A kémnagyi, akit könnyen elfelejtünk

Trevor Nunn: Red Joan / A vörös ügynök

Egy szovjet kémnő, aki úgy adta ki az atombomba titkát, hogy senki sem gyanított semmit, ráadásul a történet tiltott románcokkal és árulásokkal van fűszerezve – az ilyen alapanyag moziért kiált. Sajnos Trevor Nunn leültette Judi Denchet az asztal mellé és minden izgalom és feszültség nélkül meséltette el vele a történetet.

Már senkit nem lep meg, hogy a film a „megtörtént események alapján” felirattal indul, bár valójában egy regényt adaptált, amelyet meg tényleg az élet inspirált. A nagyikém alakja nem Jennie Rooney regényíró fantáziájának szüleménye, tényleg élt egy Melita Norwood nevű asszony, aki atomtitkokat adott ki a Szovjetuniónak, ezzel öt évet nyert Sztálinnak a nukleáris bombájuk fejlesztése terén. A nő ténykedése évtizedekkel később, 1999-ben derült ki: nagy port kavart Angliában, hogy a kedves könyvtáros nagymama az egyik legsikeresebb szovjet kém volt, de idős korára való tekintettel már nem vonták felelősségre.

A vörös ügynök erre az alaphelyzetre épít, megfűszerezve azt némi feminizmussal, egy kis szappanoperával és annál több moralizálással. A zavartalanul éldegélő Joanra rárúgják az ajtót a titkosszolgálat emberei, miszerint hazaáruló és exkém, ezért tessék velük fáradni, megmagyarázni az egészet. A megtört öregasszony leteszi a Che Guevarás bögréjét, velük tart, majd könnyes szemmel kezd mesélni: hosszú évtizedekkel azelőtt láthatatlan kis stréberként nyomult az egyetemen, amikor egy vonzó, de titokzatos unokatestvérpár behálózza. Sonya, a partimacska az egyik oldalról suttog a fülébe, Leo, a kommunista provokátor a másikról, az utóbbi persze el is csábítja a lányt. Joan aztán titkárnőként dolgozik a brit nukleáris programjánál, képzett tudósként azonban nagyban hozzásegíti a briteket ahhoz, hogy atombombájuk legyen.

Miért is árulhatta el hazáját, és kínálta tálcán az ellenfélnek a rettegett fegyver titkait egy félénk és visszafogott lány? Egy ideig az elég érdektelenül ábrázolt szerelmi tipródásaival próbálják burkolni az igazságot, de aztán kibújik a szög a zsákból, és onnantól kezdve nem restellnek végig nyomatékosítani az igazságot: Joan, látva Hiroshimát és Nagasakit rájön, hogy milyen szörnyeteget teremtettek, és fellángol benne a naiv igazságérzet: ha az ellenfél kezébe is egy ugyanilyen pusztító eszközt adunk, akkor talán egyik fél sem fogja felhasználni azt. A film pedig innentől kezdve egy nem túl izgalmas pingpong: dübörögnek a kérdések, miszerint mi kell ahhoz, hogy elárulja valaki a hazáját, Joan pedig újra és újra az igazságról magyaráz.

Hasonlóan túladagolták benne a „nők vagyunk, ránk senki sem gyanakszik”-mondandót is, amely nem is lenne baj, ha nem rágnák a néző szájába. Mégis két férfi közt tipródik a lány, belemegy a manipulatív játszmákba, hogy aztán hogyan máshogy, mint tamponok közt csempéssze ki a szupertitkos adatokat.

Judi Denchet eddig az MI6 asztalának másik oldalán láthattuk, hisz ő volt a brit titkosszolgálat feje és nem mellesleg James Bond főnöke hét filmen keresztül. Most átkerült az asztal rosszabbik oldalára, és át is lényegült: ő a megtört nyugdíjas könyvtáros, akiről egész nehéz elképzelni, hogy egykor bőszen árulta el hazáját. Bár egyértelműen Dench nevével adják el a filmet, túl sokat nem bíznak rá: méltatlanul kevés időt kap, és bár abban szokás szerint hozza a tőle megszokott profizmust, leginkább csak annyi a szerepe, hogy egy asztalnál ücsörögve megtörve narrálja élete történetét. A munka oroszlánrésze a Kingsmanből megismert Sophie Cooksonon van, aki Joan fiatalkori önmagát alakítja egész vállalhatóan. Van mellettük egy sor mellékszereplő is, ám valahogy egyik sem kap elég teret, feledhetőek maradnak – ahogy a film is.

A vörös kém témájából adódva lehetett volna egy hihetetlenül izgalmas kémthriller, ám inkább csak egy beszélgetős film lett egy kémmel, aki elmeséli dilemmáit és szerelmi kalandjait. Ha nem hihetetlen izgalmakat várunk tőle, hanem egy nagyon ráérős, főleg szerelmi tipródásban gazdag történetet, akkor egyszernézős kategóriának bőven megfelel, de egy idő után el is felejtjük, hogy Judi Dench ezúttal az asztal másik oldalán ült.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.