A legmélyebb sebek láthatatlanok

Jan P. Matuszynski: Zeby nie bylo sladów / Nem hagytak nyomokat

A nyolcvanas évek hangtalanul eszi be magát hétköznapjainkba a kultúra eszközein keresztül. Talán ezért is vélhetünk felfedezni annyi párhuzamot jelenkorunk és e rendkívüli műgonddal elkészített lengyel történelmi dráma képkockái között.

Személyes és társadalmi létünk ciklikusságát mi sem példázza jobban, mint annak torzított, olykor mégis sokkal tisztábban kivehető tükörképe: a kultúra irányzatai. Korok és tendenciák kapcsolódnak össze egymással: ahogy a 90-es évek alkotói radikalizmusában az 1960-as évek forradalmi hevülete látszott tükröződni, úgy legújabb dekádunk a 80-as évek felszín alatt fortyogó, elfojtott indulatait eleveníti fel. Elég csak a kurrens történelmi filmek tematikáit szemügyre venni. Bár globális jelenségről beszélünk, a ’80-as évek szorongató légkörét a keleti blokk államainál aligha érzékelhette bárki jobban. Az utóbbi években a magyar filmgyártás is elkezdett lassan felzárkózni a közelmúlt-feldolgozás jelenségéhez, de szomszédságunkban ez a tendencia népes filmtermést tudhat magáénak. Különösképp lengyel barátainknál.

Kép a Nem hagytak nyomokat (Zeby nie bylo sladów) című filmből

A 80-as években politikailag is aktívabb Lengyelországtól nem idegen a provokatív közéleti témák mozgóképes feldolgozása. Andrzej Wajdától (aki 1981-ben A vasember című, Arany Pálmával jutalmazott filmjével éles kritikát fogalmazott meg a korabeli rezsimmel szemben és ábrázolta az új politikai erő, a Szolidaritás születését) Paweł Pawlikowskiig (Hidegháború), az érintett korszak sosem került ki teljesen a helyi filmes köztudatból, mégis az utóbbi néhány évben lépett igazán a rivaldafénybe.

Ennek az „új szembenézésnek” egyik frissen érkező alakja az a Jan P. Matuszynski, akinek nevéhez a 2016-os fesztiválsiker, Az utolsó család című életrajzi családi dráma kötődik. Második nagyjátékfilmje egyenesen a velencei filmfesztiválon mutatkozott be, ráadásul Lengyelország 2022-es Oscar-nevezettjét is üdvözölhetjük benne. A Nem hagytak nyomokat a 80-as évek egyik legmeghatározóbb lengyel közéleti eseményét dolgozza fel, melynek hatása máig megkérdőjelezhetetlen a társadalomban. Részben témája súlyának is köszönhető az az 5 éves kimaradás, amit a rendező és csapata levéltárakban, interjúk készítésével és nyomozóirodát megszégyenítő kutatómunkával töltött. Na meg persze karanténban és Covid-okozta kellemetlenségek közepette. Az eredmény pedig egy dokurealista korrekonstrukció, egy 160 perces politikai és társadalmi hullámvasút, tele ármánnyal, manipulációval és drámával.

Kép a Nem hagytak nyomokat (Zeby nie bylo sladów) című filmből

Mindennek középpontjában egy tragikus haláleset (mi más?) áll. 1983-ban a lengyel állam felfüggesztette a két évvel korábban bejelentett hadiállapotot, a már említett új politikai mozgalom és a hatalom közti bugyogó feszültség azonban nem csillapodott. A nyári melegtől csak még tovább hevült légkörben a járőrök két, érettségire készülő fiatalt állítottak elő, köztük a Szolidaritás egyik kulcsfigurájának, Barbara Sadowska költőnek a fiát, Grzegorz Przemykt, aki az őrszobán elszenvedett kegyetlen rendőri verés hatására néhány napon belül életét vesztette. Az ebből következő botrány a teljes korabeli lengyel társadalmat és politikai struktúrát az alapjáig rengette meg. Ezen a folyamaton kísér keresztül Matuszynski főszereplője segítségével: Jurek Popiel (Tomasz Zietek) a filmbéli fantázianeve Grzegorz legjobb barátjának, aki a rendőri atrocitás egyetlen szemtanúja és így az esetet eltussolni igyekvő állam elsőszámú körözött alakja.

