„A harc lent az emberek között zajlik, az arénában, a hétköznapokban”

Interjú Hajdu Szabolccsal a Békeidőről

Hajdu Szabolcs Békeidő című filmje lesz az első olyan magyar nagyjátékfilm, amelynek online, a Vimeo videómegosztón lesz az ősbemutatója. Az április 23-i premierre készülve beszélgettünk a rendezővel a nagyrészt Kolozsváron, sok erdélyi résztvevővel forgatott film-antológiáról, amely a Látókép-Production, a Filmtett Egyesület és a svájci Bord Cadre Films gyártásában készült, producere Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs mellett Jim Stark, Jim Jarmusch korábbi állandó producere, aki a 2014-es Délibáb után dolgozik ismét az alkotópárossal.

Miért döntöttetek úgy, hogy nem várjátok meg a járványhelyzet végét, hanem online bemutatjátok a Békeidőt?

Egy filmnél mindig nagyon frusztráló érzés, amikor elkészül, de vissza kell tartani különböző okok miatt, akár egy évig is. Az alkotó minél hamarabb szeretné már megmutatni olyankor a közönségnek, de sokszor promóciós szempontok miatt meg kell várni a megfelelő tavaszi vagy őszi bemutató-időpontot, vagy különböző fesztiválokat, és addig nem lehet továbblépni. Ezzel a filmmel ott tartottunk, hogy ha most nem mutatjuk be, akkor nagyon sokat kellett volna várnunk. Valószínűleg az összes számításba jövő fesztivál törlődik ezen a nyáron, és nyilván egy nemzetközi premier után mutattuk volna be itthon, Magyarországon, így ez valószínűleg egy évet csúszott volna.

A nemzetközi fesztivál-bemutató akkor már esett? Mit lehet erről tudni a mostani bizonytalan helyzetben?

Nem tudunk semmit. Ezért is határoztunk úgy, hogy most bemutatjuk ezt a filmet. Mert, gondolom, mindenki átéli most ezt a tehetetlen állapotot, senki sem tud haladni igazán a munkájával, főleg, aki a művészeti szférában dolgozik. Nekünk teljesen leálltak a színházi előadásaink, le volt kötve gyakorlatilag az egész nyár, le voltak kötve a színházi fesztiválok, ez nagyon nagy anyagi kiesés is. Ha már van egy film a farzsebben, akkor miért ne mutatnánk meg most? Egyébként ez Török-Illyés Orsolya ötlete volt, és én rögtön azt mondtam, hogy igen, ennek most így kell történnie. Ráadásul úgy éreztük, hogy nagyon aktuális, sok szempontból, politikai rezonanciája is van.

Most hogy látjátok, mik az online bemutató előnyei, hátrányai a hagyományoshoz képest?

Nem tudjuk, soha nem csináltunk még ilyet. Kipróbáljuk, mint ahogy annak idején kipróbáltuk a lakásvetítéseket is az Ernelláékkal. Akkor sem volt fogalmunk róla, hogy az hány emberhez fog eljutni, hogy fog elsülni, milyen lesz a formája. Most is elég nagy bizonytalanságban vagyunk ezzel kapcsolatban. Én abban reménykedem, hogy most elég sokan vannak gép előtt, és sok emberhez el tudjuk juttatni. Amiről itt le kell mondjunk, az a mozi képmérete és -minősége, és a lakásvetítés közösségélménye, de ez egy másfajta helyzet most.

Mikor lett a cím Békeidő?

Ez nagyon érdekes, ugyanis a cím körülbelül három-négy hónappal ezelőtt változott meg, eredetileg Treasure City volt, de nem akartam angol címet, sokat gondolkodtam, hogy mi legyen, sokat foglalkoztatott a békeidő, mint fogalom és végül ez lett. Amikor beütött a járvány, elkezdett a médiában ez a szó, hogy „békeidő” egyre gyakrabban előjönni. Furcsa egybeesés, sok újságcikkben, interjúban felbukkan, hogy „békeidőben egyébként az szokott lenni, hogy…”, úgyhogy ez most összecsengett.

Akkor nincs semmi köze ahhoz a temesvári színházi előadáshoz, amit 2013-ban rendeztél ezzel a címmel?

