A hüllők már a spájzban vannak

Alexandre Aja: Crawl / Préda

A Sam Raimi produceri boszorkánykonyhájából kikerült legújabb állatos horror/thriller finoman szólva sem a műfajmegújítás szándékával tiszteli meg a mozivásznakat, de attól még jól lehet szórakozni rajta.

Minden vidéknek megvan a totemállata, amitől rettegni illik, örökké ott van a hírekben, külön közlekedési piktogramja van, alkalomadtán politikai célokra is fel lehet használni, és időnként felfal egy-egy gyanútlan turistát vagy éppen szeszmámoros helybélit. Ami Székelyföldnek a medve, a szavannáknak az oroszlán, Amerika strandjainak pedig a cápa, az Florida mocsárvidékének az aligátor. A szörny, amivel meg kellett tanulni együtt élni: filmben elég földhözragadt ahhoz, hogy hihető legyen, de elég félelmetes a horrorhoz is. Nos, amint az a plakátból és az előzetesből kiderül, ez egy aligátoros akció-horror; vagy katasztrófa-thriller; vagy mindezek együtt – ám sajnos a producer (Sam Raimi) meg a rendező (Alexandre Aja) nevei kapcsán talán méltán elvárható humoros felhangok ezúttal eléggé alulfejlettek, vagy teljesen hiányoznak. Szóval ez nem egy félig vicces Piranha-folytatás, hanem a szörnyállat jellegéhez mérten komoly, fajsúlyos alkotás. Van humorérzék benne dögivel, de viccek nincsenek, sem humoros egysorosok, és kikacsintós utalások is csak finoman (azért a Shining ikonikus ajtónbetörős képét rekreálni hüllővel: nem semmi).

Egy hurrikántámadás közepén vagyunk, az egyetemi úszóbajnok Haley (Kaya Scodelario) nem tudja telefonon elérni az úszókarrierjében edzőként is fungáló édesapját (Barry Pepper), márpedig az valahol épp a hurrikán közepén lakik. Fittyet hányva a közelgő vízveszélyre és a hivatalos tiltásokra, Haley visszaautózik a szülői házhoz, hogy egy csomó keresgélés után megtalálja elalélt édesapját a pincében. Sajnos, nem olyan könnyű felvonszolni a törött lábú öreget a lépcsőn, mert kiderül, hogy aligátor tanyázik a pincében. Nem is akármekkora. És nem is egy. A dolgokat súlyosbítja, hogy egyre nagyobb hozammal szakad az ég, ezért a pince hamarosan fel fog telni vízzel. Semmi új nincs tehát a nap alatt, a jó öreg „ember a természet ellen”-felállást láthatjuk, ahol a folyó elfoglalná régi medrét, az aligátor pedig régi lakóhelyét, az ember viszont – ahogy egy igazi patetikus amerikai filmtől el lehet várni – megvédi az általa a természetből kiszakított részt, bármilyen hatalmas veszteségek árán. Spoilerezni sincs amit, annyira alapvető a sztori, de hát ennek a filmnek nem is ez a lényege, hanem az ügyesen épülő feszültség, na meg a mindig tökéletes pillanatban és hangerővel bevágott jump scare-ek, amiktől tényleg fel lehet ugrani párszor.

És a feszültség tényleg ügyesen épül, ha a CGI néha nagyon nem is stimmel a filmben (konkrétan vagy két snittben borzasztóan látszik, hogy az aligátor csak úgy oda van montírozva, és a színésznő elég bénán próbál elugrani a semmi elől). Ami viszont tényleg nagyon bravúros, az az, hogy ebből a kevés színészből és effektíve egyszem helyszínből – mondjuk ki, kamaradrámából – milyen sokat ki tudtak hozni. És még a body count sem parodisztikusan nagy: prédaként elhulló töltelékemberből is összesen 5-6 van mindössze. Bombasztikusan látványos nagyjelenet sincs benne, tehát a hurrikán közepén szotyogó aligátorokra sem kell számítani (sajnos), de azért az a kevéske money shot jól működik, és ebben – a számítógéppel létrehozott hüllőn kívül – nagy szerepe van a jószerivel ismeretlen Kaya Scodelariónak, aki egy-egy másodpercre simán elhiteti velünk, hogy ennyi és ekkora sebesülés mellett is lehet versenyt úszni aligátorral.

Sokat nem szabad várni ettől a filmtől (és ettől a műfajtól általában), de aludni nem fogunk közben, az szent. És ha nem csak ijedezni akarunk, hanem félni is, gondoljunk csak bele: ha árterületen lakunk, lehet, hogy az efféle árvizek mindennaposak lesznek felénk is. Ami azért elég félelmetes dolog, még aligátor nélkül is.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.