A fájdalmam nagyobb, mint a tenger

Rodrigo Sorogoyen: Madre / Mother

Rodrigo Sorogoyen két igen erős műfajfilmjét követően (Que Dios nos perdone / May God Save Us; El reino / A rendszer) visszatér az intim, személyes drámához, így a Madre valamelyest a 2013-as TIFF fődíját is elnyerő Stockholm nyomdokaiba lép, ám annál egy jóval elemeltebb, tágabb érzelmi dimenziót jár körbe.

A film az Oscar-díjra is jelölt, ugyanezen címet viselő rövidfilm folytatása, mi több, az eredeti film teljes egészében a nagyjátékfilm nyitójelenetét képezi. Elena (Marta Nieto), egy kései húszas éveiben járó anya rémálma válik valóra, amikor ijedten felhívja őt az épp apukájával nyaraló hatéves kisfia: édesapja valamiért otthagyta a tengerparton, nem tudja, hol van, nem tud visszajutni a kempinghez és nincs senki a közelben. A kisfiú végül tisztázatlan körülmények között tűnik el. Innen folytatja a Madre, azonban a felkínálkozó krimi-thriller történettel szemben egy lassú, érzékenyen hömpölygő, szinte meditatív drámát kapunk. Tíz évet ugrunk az időben, Elena Franciaországban él és egy kis éttermet üzemeltet annak a tengerpartnak a közelében, ahol kisfia eltűnt. Itt látja meg a kb. tizenhat éves francia fiút, Jean-t (Jules Porier), aki pont úgy néz ki, mint ahogy az ő eltűnt fia nézhetne ki a jelenben. Elena szinte önkéntelenül hazáig követi a fiút, aki másnap felkeresi őt az étteremben. Összebarátkoznak és egy ellentmondásos, nehezen felfejthető érzelmi viszony alakul ki közöttük, amiben felbomlanak az egyértelmű nő-férfi és gyerek-anya szerepek.

Ugyan láttunk már olyan filmet, ami a romantikus kapcsolatokban lévő korkülönbséget taglalja (Lolita), jóval kevesebbet ugyan, de olyat is, ahol a nő az idősebb fél (Dronningen / Szívek királynője), de Sorogoyen eddigi munkásságából is jól látható, hogy nagyon vonzódik az újszerű, szokatlan perspektívákhoz és érzelmi kapcsolatokhoz. Ahogy a Stockholmban szinte szemtelen módon fordulnak meg a szerepek az alkalmi együttlét után, vagy ahogyan A rendszer főhőse egy korrupt politikus, aki a saját ténykedésének nyomait próbálja eltűntetni, úgy a Madre is egy talán eddig nem látott, a kényelmetlenség határát súroló szemszöget mutat be egy nagyon elegáns és érzékeny filmnyelven keresztül.

Az egyébként is kényes korkülönbség-tematika újszerű dimenzióba kerül azáltal, hogy a viszonyuk tulajdonképpeni katalizátora és működtetője az az egyszerű véletlen, hogy Jean hasonlít Elena eltűnt kisfiára. Sorogoyen szinte végig nagyon ügyesen és visszafogottan billegteti ezt a nehezen értelmezhető érzelmi viszonyt, amiben semmi sem teljesen egyértelmű és kategorikus, aminek nagyon nehéz látni a határait, a partját – mintha a szereplők egy ismeretlen tenger beláthatatlanságában lebegnének. Elena motivációja valahol nagyon egyszerűen emberi és érthető: betölteni egy óriási, tátongó űrt, kezdeni valamit a feldolgozhatatlan traumával, másrészt azonban ellentmondásos és maszatos: vajon a kisfiát keresi Jean-ban, lehetőséget a múlt korrigálására; romantikusan vonzódik hozzá; vagy annyira mély nyomot hagyott benne a traumatikus élmény, hogy csak az irracionalitás és az eltorzult érzelmek vezérlik? Soha nem tisztázódik egészen, és pontosan ezeknek a nem összeegyeztethető érzelmeknek az egymásra csúszásával válik szinte megfoghatatlanná, titokzatossá a film. A fiatal srác, Jean motivációja is hasonlóan érdekes: egyrészt imponál neki az, hogy felkeltette egy vonzó és nála jóval idősebb nő érdeklődését, másrészt ő is tisztában van azzal, hogy mi indította el a kettejük közötti ismeretséget, ennek ellenére mégis, Elenához hasonlóan, szinte irracionálisan vonzódik hozzá.

Nézőként akár kényelmetlen is lehetne, de Sorogoyen elegáns képi világa pont annyira emeli el a történetet, hogy akár költőinek, metaforikusnak is tekinthetjük, de mégis végig érzékeny és szereplőközpontú marad, ahol minden kép mögött ott lüktetnek a kimondhatatlan érzelmek. A rendező az eddig inkább elvétve használt steadicam-hosszúsnitteket ebben a filmben használja ki maximálisan, hisz végig ezek dominálnak: a kamera néhol kissé malickosan kószál a tengerparton, néhol óvatosan követi a szereplőket, néhol meg szédítően járja körbe őket, mintha egy tenger hullámzásának képi megfelelőjét látnánk, ezzel ugyanakkor nagyon jól képezi le a szereplők érzelmi eltájolódását is.  A történetnek megágyazó helyszín, a tenger és a tengerpart nem csak vizuális szereppel bír, hanem egy egész jelleget kölcsönöz a filmnek: a megfoghatatlan, összemosódó érzelmeket, a lebegő képi világot mintha mind-mind a kisfiú eltűnésének helyszíne, a hiány helye motiválná.

A film talán legerősebb pontja mégis az Elenát játszó Marta Nieto alakítása: végig érzékenyen, pontosan és a furcsa történet ellenére hihetően mutatja meg a vágyat, a ragaszkodást, a helyenként szinte megszállottságba átcsapó érzéseket, mindezt úgy, hogy közben megőrzi titokzatosságát. Színészileg mindenképp hatalmas próbatétel életre hívni egy olyan szereplőt, akinek nehezen értelmezhetőek a motivációi.

A Madre a veszteség, és a hiány betöltésére tett kísérlet filmje. Nehéz darab, elsősorban azért, mert a magját a titokzatosság, a megfoghatatlanság képezi, azonban a jó színészi munkának, az okos képi világnak köszönhetően mégis könnyen el tud sodorni. A film közepén lévő fölösleges jelenet, a helyenként egyenetlen ritmus és a lezárás vitathatósága ellenére egy komoly, merész és következetes alkotói teljesítményről van szó.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.