A fáradhatatlan kislány meséje

Nicola Hens: Chichinette: The Accidental Spy / Chichinette: Véletlenül kém lettem

Ha valaki az első huszonegynéhány évében olyan életet él, mint Marthe Cohn (született Hoffnung, vagyis „remény”), akkor valószínűleg a véletlennek van a legkevesebb köze ahhoz, ha előbb csillogó katonai kitüntetésekkel és maga de Gaulle dicsérő szavaival elismert hírszerző, majd – fél évszázadnyi hallgatás után – saját élettörténetének hírnöke válik belőle. Élete, személyisége példaértékű, és örömteli, hogy ezentúl filmen keresztül még többek számára megismerhető lesz.

A fanyalgók persze valószínűleg azt gondolják most, hogy minek nekünk még egy „zsidó film”, lerágott csont az már minden irányból. De azon túl, hogy ezzel önmagában sem értek egyet, egyvalamit még a fanyalgóknak is el kell ismerniük: Marthe Cohn története sokkal több vagy inkább általánosabb érvényű egy holokauszt-történetnél, és egyáltalán nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy érdekelje és megérintse az embereket.

A legalább három nyelven (francia, német, angol) folyékonyan beszélő, szellemi frissessége, humora és lendülete teljében lévő, most 99 éves Marthe, fedőnevén Chichinette („fárasztó kislány”) 2002-ben publikálta önéletrajzát Behind Enemy Lines címen, eredetileg a Steven Spielberg által alapított Soá Túlélői Vizuális Történelmi Alapítvány felhívásának hatására. A világéletében nővérként dolgozó, Amerikában letelepedett, francia zsidó származású hölgy évtizedeken keresztül, még saját férje előtt is mélyen hallgatott a második világháborúban játszott szerepéről; az elmúlt húsz évben azonban, immár férjével karöltve, rendületlenül rótta az amerikai és európai kontinenst, hogy minél több emberhez, mindenekelőtt fiatalhoz juttassa el élettörténetét és annak üzenetét.

A film beharangozójában is felcsendülő „üzenet” pedig valahogy így hangzik: „vedd ki a részed, és soha ne engedelmeskedj olyan parancsnak, amely ellen tiltakozik a lelkiismereted”. Majd a rákövetkező jelenetben, néhány filmkocka erejéig egy mobiltelefon-reklámot láthatunk felvillanni, talán arra is utalva, hogy a mai békebeli viszonyok közt a fogyasztói társadalom „parancsa” csaknem ugyanolyan kényszerítő és veszélyes lehet, mint Marthe fiatalkorában a náci propaganda jelszavai.

A bűbájos hölgy természetes, kétséget nem tűrő bátorsága, amellyel a felé közeledő tanknak is ellenszegült, a magas rangú SS-tisztnek is a szemébe hazudott, valamint életek százait mentette át a demarkációs vonalon a szabad zónába, a mai korban szinte természetellenesnek hat. A francia ellenállás nem fogadta be a körei közé, és eleinte a nemzeti hadsereg sem vette komolyan a pöttöm fiatal nőt, ám ő napokig állt sorba, hogy Párizs felszabadulása után többezredmagával önként besorozzák, és mindaddig nem nyugodott, amíg a rábízott küldetését véghez nem vitte. Tizenhárom sikertelen kísérletet követően ért célba, ezután pedig visszatért hétköznapi, szerény civil életéhez és hivatásához.

Marthe élete első két és fél évtizedében számos személyes tragédiát élt át, mégis mindig előre tekintett, céltudatosan és panaszkodás nélkül. Példaképe volt ebben saját családja, mindenekelőtt legidősebb, orvos bátyja, valamint lázadó természetű, fiatalon elhurcolt és lágerben veszett nővére. Ő maga pedig, mindent és mindenkit túlélve, csaknem százévesen azért járja még mindig a világot, hogy továbbra is a jövőbe vetett hitét hirdesse, és átadja tudását és szemléletét a jövő zálogainak.

A német operatőr-rendező Nicola Alice Hens harmadik egészestés dokumentumfilmje Amerika, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország előadótermein és kopottas utcácskáin követi végig a múltja ösvényeit újrajáró Marthe-ot, mígnem a ráncok szabdalta, mindig mosolygós arc fokozatosan háttérbe húzódik, és a háborús helyszínek felkeresése során már csak a láthatatlan narrátor pozíciójából idézi fel nem mindennapi élményeit. A film emléket állít a rendkívüli Chichinette-nek, miközben ő emléket állít saját múltjának, családjának, halottjainak és egy nagyrészt letűnt kornak.

A film érdekessége, hogy az eredeti felvételek hiányát narrációval, fényképekkel, illetve animált betétekkel pótolták. A német médiaművész Aline Helmcke stilizált akvarellrajzai és animációi érzelmi többletet visznek a dokumentumjellegbe, miközben a címszereplő és férje, Major időskori mindennapjaiból lencsevégre kapott kedves pillanatok az elevenségről gondoskodnak – mindezt Raphael Bigaud és Vincent David lélekemelő atmoszferikus muzsikájával kísérve.

A berlini székhelyű producer, Amos Geva azonos nevű produkciós irodája által jegyzett film részben közösségi finanszírozásból készült el, megtekintése erősen ajánlott, és azzal a mellékhatással járhat, hogy a néző visszanyeri tőle az emberiségbe vetett, megtépázott hitét.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.