Kép a Nem hagytak nyomokat (Zeby nie bylo sladów) című filmből

A karizmatikus, erős jellem, aki a megfelelő közegben talán komoly közéleti karriert is befuthatott volna, menekülésre kényszerül és a politikai ármány középpontjába csöppen. Hogy annyira azért ne legyen könnyű dolga, pártszimpatizáns apja és Barbara Sadowska (Sandra Korzeniak) ellentétes befolyása erősít rá kiszolgáltatottságára. Igazságérzete azonban nem hagyja nyugodni és minden áron a legveszélyesebb helyre, a tanúk padja felé sodorja.

Jurek története már önmagában is kitenné egy nagyjátékfilm menetidejét, de Matuszynski nem elégszik meg az események egyoldalú elmesélésével: 360 fokos körképet fest, melyben a párt színfalai mögé is beengedi nézőit, mindeközben legfőbb célként a történelmi hitelesség ideálja lebeg előtte. A pályát rövidfilmek mellett dokumentumfilmezéssel kezdő rendező valódi kordokumentumot hozott létre, érzékletesen keltve életre a szocializmus alkonyának fojtogató atmoszféráját díszletekben és jelmezekben egyaránt, de leginkább pasztelles, sápadt látványvilágában, mely eléréséhez Kacper Fertacz operatőr az illető korban is használt 16mm-es kamerákkal forgatott.

Kép a Nem hagytak nyomokat (Zeby nie bylo sladów) című filmből

Minden képkockáról süt az elhivatottság és a szenvedély, a téma iránt érzett felelősség. Nem túlzás logisztikai bravúrnak nevezni a filmet, melynek forgatókönyvébe Kaja Krawczyk-Wnuk hatékonyan sűrített bele közel egy évtizedes jogi és politikai procedúrát, és egy kvázi-felnövéstörténetet, miközben az autokrata hatalom manipulatív erejét és eszközeit mutatja be testközelből. Matuszynski szakértelmét bizonyítja, hogy a széles karakterpaletta és a sűrű történelmi adathalmaz ellenére mindvégig sikerül megőriznie a cselekmény követhetőségét. Bárminemű előtudás nélkül sem veszítjük el a fonalat, a karakterek pedig markáns – de gyakran leegyszerűsített – személyiségeikkel élesen különülnek el egymástól, így az avatatlan fül számára nehezen értelmezhető lengyel nevek ellenére is könnyű beazonosítani mindenkit.

Kép a Nem hagytak nyomokat (Zeby nie bylo sladów) című filmből

Ekkora vállalás mellett persze valaminek csorbulnia kell, itt pedig a szerzőiség vész bele az eseményfolyamba. Néhány hosszabban kitartott beállítás, egy érzelmes vita Jurek és jó szándéknak álcázott félelemből manipuláló apja (Jacek Braciak) között, vagy egy hamis tanúvallomás elérésének alapos körüljárása mellett erőltetett menetben halad a történetmesélés. Éppen ezért Jurek kivételével a karakterek alapos kidolgozására sem marad idő. Ami a valóságban rendkívül komplex jellemű Barbara Sadowska esetében kivételesen sajnálatos veszteség.

Matuszynski azonban első filmjével szemben ezúttal nem egy karakterdrámát szeretett volna forgatni. Üzenete kíméletlenül vet fényt égető aktuálpolitikai témákra a tengerentúl rendőri túlkapásainak eseteitől a közvéleményt manipuláló, mérsékeltnek álcázott autokrata politikai erők befolyásáig. Arra mutat rá tehát, hogy negyven év nem olyan sok idő, mint gondolnánk. Leginkább mégis talán arra, hogy legmélyebb sebeink gyakran láthatatlanok.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.