A Jó, a Rossz és a Mandalóriai

Jon Favreau: The Mandalorian

Hazatért a Csillagok háborúja. Na nem a Skywalker-saga lezárását hozó kilencedik résszel, hiszen az nem nagyon nyerte el a kritikusok, de a legnagyobb rajongókat leszámítva a nézők tetszését sem (nem is csoda), hanem egy keveset beszélő, sisakját le nem vevő mandalóriai fejvadász címszereplésével. No meg persze az instant mémesedésre tervezett bébi Yodával, egy jó adag stílussal és azzal, hogy nem nézi sem többnek, sem kevesebbnek magát, mint ami: egy kellemesen szórakoztató sci-fi-western sorozatnak.

Jon Favreau ismét megcsinálta: a Marvel-filmözönt elindító első Vasember megrendezése után, úgy tűnik, az egészestés Star Wars-filmeken túli univerzum is neki köszönhet majd sok mindent. Az általa írt és kitalált The Mandalorian ugyanis a legutóbbi csillagháborús mozival ellentétben szinte egyöntetűen lelkes fogadtatásra talált nézői és kritikusai körében. Favreau továbbra is jó érzékkel váltakoztatja a pergő akciót és a beszólógatós (nem, ez nem az a Solo) humort, amellett, hogy láthatóan nagy rajongója a Lucas-építette világnak, szerencsére nem akkora, hogy csupán egy nagy adag fanservice-szel szúrja ki mindenki szemét. „Hazatért” – írom, mert nem árt néha visszatekinteni, hogy honnan is indult az egész csillagközi hajcihő, ami mostanra már birodalom-méretűvé nőtte ki magát, pedig nem volt ebben semmi szükségszerű. Azt rögtön el kell mondani A Mandalóriairól (és ugyanez érvényes az „eredeti” trilógia filmjeire): egy csöpp eredetiség vagy új ötlet sincs igazán benne. Aki egy kicsit is járatos a westernek világában, annak feltűnhetett, hogy mind helyszíneiben, mind karaktereiben, mind történetszálaiban ezen filmeket idézi meg, A magányos lovason keresztül A hét mesterlövészig számos western sci-fire átírt történeit láthattuk a most indított Disney+ platform legsikeresebb sorozatának epizódjaiban.

De ezzel az égsokadta világán semmi baj nincs, hiszen eddig sem a filmnyelv radikális megújítójként tiszteltük George Lucas munkáit, még a legjobban sikerültek is „csak” jól megcsinált, szórakoztató kalandfilmek, amelyek minden egyes részletét láthattuk már korábban is. A sci-fi irodalmi oldalát kedvelők Asimov Alapítvány-történeteinek leegyszerűsített változatát (Galaktikus birodalommal, az egész univerzum sorsát befolyásoló jóslatokkal, és telepatikus képességekkel megáldott rendfenntartókkal), Herbert Dűnéjének darabjait (a Kiválasztott főszereplővel, hatalmas gilisztákkal, szintén különleges erejű hősökkel, Jókkal és Rosszakkal) fedezhetik fel Lucas trilógiáiban, a gyakorlottabb moziba járók pedig szinte snittről snittre felismerhetik az első (negyedik), 1977-es Star Wars háborús részeit, amelyeket második világháborús hőseposzokat és háborús tudósításokat konvertáltak tudámonyos-fantasztikussá. Emellett a westerneket keletre vivő Akira Kuroszava filmjeinek (leginkább a Rejtett erődnek) a visszanyugatosítása, -westernedése is része ennek a multikulti kollázsnak, nem is beszélve persze a talán legfőbb inspirációul szolgáló, a harmincas-negyvenes években menő, többek között a Flash Gordon fémjelezte filmszériákról, amelyeknek leginkább a hangulatát akarta visszaadni Lucas ’77-ben. A kör tehát bezárult, ismét a tévében láthatjuk a marcona, de jószívű mesterlövészeket, lézeres pijú-pijúval lerendezett morális kérdéseket.

Márpedig A Mandalóriai története egyáltalán nem bonyolult, és nem különösebben szükséges hozzá a Star Wars-univerzum ismerete sem (bár, persze, ha nem ismerjük, azért lemaradunk bizonyos részletekről). Favreau és csapata (hiszen a rendezői székbe szinte minden epizódban más alkotó került, Dave Filonitől Bryce Dallas Howardon keresztül egészen Taika Waititiig) remek mozgóképes érzékkel hagyják, hogy a képek, illetve a szereplők cselekedetei beszéljenek hosszas, expozíciós dialógusok helyett, és ezzel már az első rész legelső képétől fogva nyilvánvaló lehet minden néző számára, hogy mi is történik éppen (óriási kontrasztban a legutóbbi Star Wars-szal, ahol még az univerzumot kívülről-belülről ismerők is csak kapkodják a fejüket, hogy már megint mi történt): egy sisakos fickó (Pedro Pascal hangján szólal meg a címszereplő, de azért említsük meg a két kaszkadőr-testdublőr, Lateef Crowder és Brendan Wayne – a westernlegenda, John Wayne unokája – nevét is, akik az esetek nagyrészében a kosztüm alatt izzadnak – annyira, hogy a negyedik részt rendező Dallas Howard nem is találkozott élőben Pascallal) keres valamit vagy valakit.

