A Joy Divisiontől a #metoo-ig

Radu Dragomir: Mo

Az eddig mindössze tévésorozatok epizódjaiért felelős Radu Dragomir első mozis rendezése sovány története és szegényes képi világa ellenére is delejez – leginkább a témaválasztás és a színészek miatt. Spoilerek következhetnek.

Mintha a Mungiu-féle Érettségi (Bacalaureat) folytatásában lennénk, a műfaji szüszpanszt leszámítva: két egyetemista lány ül fel egy éjjeli vonatra, a fővárosba indulnak, vizsgázni. A vonatút egyben átváltozás is: anyuka óvnivaló lányai az egyetem épületébe érve egyből a vécébe tartanak, ahol a vidékies külsőt szexi harisnya, divatos csizma váltja. Nemcsak azért öltöznek „szerepbe”, hogy szexinek tűnjenek – értsd: átvegyék az irányítást –, hanem teljesen praktikus okai is vannak: a telefont könnyű elrejteni a harisnyába, és alkalomadtán elővenni onnan. Merthogy a lányok puskáznak. Mindenki puskázik, még az is, aki egyébként tudja az anyagot – hangzik el kicsit később, mintegy féloldalról bedobott rendszerkritikaként, és ez valahol hamar meg is szabja, hogy melyik országban játszódik a cselekmény: természetesen Romániában vagyunk, ahol mintha senki sem lenne képes nem felrúgni a szabályokat, legyen az akár ártatlan csínynek tűnő puskázás, vagy éppen tiltott tanár-diák udvarlás, kikezdés, netán viszony – és hogy miért? Hát mert így működik. Mindenki ezt csinálja – a film is csak a vállát tudja vonogatni, ha mélyebb magyarázatra kerülne a sor.

A lányok, talán mondani sem kell, lebuknak, és a professzor (Răzvan Vasilescu) kiebrudalja őket a vizsgáról, ráadásul az elesettebbik, véznábbik, fiúsabb arcú, rövid hajú lány, a címadó Mo (Dana Rogoz) telefonját el is kobozza, ami kitűnő ürügynek bizonyul arra, hogy a prof később találkozzon a velük. Nagyon finoman megírt macska-egér játék alakul ki semmi idő alatt az idős tanár és a lányok között, aminek egyik állomásaként meghívja őket a lakására vacsorázni és filmet nézni. Hamar látszik, hogy Mo(nica) testi-lelki jóbarátja, Vera (Mădălina Craiu) csak „gyertyatartónak” lett meghívva: a tanár inkább Móra bukik. Talán mert ösztönösen érzi, hogy ő a gyengébb, védtelenebb, apátlanabb?

Nincs amiért folytatni a cselekményt, annyi viszont bizonyos, hogy Răzvan Vasilescu hátborzongató alakítást nyújt – no nem olyan műfajfilmesen hátborzongatót, hanem olyan román újhullámosan realistát. A szánalmasból nevetségesbe, majd szép lassan creepy-be átkúszó magányos tanár szerepe hálásnak bizonyul színészileg: egy óvatlan pillanatra mi, a nézők is elhisszük, hogy ez az ember talán valamivel többet lát bele a lányba, mint egy könnyű préda. Ez akkor csúcsosodik ki, amikor egy „meghitt” momentumban Joy Divisont adnak elő egymásnak, mégpedig igen szájbarágós, de mégiscsak passzoló módon a She’s Lost Control című klasszikust. Éppen erről szól a tanári, ragadozói udvarlás: az első jelenetben oly nehezen és bizonytalanul (harisnya) megszerzett kontroll erőszakos elvételéről. A lány „lefokozásáról”.

Nem tudni, hogy konkrétan a #metoo hozta-e felszínre ezt a forgatókönyvet, vagy már a tárban volt, az viszont biztos, hogy nem valami irtózatosan különleges esetről van szó – folyamatosan olvasni effélékről a bulvársajtóban. És éppen ezért roppant fontos, hogy lássuk aprólékosságában, hogyan zajlik egy ilyen történet – főleg úgy, hogy Romániában olyan nagyot nem robbant az egész #metoo, és lehet hogy már nem is fog. A lányok sem teljesen sártalanok: puskáznak, aztán a könnyű vizsga és ösztöndíj ígérete miatt vállalják a kacér veszélyt, de nincsenek felkészülve arra, hogy a tanár teljesen más ligában játszik – minden tekintetben, főleg erkölcsileg.

Az újhullámos, szinte szürke realizmus jót tesz a filmnek: nem egy kicsiknek szóló tanulságos mese, elrettentő példázat, hanem egy (amennyire lehet) szenvtelen esettanulmány: íme, így működik ez. Nem evezik ki műfaji vizekre, és leginkább színészeire bíz mindent, de jól teszi – hátborzongatóan egyszerű, és ezáltal igaznak tűnik.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.