Nem, ahhoz semmi köze sincs, csak a cím azonos. És Vitézy László 1979-es azonos című filmjéhez sincs semmi köze.

Az eredeti cím, a Treasure City, a „kincses város” fordítása, amit Kolozsvárra szoktak mondani. Az írás során mennyire számított az, hogy a film Kolozsváron forog majd?

Rám mindig is nagy hatással volt Románia, ez nem újdonság, egyszerűen megsokszorozódik az erőm, amikor abban a közegben vagyok, és valahogy az alkotói energiáim erősebbek. Jobban bele tudok képzelni azokba a terekbe történeteket. De ennél a filmnél elsősorban praktikus megfontolás volt az, hogy ott csináljuk, ugyanis a stáb nagy része erdélyi volt, és a Filmtettel közösen csináltuk ezt a filmet. Egy forgatásnak amúgy mindig jót tesz az, ha kimozdulunk a saját életterünkből, és olyan az egész, mint egy kirándulás. Olyankor valahogy mindenki kreatívabb, megtelik a levegő egzotikus izgalommal. Egyébként a város nem Kolozsvárként van megmutatva, tulajdonképpen egy meg nem nevezett kelet-európai várost raktunk össze, de szerintem a film atmoszférájából ez érezhetően Magyarország. Nem akartam viszont azt, hogy ez nagyon konkrétan mondjuk Budapest vagy Debrecen legyen, mert a film pont azon a stilizációs fokon van, ahol nem jelöljük meg konkrétan a teret és az időt.

Azt tudom, hogy a helyszínkeresésben nagyobb csapat segített neked. Mennyire volt nehéz megtalálni a megfelelő helyszíneket Kolozsváron?

Azért nem volt egyszerű, mert elég határozott vízióm volt erről a filmről. És ez egy olyan Erdély volt, ami körülbelül 15-20 évvel ezelőtti, de azok a terek, amik a képzeletemben éltek, már nem voltak meg. Például a filmben látható kávézót nagyon sokáig kerestük, holott tíz évvel ezelőtt még sok ilyen típusú kávézó volt Kolozsváron, amiben még érződik a kommunizmus megalomániája, illetve egy nagyon sűrű, balkáni kavalkád. Ha most az ember belép egy szórakozóhelyre, az jobban emlékeztet egy nyugat-európai nagyvárosra Kolozsváron is. De végül megtaláltuk a megfelelő helyszíneket, amit meg nem találtunk meg, azt Budapesten forgattuk le, például a saját lakásunkban is.

Az egyik legtöbb statisztát megmozgató jelenet, amihez chippendale-táncosokat is szereztetek, végül kimaradt a filmből. Mennyivel nehezebb egy film esetében lemondani egy jelenetről, mint egy színházi előadás esetében?

Hát, én már annyi mindenről lemondtam így az évek során nagy filmeknél – és nagy film nagy pénzt is jelent, nagy felelősséget, meg nagyon sok embernek a munkáját –, hogy megtanultam megszokni, hogy a film érdekében ezeket a vágásokat, lemetszéseket meg kell tenni. Nem feltétlenül azért, mert egy jelenet rossz, sőt, lehet, hogy a legjobb jelenetek kerülnek ki a filmből, mert éppen forgatókönyvileg valahogy nem illeszkednek, dugulást képeznek a film áramlásában. De ez mindig a vágóasztalon derül ki sajnos. Legalábbis nekem. De úgy látom, hogy a nagy amerikai filmeknél is, amikor nagyon sok író számtalanszor végigrágja a scriptet, és három hétig forgatnak Budapesten, mindenféle helyszíneket lezárnak, és végül nem kerül be a filmbe csak két másodperc az egészből… Valószínűleg ott a forgatókönyvben valami nem stimmelt, és ők is csak a vágóasztalon szembesültek vele.

Akárcsak az Ernelláék, ez a film is oktatási projektként indult, ezúttal a Filmtett-táborban. Mikor dőlt el, hogy nagyjátékfilm lesz belőle?

