A hatalom horgásza

Adam McKay: Vice / Alelnök

Dick Cheney, a leghatalmasabb alelnök szatirikus, de túldimenzinált filmet kapott Adam McKaytől.

A díjszezon biztos befutói a politikus-életrajzok – az utóbbi időszakban majdnem minden évben forgolódik egy-egy nagyívű biopic, lehetőleg elmaszkírozott főszereplővel az Oscar- és egyéb díjak környékén (A legsötétebb óra / Darkest Hour, Lincoln, A vaslady / The Iron Lady, A király beszéde / The King’s Speech). A népszerűség érthető, hiszen ezek a művek pikáns bepillantást ígérnek a nagy ember álarca mögé, a „király meztelen”-érzés izgalma közben pedig még az aktuálpolitikai áthallásokat is könnyebben megemészti a néző. A szerepeket igénylő szellemi és fizikai átalakulás dicsősége pedig főnyeremény a színészek számára, és leggyakrabban a filmet is elviszi a hátán. Jelen esetben Christian Bale csinál valamit kövéren, az már teljesen mindegy, hogy mit. Ráadásul nem is csak ő, hanem Amy Adams, Steve Carell és Sam Rockwell is beszállt a végtelenített Uborkába, mindez nyolc Oscar reményében.

Adam McKay neve sokáig a Will Ferrell-vígjátékokkal forrt össze, majd a 2015-ös A nagy dobásnak (The Big Short) köszönhetően kitört ebből a gettóból. A szintén Christian Bale főszereplésével készült film úttörő volt abban, hogy komoly témát (a gazdasági világválságot) azáltal tett érthetővé, hogy körberöhögte. Ezt az egyszerűnek hangzó, ám részleteiben komoly kidolgozást igénylő receptet ismétli meg az Alelnök is, immár emelve a tétet: főhőse ugyanis Dick Cheney egykori amerikai alelnök, aki páratlan hatalomra és befolyásra tett szert politikusi pályafutása során, aminek hatása a mai napig érezhető – legalábbis a film szerint.

Az Alelnök a hatalomról szól. Arról, hogy milyen döntési mechanizmusok működnek a Fehér Házban, a hatalom mennyiben jogértelmezés kérdése, az egyes pozícióknak milyen korlátai vannak, és ezek hogyan hághatók át. A film visszatérő metaforájában Cheney a farmján horgászik, ami a hivatali működését tükrözi: a lesben álló, észrevétlen figura addig vár és ügyeskedik, ameddig kiszemeltje „bekapja a horgot”, ő pedig észrevétlenül saját magát játszatja vezető pozícióba. Az Alelnök szerint az egykori teszetosza, kövérkés fiatalember akkora ambícióra és hataloméhségre tett szert, hogy végül bábként mozgatta maga körül az elnökét, George W. Busht, az egész amerikai gazdasági és politikai életet, és így az egész világot is. Ami élvezhetővé teszi ezt a shakespeare-i játszmát (a párhuzamra egyébként rá is játszik a film), az A nagy dobáshoz hasonló patchwork-formavilág. McKay ezúttal is természetfilmek, ismeretterjesztő filmek, videók, társasjátékok, képregények felvételeivel szakítja meg a drámát, amelyek egyszerre ellenpontozzák és magyarázzák a látottakat. Ezek az intertextusok általában pokolian szórakoztatók és nagyon pontosak is, ám önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy elvigyék a hátukon a filmet.

Egyrészt az Alelnök nem tudja levetkőzni magáról, hogy nagyon amerikai történet nagyon amerikai megvalósítását látjuk – ugyan néhányszor kísérletezik a nemzetközi perspektíva beemelésével, ezek a próbálkozások általában kibontatlanok maradnak. Talán a filmnek nem is célja, hogy általános érvényű legyen, ezt pedig a szintén nagyon amerikai sorsú rezonőrfigura (egyébként szintén formabontó) beemelése is alátámasztja – ám a nyilvánvaló politikai irányultsága miatt még az erősen megosztott amerikai nézőknek is csak egy részét szólíthatja meg az Alelnök. (Ezt az elköteleződést egyébként nem érdemes kárhoztatni, ugyanis ennél a műfajnál az objektivitásból sem fakad semmi jó: például a szintén friss The Front Runner pont attól élvezhetetlenül unalmas, hogy hiányzik belőle az a világos nézőpont, ami a filmhez horgonyozná a nézőt.)

Másrészt az Alelnök – a hasonló filmektől nem idegen módon – részben a saját nagyívűségébe fullad: a 40 évet és teljes pályaképet felölelő, 132 perces film egyszerűen túl széttartó egy tézis igazolásának, túl dagályos portrénak és túl felszínes politológiai elemzésnek. Ugyanakkor McKay mellett szól, hogy ezt a problémát valószínűleg ő is érzékelte, a film közepére bevágott hamis epilógus és stáblista viszont csak kineveti, nem kezeli a helyzetet. Vitatható Dick Cheney ábrázolása is a filmben, az Alelnök ugyanis napjaink összes megold(hat)atlan gondját a politikus nyakába varrja – a kissé erőltetett aktualizálás során Trump és az Iszlám Állam is Cheney saját teremtményének bizonyul. Ami ebben a formában demagóg megoldás, hiszen azáltal, hogy megfelelő alátámasztás és árnyalás nélkül bedobja ezeket a nagy megfejtéseket, a film pont azt a populizmust valósítja meg, amit egyébként végig joggal kritizál. A stáblista alatti szentencia, ami az igazság és a liberalizmus közé félig parodisztikus, de inkább őszinte egyenlőségjelet teszi, szintén otromba.

Érdekes folyamat, ahogyan az utóbbi években felerősödnek a politikus filmek szatirikus vonásai – a jelen abszurditása már csak így tükrözhető, ami még akkor is igaz, ha az adott mű a múltba helyezi a cselekményét, mint az Alelnök is. Adam McKay filmje két okból marad el a friss trend legjobbjaitól, például a Sztálin halálától vagy a Brexittől: egyfelől a politikai szatíra akkor a legjobb, ha görbe tükrében maga a filmalkotó is tükröződik, az Alelnök viszont minden humorizálása ellenére túlságosan komolyan veszi önmagát. Másfelől pedig egy politikai szatírába a szórakoztatás mellé éleslátás is kell – míg az említett filmek világos vonalvezetéssel esszenciális magyarázatokig jutottak el, itt a burjánzó részproblémák közepette elkallódnak még a politikai folyamatok érdekesebb értelmezései is. Az ellenségkép kreálása, a politikai retorika jelentősége vagy az iraki és afganisztáni háború okai még így is figyelemreméltó megfejtések, de ezeken és a sziporkázó intertexteken túl az Alelnök nem több marginális és felejthető szórakozásnál.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.