A harmadik utas a Cini

Badits Ákos: Űrpiknik

Még mindig elég kevés magyar gyártású tudományos-fantasztikus film születik, ami némiképp érthető, hiszen talán ez a műfaj követeli meg leginkább a magas költségvetést. Kivételek persze akadnak, és az is igaz, hogy az egyre modernebb szoftverek egyre többek számára teszik elérhetővé a speciális effektek használatát, a korábbiakhoz képest minimális anyagi befektetéssel.

Ugyanakkor pont ez a bárki számára elérhetőség magában hordozza azt is, hogy egyre kevésbé lehet kifogás egy-egy film esetében, hogy a költségvetés mértéke nem engedi a szép látványvilág megteremtését. A legújabb magyar sci-fi, az Űrpiknik pedig egyszerre mutatja meg, hogy nagyon is lehetséges az élvezetes látvány elérése millió dolláros befektetés nélkül is, és azt is, hogy pont ezért egy kicsit még inkább oda kell figyelni a megfelelő forgatókönyvre és a jól eltalált castingra, mert akkor valami nagyszerű is születhet minimális pénzből.

Kép az Űrpiknik című magyar filmből

A látványra pedig tényleg nem lehet panasz az első nagyjátékfilmjét jegyző Badits Ákos [interjúnk a rendezővel ide kattintva olvasható] alkotásában, hiszen egyrészről nyilvánvaló, hogy a készítők nem rendelkeztek hatalmas kerettel (az egyik legbiztosabb módja, hogy kiszúrjunk egy mikro-költségvetésű filmet, ha megjelenik benne egy nyilvánvalóan rossz állapotban lévő, lehurbolt autó látszólag minden különösebb ok nélkül, akkor az vélhetőleg hamarosan felrobban, vagy, ahogy itt is történik, szétesik – nagyobb költségvetésű filmeknél a pusztulásra ítélt jármű nem tűnik ki a többi közül), másrészt a digitálisan létrehozott effektek egyáltalán nem szúrják a mindennapos CGI-orgiával kényeztetett nézői szemet. Ennek ellenére sajnos nem tud igazán felemelkedni (és felemelni) a földről az Űrpiknik, ez pedig sokkal inkább a nem túl szellemes dialógusoknak és a közepes színészi játéknak köszönhető, nem pedig a költségvetésnek.

Kép az Űrpiknik című magyar filmből

Panna (Walters Lili) egy különc egyetemista, aki az édesanyja által rektorált egyetemen diplomamunkájaként egy rádiót mutat be az „űrszemét”-elmélettel együtt, ami szerint az emberiség az űrlények által itt hagyott űrszeméten található DNS-ből alakultak ki. Panna még jelet is küldött az űrbe (Zalatnay Sarolta egyik dalát), és bár a tézisét elbíráló, szkeptikus tanárokat érthető módon nem győzi meg a teóriája helytállóságáról, mégis neki lesz igaza. Az üzenetére válasz érkezik ugyanis egy köpcös, vörös hajú, tesze-tosza űrlény (Takács Zalán) formájában, akinek legnagyobb álma, hogy találkozhasson Zalatnay Cinivel. Nyomában van azonban gonosz főnöke (Árpa Attila), aki a barátságos idegen elpusztítására törekszik, így Pannáéknak menekülniük kell.

Alapvetően jól érezték a készítők, hogy milyen hangvételt kell megütnie az Űrpikniknek, ahhoz, hogy szerethető alkotás legyen, hogy ez a történet sokkal inkább fi, mint amennyire sci, a nagyobb hibát inkább azzal követték el, hogy főszereplőnek egy egyáltalán nem szimpatikus vagy szerethető karaktert kapunk, ami egyrészt Walters hullámzó színvonalú játékának (a drámaibb részekben lényegesen jobban játszik, mint a humorosnak szántakban, amelyekből viszont jóval több van a filmben), de főleg az elnagyolt forgatókönyvnek és a mesterkélt párbeszédeknek köszönhető. Mert nem kell például túlmagyarázni, hogy miért néz ki az űrlény embernek, erre tökéletesen alkalmas az (angol címet – Garbage Theory – is adó) „űrszemét-teória”, azonban pontosan ezért a karakterépítésnek sokkal jobbnak, emberibbnek kéne lennie.

Kép az Űrpiknik című magyar filmből

A legnagyobb baj, hogy Pannát annyira „különcnek” írták meg, hogy már azonosulni sem lehet vele, az egész történet során úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett óvodás (pedig a karakter huszonéves, még csak nem is tinédzser), semmi iránt nem lelkesedik (még az érte jött űrlény is jórészt hidegen hagyja), mindenkivel elutasító és kellemetlen, ráadásul tökéletesen kiszámíthatatlan döntéseket hoz. Egy ponton például, miután percekig várnak az űrlénnyel egy buszra, ami Zalatnay Cini lakásához vinné őket, megunja a várakozást, és indítványozza, hogy inkább lopjanak el egy autót (azt a bizonyos olcsó, szétesőt), ami egész egyszerűen a helyzetben se nem logikus, se nem szimpatikus döntés.

Kép az Űrpiknik című magyar filmből

A szereposztás nagy része ugyanakkor egészen jól eltalált, az aranyosan bukdácsoló és hihetően idegen Takács Zalán mellett a legjobban talán az eseményekbe véletlenül belekeveredő Timin (Rainer-Micsinyei Nóra) lehet szórakozni, de a Panna édesanyját, Andreát alakító Varga Veronika is remekül egyensúlyozik a drámai és viccesebb hangvétel között. Zalatnay Sarolta pedig ugyan csak egy cameo erejéig tűnik fel az Űrpiknikben, zenéje áthatja az egész filmet, és abszolút érthetővé teszi, hogy miért jöttek el érte az ufók.

Összegezve: amikor működik, akkor nagyon aranyos és hangulatos mikro-büdzséjű alkotás az Űrpiknik, egy igazi magyar sci-fi mese (bár mivel több jelenete is egy melegbárban játszódik, vélhetően most már korhatáros besorolást kell kapnia Magyarországon). A hibái bosszantóak ugyan, de ezektől függetlenül is megéri ráfordítani 70 percet a műfaj kedvelőinek. Rendezői debütnek mindenképpen ígéretes, még akkor is, ha egy kicsit nyögi az ilyenkor jellemző hibákat (stíluselem-túltengés, akadozó színészvezetés). Kellemes kis kaland ez, még ha nem is tökéletes.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.