A hóhér könnyei

Mohammad Raszulof: Sheytan vojud nadarad / There Is No Evil / Nincs gonosz

A hazájában „államellenes izgatásért” elítélt iráni rendező filmje a személyes felelősség és a szabad akarat problémájával szembesíti nézőjét. Belegondoltunk valaha, milyen lehet végrehajtani egy halálos ítéletet?

Jó lenne úgy nézni egy filmet, hogy nem tudunk semmit a hátteréről, nem ismerjük a keletkezési körülményeit, alkotóinak magántörténetét, és lehetőleg a mű utóélete sem befolyásol bennünket az ítéletalkotásban. A TIFF főtéri programjában szereplő Nincs gonosz című iráni film kapcsán azonban mindezeket nem kerülhetjük meg, művészet és élet kölcsönhatása ez esetben nagyon is kézzelfogható. Tudjuk, hogy a film elnyerte az idei Berlinálén – az utolsó, még a koronavírus-járvány előtt élőben megtartott nagy nemzetközi filmfesztiválon – az Arany Medvét, és ez önmagában feljogosít bizonyos elvárásokra; de ami talán ennél is fontosabb adalék, hogy a rendező, Mohammad Raszulof azért nem vehette át személyesen a díjat, mert közvetlenül a fesztivál előtt derült ki, hogy hamarosan börtönbe kell vonulnia. Raszulofnak – és ezzel nincs egyedül az iráni rendezők között, lásd Dzsafar Panahit – korábban is meggyűlt a baja a teokratikus iszlám köztársaság hatóságaival, ezért a legújabb filmjét gyakorlatilag titokban forgatta – és miután megnéztük, világossá vált, hogy miért is kényszerülhetett erre.

A Nincs gonosz tulajdonképpen nem egyetlen film, hanem négy rövidfilm füzére, de ezek a történetek nagyon erősen kapcsolódnak egymáshoz a téma és a problémafelvetés szintjén: mindegyiknek valamilyen módon a halálbüntetés áll a középpontjában, méghozzá egy olyan perspektívából szemlélve, amelyről általában meg szoktunk feledkezni: a végrehajtás oldaláról. Igen, mondhatnánk, hogy Raszulof filmje hóhérokról szól, de ezzel éppen a címben foglalt – teológiai és erkölcsi értelemben is merész – állítást hagynánk figyelmen kívül. Annál is inkább, mert az is kiderül viszonylag hamar, hogy a jelenkori Iránban hóhérnak lenni nem feltétlenül választás kérdése: a négy epizód közül háromban az ítéletvégrehajtók katonák, akiket beosztottak egy kivégzőosztagba, mondhatni rosszkor voltak rossz helyen, ezért parancsra teszik, amit tesznek – már amennyiben hajlandóak megtenni.

Raszulof lényegében azt a jól ismert imperatívuszt bocsátja „közvitára” filmjével, miszerint a parancskövetés nem feltétlenül ment fel a döntés erkölcsi súlya alól. Elfogadható-e a „parancsra tettem” védekezésként? Lehetnek-e őszinték a hóhér könnyei? (Ezúton is köszönet Szilágyi Istvánnak az írás címéért.) Az első, némileg a többi felvezetésének is tekinthető epizód épp azért olyan mellbevágó, mert – Hannah Arendtet idézve – a gonosz banalitásával szembesít, méghozzá sokkszerűen: a kivégzések üzemszerű működése, a technicizált, gépesített, ezért az egyéni döntéstől eltávolított és elidegenítő gyakorlat sokkal félelmetesebb a kényszer alatt elkövetett, a halálraítélttel való emberi kontaktust feltételező „székkirúgásnál” is. Hősünk számára a hóhérmesterség: munka; napközben példás családapa, aki haláli nyugalommal viseli felesége zsörtölődését, elveszi a gyereket az iskolából, majd a késés miatti kiengesztelődésül szupermarketbe és pizzázni viszi, odaadással ápolja öreg és beteg édesanyját, és a menetrendszerűen bevett esti nyugtatók jelentik az egyetlen utalást arra, hogy mégsincs minden rendben az életével. Neki azonban nem kell szembenézni az áldozataival, amikor – a háttérben még szinte duruzsol a kávéfőző – megnyomja a falitáblán a zöld gombot…

A film már-már lajstromszerűen vázolja fel a halálbüntetés végrehajtásának dilemmájával kapcsolatos lehetséges magatartásformákat, az adott szituációban értelmezhető cselekvési lehetőségeket, a kétségbeesett elutasításból fakadó meneküléstől a belenyugvó elfogadáson és a fatális – de mégiscsak önkéntességen – alapuló tévedésen át a parancsmegtagadás miatti áldozathozatalig, és egyik alól sem ad kibúvót, bárhogy cselekednénk, mindegyik választásnak messzire ható következménye van az érintettek további életsorsára nézve. Raszulof narrációja akkor a leghatásosabb, amikor ezek az egymásnak ellentmondó, az egyén számára mégis egyként a döntéshozatal rendkívül „szűk ösvényét” kínáló attitűdök radikálisan ütköznek: nem ódzkodik szembesíteni azzal a felismeréssel sem, hogy az individuális szempontból morálisnak gondolt választás tágabb, kollektív-szociális kontextusban romboló képmutatásként lepleződhet le – akár. Helyes-e „megvásárolni” a saját bűntelenségünket? Veszélybe sodorni vagy bűnbe taszítani másokat önnön erkölcsi tisztaságunk érdekében? Átháríthatjuk-e a döntés kényszerét másra? Feláldozhatom-e a gyermekem jövőjéért viselt felelősséget a lelki békémért cserébe? Mentség-e a tudatlanság? Megnyugtathatom-e a lelkiismeretemet a másik bűnösségének tudatával? Fenntartható-e a szabad akarat és az egyéni felelősségvállalás imperatívusza egy represszív rendszerben? Ki követi el a bűnt: a rendszer vagy én?

Kényelmetlen, kínzó kérdések ezek, amelyek képesek kimozdítani a nézőt komfortzónájából, és annak átgondolásra késztetni, hogy mi történne, ha az ő bőrére – a mi bőrünkre – menne a játék. Éppen ezért bosszantó, amikor a remekül összerakott, feszes konstrukció, a hiteles figurák közti viszonyrendszer mögül néhol előtüremkedik a didakticizmus: mintha Raszulof nem bízna eléggé a történeteiben és a karaktereiben, a feltett kérdések megrázó, elemi erejében, ezért helyenként igyekszik megválaszolni azokat – vagyis, mondjuk úgy, vannak olyan párbeszédrészletek és narratív megoldások, amelyek nélkül a film erősebb lenne. Mindez azonban talán megbocsátható: hangsúlyos társadalomkritika és egyéni egzisztenciális téttel bíró emberi dráma – ennek a kettőnek az egyensúlya avatja a Nincs gonoszt az idei fesztiválkínálat egyik sokáig kísértő moziélményévé.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.