Én már elég régóta kapcsolatban vagyok a Filmtettel, a táborokban rendező- vagy színészcsoportot vezettem, és általában úgy alakult, hogy miután elkészültek a rendezők kis rövidfilmjei, a színészekkel, akik ezekben nem kaptak elég lehetőséget, a tábor végén mindig csináltam egy kis etűdöt, hogy ki tudják próbálni magukat. Ez úgy néz ki általában, hogy magukra a szereplőkre találok ki helyzetet, és rájuk írom meg a szöveget. A legutóbbi alkalommal elég hosszú etűd lett belőle, 30 perces, és amikor újranéztem az anyagokat, láttam, hogy nagyon izgalmasak azok a színészek, akik véletlenszerűen összejöttek abban a táborban, és jó lenne őket nagyban is kipróbálni. Elkezdtem azon dolgozni, hogy ezeket a kis etűdöket továbbfejlesszem, összefűzzem őket egy nagyobb egésszé. Az volt az elgondolás, hogy a jelenetekben egy rutinosabb, tapasztalt színész összekerül egy olyan színésszel, aki még soha életében nem volt kamera előtt, vagy egy gyerekkel, és egymást tudják így segíteni. Sok jelenetet ezzel a szándékkal írtam meg. Pálfi Gyuri kislánya, Magdó, vagy Lujza, az én lányom, úgy került be egyébként a filmbe, hogy abban az évben a Filmtett táborban Pálfi Gyuri vezette a rendezőcsoportot és én a színészcsoportot, és ott voltak velünk a gyerekeink, akik, ha unatkoztak, részt vehettek a foglalkozásainkon.

A jelenetek témái már a színészi gyakorlat közben megvoltak?

A témák egy része már megvolt a táborban is, ezekhez közös asszociációs játékokon keresztül jutottunk el. Mindig kiválasztunk egy embert, ő kiül elénk, és elkezdjük mondani a hozzá kapcsolódó asszociációinkat, hogy milyen karakterek jutnak eszünkbe és azok a karakterek milyen helyzetekben képzelhetőek el. Összegyűjtünk jó sokat egy-egy emberről, ezeket elkezdtem válogatni, összepárosítani a karaktereket, és ebből alakultak ki a helyzetek.

A résztvevők általában tudnak azonosulni azzal, amit asszociálnak hozzájuk?

Van, amikor igen, van, amikor nagyon meglepi őket, hogy a külsejük vagy személyiségük mit sugall mások számára. Ez változó. Próbáltam persze úgy megírni a jeleneteket, hogy feküdjön a színészeknek, hogy tudják eljátszani jól ezeket a szerepeket, és jól érezzék magukat benne.

Miért éppen a fiával kommunikálni képtelen tiszteletes alakját játszod el te magad a filmben?

Ez a karakter a táborban még nem volt meg… Talán onnan jött, hogy amikor játsszuk ezeket az asszociációs játékokat, akkor én is ki szoktam ülni, és akkor mondhatták, hogy én olyan vagyok, mint egy lelkész, és abból fejlesztettem tovább. Valahogy passzolt az egészbe, talán azért, mert a Krokovay Ábel karaktere, a punk fiú már megvolt, és akkor elképzeltem azt, hogy mi lenne, ha az ő apja egy ilyen konzervatívabb figura lenne. Egyébként, mivel az utóbbi időben sokat játszom színházban, a saját előadásaimban is, valahogy úgy éreztem, hogy akkor lenne teljes a dolog, ha ebben is benne lennék.

Játszik a filmben Schilling Árpád is, aki a független színházi szcéna fontos szereplője Magyarországon, és éppen egy szexuális zaklatást feldolgozó jelenetben. Ez hogy alakult?

A témák egyrészt úgy alakulnak, ahogy mondtam, hogy bizonyos karakterekből kiindulva közösen asszociálunk történeteket, másfelől pedig bejönnek a saját témaérzékenységből fakadó motívumok, harmadrészt pedig olyan dolgokról is szó szokott lenni, amik a közvéleményt izgatják. Az utóbbi években sok ilyen téma volt, ami nagy társadalmi vitát generált, az egyik a #metoo-mozgalom, amihez elég közel voltunk Sárosdi Lillán keresztül [ő az egyik magyar színésznő, aki nyilvánosság elé tárta zaklatásának történetét – szerk. megj.], mert amikor ez robbant, akkor pont együtt dolgoztunk, a színházi előadásunkban ő játszotta Ernellát, és nagyon közeli barátunk is. Nekem is volt erről elég határozott véleményem, és nem gondoltam azt, hogy ezt feltétlenül Facebook-posztokon keresztül tudnám kifejteni. Sok kérdés merül fel a #metoo-val kapcsolatban, és arra gondoltam, hogy mindezt inkább megmutatjuk, véleményezés nélkül, csak megmutatjuk, és akkor lehet, hogy sok kérdésre tisztábban látszanak a válaszok. Amikor egy folyamat konkrétan végig van gondolva, és meg van mutatva, tisztábban látszik, azt hiszem, mint amikor homályos elképzelések és feltételezések alapján próbálunk véleményt alkotni.

