A kora ártatlanság

Alex Winter: Showbiz Kids / A showbiznisz gyermekei

Az HBO-doksiban egykori gyerekszínészek nyilatkoznak karrierjükről, miközben két sztárvárományos gyerek szárnypróbálkozásaiba is beleshetünk. Ez bizony gyerekmunka a javából, és legtöbbször pont nem a fiatal tehetségek jönnek ki jól belőle.

Gyerekszínészekre mindig is szükség volt és szükség lesz: elég furák és hiteltelenek lennének a filmekben felépített világok kicsik nélkül, de az is tény, hogy gyerekként sokszor jobban tudunk azonosulni egy korban hozzánk közelebb álló szereplőhöz: legyen bármilyen cukira is dizájnolt E.T. figurája, szükség van Henry Thomas szomorkás, de elszánt tízéves arcára ahhoz, hogy általa lépjünk be a sztoriba és teljesen magunkévá tehessük a földönkívüli történetét. Ez viszont jogilag egy elég kacifántos helyzet teremt: a mai Nyugaton elvileg tilos bármiféle gyerekmunka – a kamera előtti létezés viszont igenis kemény meló, pláne egy kiskorúnak, bármilyen tehetséges is legyen. Persze, amíg igény van gyerekszínészre, addig kínálat is van: évente többezer szülő cipeli el a purdéját castingokra, leginkább a gyerek álmaira és céljaira hivatkozva, pedig néha alig titkoltan csak saját, nála sokkal tehetségesebb leszármazottját „exploitálja” anyagi érdekekből vagy saját meghiúsult önmegvalósítása miatt. A jelenség a filmtörténettel egyidős, amint azt az idén 101 évesen elhunyt Diana Serra Cary példáján keresztül kezdi ecsetelni Alex Winter (aki maga is gyerekszínészként kezdte, egyébként meg ő volt – és idén talán ismét lesz – Bill a Bill és Ted zseniális kalandjából) legújabb dokumentumfilmjében, a meglehetősen sommás című Showbiz Kidsben. Felbecsülhetetlen értékű látni Baby Peggy-t (Serra Cary az IMDb-n mai napig így szerepel!) ötévesen némafilmben játszani, aztán százévesen (akkor még) élő, megtestesült filmtörténetként digitális kamerának nyilatkozni.

Sajnos, a film nagyrészt meg is elégszik ezzel a formulával: beszélő fejekre vág archív felvételeket. Igaz, kiszemel még két gyerekszínész-aspiránst (egy teljesen újoncot, és egy már „praktizáló” színésznövendéket), akit elkísér egy-egy útjukra, de ezt is csak röviden teszi, nem  tud (vagy nem mer) mélyebb ok-okozatiságokat feltárni: Winter fontosabbnak tartja, hogy a gyerekszínész-lét minden lehetséges aspektusáról szóljon kicsit, így egyikről sem szól igazán mélyreszántóan. Pedig lenne itt muníció az idejekorán a gyerekre szakadó sztárságtól kezdve a szexragadozók-drogok csábításán keresztül a csúnya anyagiakig  és a családdal való terhelt viszonyig – de mindegyik témát csak érinti. Persze, az is lehet, hogy a dokfilmes nem akar ugyanolyan exploitatívnak tűnni, mint maga a rendszer, amely használja és kihasználja ezeket a srácokat és/vagy naiv/számító szüleiket. De legalább igazi gyereksztárparádét kapunk: igaz, már felnőttként, de nyilatkozik Milla Jovovich, a Star Trekkel híressé vált Wil Wheaton, az említett, E.T.-s Henry Thomas (talán ő a legszimpatikusabb), a Mrs. Doubtfire és a Matilda cuki kislánya, Mara Wilson, az inkább csak az amerikai sitcomok nézőinek ismerős Todd Bridges (Diff’rent Strokes), valamint Evan Rachel Wood is. Persze, vannak nagy kimaradók is: nem lett volna érdektelen (múltbéli botrányait, de nemcsak) ismerve Macaulay Culkin (Reszkessetek, betörők!) hozzáfűznivalóját is hallani, vagy akár olyan, épp (gyerek)népszerűségük csúcsán álló színészpalántákéit, mint mondjuk a Stranger Things lurkói.

Az egyik visszatérő téma az, hogy ezeknek a gyerekeknek kimaradt a „normális élet” megtapasztalása – és itt nyugodtan elmélázhatunk azon, hogy mi a normális manapság. Hiszen gyerek és gyerek között is hatalmas különbségek vannak, nem kell ahhoz sztárnak lenni és forgatási szünetekben, magántanárral elsajátítani az algebrát. Ami nekünk egy idealizált dolog (a „sztárság”), az nekik a mindennapi tapasztalat, és ami nekünk jelentette vagy jelenti a mindennapokat (iskola, munka, bevásárlás anélkül, hogy felismerjen egy paparazzi vagy egy őrült, pedofil rajongó), az nekik az idealizált, áhított élet, amit talán egyszer elérnek, talán nem. Van, akinek idejében sikerült kilépnie a mókuskerékből és úgysem ismernénk rá felnőttként, a másik végletben viszont ott vannak a túl korán elhunytak (az egyik ilyen nyilatkozó a tavaly, álmában, elvileg epilepsziás roham miatt távozott Disney-üdvöske Cameron Boyce, de sajnos van öngyilkosságra vagy más, lassabb önpusztításra is temérdek példa). A filmben nyilatkozók mindegyike megjárt már valamiféle, súlyosabb vagy kevésbé súlyos poklot, egyvalami viszont közös bennük: látszik rajtuk, hogy profik lettek közben. Megtanultak nyilatkozni. A legmegrázóbb pedofília-témáról is képesek higgadtnak tűnve, igazi sztárként beszélni.

Izgalmas téma tehát a gyerekszínészek élete – olyasmi, amiről mindnyájan azt hisszük, hogy tudunk valamit, hiszen ott voltak a hírekben, láttuk a végeredményt (van amelyiket minden karácsonykor), foglalkozik velük a bulvár – viszont ez a, kizárólag rájuk fókuszáló, de a témát alapvetően mégiscsak kapirgálni tudó doksi is megmutatja, hogy igazából milyen keveset tudunk az egészről. Továbbá az is kiderül, hogy amint a felnőttszínészek esetében, itt sincs minta, minden sors más: van aki tényleg erre született, és van, aki ebbe kényszerült bele. Jó lenne ezt nem elfelejteni, amikor következőkor egy film okozta bódulatból ocsúdva, a stáblistán megpillantunk egy tíz-tizenöt éves, vagy akár még fiatalabb színészt.


Címkék

Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.