Amúgy a régi és új trilógiák közötti időben járunk, a Birodalom a múlté (legalábbis látszólag), a galaxis peremvidékén pedig kemény az élet, a túlélés záloga a kemény ököl és a gyors sugárvető. Az első epizód végén főszereplőnk rá is talál a „célszemélyre”, a sorozatban csak a gyerekként emlegetett, az internet világában természetesen azonnal Bébi Yodaként elkeresztelt lényre, aki tényleg übercuki, annyira, hogy a nyilvánvalóan cinikusan nézőfogó óriási szemeknek még a harcedzett, címszereplő fejvadász, a mandalóriai sem tud ellenállni, és végül ahelyett, hogy bezsebelné a birodalmi jutalmat, inkább a gyereket védelmezve veszi nyakába az univerzumot. A két főbb szereplő éles kontrasztja nagyon jól áll a sorozatnak, amikor már sok lenne a kegyetlen, csak erőből értő világ, jön egy kis felüdülés, egy tisztán védtelen lény, akinek a kedvéért antihősből (rögtön a legelső jelenetek egyikében éppen kettévág egy rosszarcú lényt egy jól záródó ajtóval) igazi hőssé válik az arctalan fejvadász, akit így annak ellenére is igen meg lehet kedvelni, hogy az elején sem az arcát nem látjuk, sem a múltjáról nem igazán tudunk semmit.

A mellék- és epizódszereplők is remekül színesítik a sorozat világát, Gina Carano veterán lázadója egyszerű, de szimpatikus, Werner Herzog birodalmija imádnivaló akcentusával egyszerre kilóg, és pont ezért passzol ebbe a világba, Nick Nolte Kuinnje pedig magától értedődően gördíti tovább a történetet, és még a sokféle felvonuló droid (élükön a Taika Waiti hangján megszólaló gyilkológéppel, IG11-el, valamint a például az IT Crowd szimpatikusan autista nerdjének szerepéről ismerős Richard Ayoade Zerójával) is kellően változatos, izgalmas témákat dolgoz fel. A Breaking Bad pszichopata főgonoszaként megismert Giancarlo Esposito pedig másfél epizód alatt is emlékezetesen alakítja a fasiszta főbirodalmi Moff Gideont.

Mindezt a multiplanetáris kavalkádot egyben tartja a remek operatőri munka (Barry Baz Idoine és Greg Fraser) és talán még inkább a Star Wars John Williams-féle zenei világát továbbgondoló és westernesítő Ludwig Göransson azonnal fülbemászó muzsikája. Az pedig külön öröm, hogy a készítők elsősorban nem CGI-jal, hanem bábokkal és díszletekkel dolgoztak, így sokkal inkább az első trilógia használtságát és éllettel teliségét idézi a The Mandalorian világa, mintsem a prequelek számítógépen megépített sterilségét.

Ugyan helyenként bizonyos részek egy kicsit túl forgatókönyv-szagúak (például egy helyütt szereplőink felkészülnek a biztos halálra, majd miután egy droid önfeláldozása elintéz néhány katonát, rögtön biztosra veszik, hogy na, akkor ennyi volt az ellenfélből), és túlzottan nem mer kilépni a western-műfaj kötöttségeiből, összeségében A Mandalóriai első szezonja messze felülmúlta a várakozásokat, de még a Disney-kongolomerátum futószalagon érkező eddigi termékeinek színvonalát is. Kérdés persze, hogy mennyire sikerül majd Favreau-nak és kompániájának egyben tartani a széria hangulatát és történetét, illetve, hogy hogyan fog majd megfelelni a most már jóval magasabb elvárásoknak az ősszel érkező második évad.

De addig is egy kicsit enyhíti a legutóbbi Star Wars-mozi által hagyott keserű szájízt, egy koherens világot képes építeni, ami egyszerre idézi meg a nagy elődöket, legyen szó sci-firől vagy westernről, és mer továbblépni azokon, hogy a mikiegér-univerzumnak is maradhasson egy szeglete, ahová tényleg jó néha „hazatérni”.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.