És miért Schilling Árpád a jelenet egyik szereplője, aki szintén közelről érintett, hiszen ő a Sárosdi Lilla férje?

Elég sok mindenkit megkerestem, de senki nem vállalta azok közül, akikkel beszéltem. Árpi meg valahogy nem jutott első körben eszembe, de amikor már tényleg senki nem vállalta, akkor felhívtam, és ő egyből azt mondta, hogy természetesen megcsinálja.

Vajon miért nem vállalták a többiek?

Gondolom azért, mert ha valaki elvállal egy szerepet, valamilyen véleményt mindenképpen vállal. Lehet, hogy nem akar így, ebben a formában állást foglalni. Mindenképp, akárhogy is mondja a színész, hogy ő csak eljátszik egy szerepet, az nem csak egy szerep és nem csak egy színész, ezzel közéleti emberré válik. Én mindig úgy álltam ehhez hozzá, hogy ez nem szakmunka. Ha valaki valamiben részt vesz, azzal állást foglal.

A film szereplői mindannyian békére, szeretetre meg elismerésre vágynak, mégis a reakciójuk sok esetben az agresszió, az, hogy leuralják fizikailag vagy lelkileg a másikat. Lehet ez egy társadalom jellemzője, válasza valamilyen külső tényezőre?

Én bizonyos dolgokat nagyon tudatosan csinálok, de legalább ugyanennyire ösztönösek a dolgok. Ráérzések. És ki vagyok szolgáltatva nyilvánvalóan annak az atmoszférának, amiben élek, ez hat rám. Tulajdonképpen, ami a filmben látható, az a tudatos és az ösztönös dolgok egyensúlyából jön ki, és pont ez a része valamiféle ösztönös dolog. Ezt érzékelem magam körül. Úgy érzem, hogy ennek az agressziónak meg kell történnie a filmben, mert akkor fogom tudni jól megfogni annak az atmoszférának a karakterét, amiben most vagyunk. Ez a felgyűlt, benntartott, és időnként kirobbanó agresszivitás, amivel évek óta, aki külföldről visszajön, vagy csak ellátogat Magyarországra, megdöbbenve szembesül már a repülőtértől a város felé a buszon vagy a villamoson, nem hiszem, hogy mindenhol jellemző lenne. Legalábbis nekem mindig az volt a tapasztalatom, hogy úristen, mi van itt… és ez a harc lent az emberek között zajlik, az „arénában”, a hétköznapokban, „békeidőben”.

A filmben van egy mágikus-szürreális hangulat, ami mintha azt sugallná, hogy ezeket a társadalmi feszültségeket csak varázslattal lehet feloldani…

Igen, ez sokszor elhangzik baráti beszélgetések során. De nem nagyon akarom én ezt értelmezni, mert pontosan a filmnek ez a része a legtágabb, és nagyon nehéz szavakkal megfogni. Azért is van úgy vége ennek a történetnek, ahogy vége van.

Mennyire hatásos ez a semleges problémamegmutatás, amire törekszel? Mennyire változtathat egy film vagy színházi előadás egy bizonyos gondolkodásmódon a tapasztalataid szerint?

Nagyon erősen hiszek abban, hogy változtathat, hogy ezek az alkotások képesek újragondoltatni emberekkel bizonyos dolgokat. Nagyon sokszor játszottuk az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap és az Egy százalék indián előadásainkat, és a visszajelzések alapján gondolom így. Egyébként, ha nem így gondolnám, akkor bele se vágnék semmibe.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.