A király meztelen

Dan Reed: Leaving Neverland / Neverland elhagyása

Egy kolosszus bukása, két felvonásban. A Jackson-kultusz alapjaiban inog meg, de a tárgyilagos hangvétel és az igazságszolgáltatás hisztérikus követelésének teljes hiánya jelzi, hogy a végcél nem egy híresség nevének kitörlése az arra méltók hieroglifái közül.

A király meztelen és nem mellesleg kisfiúkkal zuhanyzik saját birodalmában, ahol minden egyes kis sarok a gyermeki öröm maximalizálására lett kitalálva. Rózsaszín füstparaván szédíti két család teljesen tisztán és épelméjűen gondolkodó szülői párosát, akik a néző számára eleinte érthetetlen módon egy ismeretlen, ámbár félisten férfi karjaiba dobják gyermeküket. A Neverland elhagyása nem csak Michael Jackson eddig ismeretlen arcát próbálja puzzle-darabkákból összerakni, hanem ugyanakkor két teljesen átlagos, hétköznapi család természetellenes, megalázó útja a normalitásból a kimondhatatlan tabu felé. Pornó és édesség.

Az első kérdés, ami feltevődik, hogy miért most készült el ez a film? Miért nem addig, amíg Michael még életben volt és tudott volna válaszolni a felmerülő vádakra és történetekre?

Elsősorban: ha ez hamarabb robban, nem követte volna erdőtűz – ahogyan az a kétrészes, négyórás dokfilmből is nyilvánvaló lesz. Ugyanez a sztori, ugyanígy már két alkalommal is terítékre került, az eredmény pedig egy peren kívüli kiegyezés és egy ártatlansági ítélet volt. A saját magunk által éltetett sztárkultusz ott, akkor jelesre vizsgázott, azaz Macaulay Culkin tanúskodása a vádlott védelmében azt eredményezte, hogy az esküdtszék szemébe csillámport szórva felmentsék a vádak alól Michael Jacksont. Kérdés marad, hogy ez így történt volna-e egy ismeretlen „John Smith” esetében is, aki nem szól minden rádióból és nincs lehetősége éhező afrikai gyermekekkel „Kum ba yah”-t énekelni kézen fogva, nyilvánosan.

Másodszor pedig valószínűleg senki nem tudta megjósolni Jacko hirtelen halálát. Merem állítani: ez a két történet akkor is megszületik ebben a formában, hogy ha még élne. Itt nem a világsztár idővonalán utazunk, hanem két bántalmazott gyermekén, akik a mai napig küzdenek a megbocsátás súlyos kérdésével. Ennél érdekesebb az, hogy miért lehetséges, hogy ez a sztori újra meg újra megtörténhet más szereplőkkel, más időben, egyetlen közös elemmel: a világsztár helye, státusza és szerepe a társadalmunkban. Miért van ekkora szükségünk földi istenekre és mégis miért szeretnénk elhinni a vízen moonwalkoló, angyalhangú, légies „megváltókról”, hogy feddhetetlen életük nem ismer emberi kísértést? Pedofil meg pláne nem lehet, mert a köztünk járó istenek azért vannak itt, hogy jobbá tegyék a világot. Ez a gondolat nincs szavakba öntve a filmben, de nem is kell: minden néző csendesen megvizsgálhatja önmagát, hogy a spektrum melyik szélén ül és hisz-e vagy sem a képernyőn megjelenő valós, hús-vér embereknek. Szinte mindegy, hogy elhiszi-e az elmesélt történetet, amíg elemzi magában, hogy minek a tükrében születik meg az álláspontja. Ez egy fontos vonzata ennek a dokumentumfilmnek. Nem akar meggyőzni, csak van. Nem sorol ügyészségi határozatokat, nem magyaráz, hanem mesél. És nekünk, nézőknek kötelességünk (?) esküdtszékként viselkedni, tanúskodni.

A szülők felelősségének mértéke is vita tárgya lehetne, hacsak nem egy művészi manipulátor szemén át tekintünk a két eltérő, de kísértetiesen hasonló esetre. Wade Robson és James Safechuck hátborzongató bevezetése a szexuális játékok, a pornó és az elérhetetlen megasztár csillogó világába csakis szüleik naiv jóváhagyásával és elvakult bizakodásával volt lehetséges. Gyakorlatilag ragasztóként működtek Jackson és a két gyermek világa között. Itt is jelen van a félisten szeretete, sugárzó elismerésének és kegyeinek keresése. De túlságosan felületes lenne csak ezzel a vetülettel számolni, amikor egy olyan manipulációs történet tárulkozik a néző elé, aminek csak egészen ritkán tud ilyen mélyremenően tanúja lenni. Hasonló minőségű betekintést utoljára a Netflix által csomagolt történet nyújtott, az Abducted in Plain Sight: egy kislány többszörös elrablását boncolgatja, ahol az elkövető – egy családi barát, de az elmondottak alapján Michael Jacksonhoz hasonlatosan – először a szülők kegyeit nyeri el, beférkőzik a családi élet legmélyebb pillanataiba, majd romboló tornádóként egyenként kapcsolja le a biztosítékokat, amelyek a gyermeket a szülőkhöz és szülőket gyermekükhöz kötik. A néző mindkét film esetében csak rácsodálkozni tud az elhangzottakra: nem érti, egy anya hogyan engedheti gyermekét egy gyakorlatilag ismeretlen felnőtt férfi ágyába – de hamar rájön, hogy az emberi pszichológia komplexebb a helyes és a helytelen konvencióinál, és sok esetben a belsőleg felállított riasztórendszer egyszerűen meghibásodik egy bálványozott csodalény közvetlen közelében, aki ráadásul már olyan régen él manipulátori szerepében, hogy ő maga is elhiszi hazugságai sokaságát.

A néző gyakorlatilag két férfi hosszú, nehéz és fájdalmas tanúvallomását hallgatja végig, két olyan férfiét, akik a hallgatás bűntudatával élnek, akik családját pofonként érte a felismerés, hogy hagytak megtörténni bizonyos dolgokat, mert elvakította őket a pop királyának ragyogása és a valós vagy vélt javak kéjes csillogása. Lehet hinni is nekik, lehet simán azt is gondolni, hogy ez az egész pár pénzéhes fószer utolsó próbálkozása arra, hogy némi száraz bőrfoszlányt még lehúzzanak Jacko hátáról. Valójában teljesen mindegy, amíg egy apró lépést tesz a jelenlegi társadalom afelé, hogy elfogadja: Neverlandet elhagytuk, Pán Péter egy fikció és az erkölcsi értékek abszolút nem egyenesen arányosak valaki hírességének mértékével. Miért? Mert a napkirályainkat mi ültetjük a trónra.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.