A képzelet titokzatos tárgya

Charlie Kaufman: I'm Thinking of Ending Things / A befejezésen gondolkozom

Charlie Kaufman új filmje minden bizonnyal az egyik legkülöncebb darab a Netflixen, és jól rávilágít egy mostanában kibontakozó jelenségre: rengeteg markáns szerzői világgal rendelkező alkotó viszonylag szabadon készítheti el filmjét a Netflix égisze alatt (Spike Lee, Alex Garland, de akár Scorsese-t is említhetnénk), amire nem biztos, hogy a klasszikus stúdiógyártásban ma már lehetősége lenne. A befejezésen gondolkozom Kaufmanhoz hűen egy igazán izgalmas darab, talán az Egy makulátlan elme örök ragyogása távoli rokona, de van benne minden, amiért szeretjük az excentrikus adaptációkba bocsátkozó író-rendezőt (hisz ez a film is Iain Reid regényén alapszik).

Egy fiatal nő (Jessie Buckley), akit talán Lucy-nak, Louise-nak vagy Amy-nek hívnak, épp a barátjával, Jake-kel (Jesse Plemons) készül meglátogatni a férfi szüleit, miközben folyamatosan kétségei vannak a kapcsolatot illetően és a szakításon gondolkodik. Egy viszonylag hosszú autózást követően megérkeznek a szülőkhöz, ahol mindenféle furcsaság történik, majd elindulnak haza, miközben tesznek egy kitérőt Jake egykori iskolájához. A történet nagyjából összegezhető is ennyivel, hisz Kaufman az eddigi filmjeivel ellentétben a klasszikus narratívának még a látszatát sem szeretné kelteni, sokkal inkább egy szokatlan nézői élmény létrehozása a cél, amiben a konkrétumok kimondása helyett a nézői interpretáción van a lényeg.

A látogatás alatt történő mindenféle furcsaság többek között abból áll, hogy a női főszereplő személye időről időre megváltozik: hol festőként mutatkozik be, hol fizikus, hol költő, de gyakran szinte indokolatlanul változik az öltözéke is, miközben a klasszikus időkezelés is felbomlik, a szülőket például fiatalon és öregen egyaránt látjuk. Egy idő után persze érezhetővé válik, hogy a valóság megkérdőjelezéséről és valamiféle mentális folyamat ábrázolásáról van szó, semmint a klasszikus értelemben vett történetmesélésről, de mindez elegánsan, mértéktartóan történik és a film egyik előnyére válik az is, hogy az információ adagolása nem narratív csavarok formájában történik, sokkal inkább apránként és folyamatosan kapunk jelzéseket. A megszokott történetmesélési elemek és a kontinuitás szétszedésével valóban belengi a filmet egyfajta nyugtalanító érzés, így a thrillerekre jellemző veszélyforrás nem egy konkrétum lesz, hanem maga a hangulat, a bármikor széteső valóság. Persze ettől nem lesz ez műfaji film, pláne nem horror (a címkézés ellenére), viszont egy kiválóan megjelenített nyomasztó, kínos, helyenként fekete humorú atmoszférát kapunk. A film egyik legnagyobb erénye talán pontosan az, hogy hangulat-filmként is remekül működik, ahol a logikus narratívát elengedve, csak a képek egymásra hatásának élményére figyelve ténylegesen érezve lehet nézni a filmet – de igény szerint, az apró jelek és utalások tömkelegéből konkrétan is összerakható, hogy pontosan mi történik.

A filmnyelvi eszközök is ennek megfelelően alakulnak: a szorongató 4:3-as képarány, a többnyire nem folyamatos, szándékosan pontatlannak tűnő vágás, a néha szinte önkényesen megmozduló kamera mind jó eszközei ennek a furcsa, elemelt világ és nézői élmény létrehozásának, nem beszélve a végig igényesen fényképezett képekről. A fiatal nőt játszó Jessie Buckley alakítása külön kiemelendő, hisz könnyedén váltja a szerepeket és gond nélkül kelti életre nemcsak a visszahúzódó lányt, aki először találkozik barátja szüleivel, hanem az értelmiségi filmkritikust is. Az anyát és apát alakító Toni Colette meg David Thewlis is remekül hozzák a bizarr-kínos szülőpárost.

Kár, hogy a film a végére kissé felrúgja a saját maga által létrehozott kereteket és néhány olyan jelenetbe bonyolódik, amik nem föltétlenül illeszkednek a film szövetébe. Persze egy ilyen film esetében szinte minden belefér, de a történet első kétharmada mégis annyira átgondolt és irányított, hogy a végén lévő néhány jelenet egész egyszerűen kilóg, túlságosan előzmények nélkül következik és nem biztos, hogy találóan jeleníti meg a történet csúcspontját. Ilyesfajta túlkapások máshol is tapasztalhatóak, például remekül működne a film a hosszúra nyújtott, kissé öncélú Cassavetes-filmelemzés nélkül is.

Az I’m Thinking of Ending Things egyértelmű szokatlansága ellenére mégis talán Kaufman legkevésbé eredeti filmje és nem nyújt egy olyan markáns élményt, mint mondjuk a Synecdoche, New York. Nehéz megmondani, hogy pontosan miért, minden bizonnyal köze van ahhoz, hogy ha nem is pont ebben a formában, de láttunk már ehhez hasonló filmeket: a legkézenfekvőbb persze az említett Makulátlan elme (Eternal Sunshine of the Spotless Mind), de muszáj megemlíteni a Mr. Nobody című Jaco Van Dormael-filmet is, ami logikájában egészen közel áll ehhez, ám említhetnénk David Lynch munkásságát is, vagy mondjuk a kevésbé ismert Réalité című Quentin Dupieux-alkotást is. Ez persze önmagában nem von le a film értékéből: hatékonyan, igényesen és látványosan kelti életre a sötét szürrealista atmoszférát és az eddigi Kaufman-filmekre jellemző témákat és érzésvilágot (magány, szorongás, a döntésekkel kapcsolatos kétségeink) is jól adja át, sőt, filmnyelvi kísérletként is remekül működik. Különösen pozitív dolog az, hogy bátor, nem narratív filmek viszonylag nagyobb közönséghez is eljutnak – reméljük, hogy a rengeteg megkérdőjelezhető minőségű film mellett változatlanul fog ilyeneket is támogatni a Netflix.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.