A legszabadabb bűnöző múlhatatlan sármja

David Lowery: The Old Man & the Gun

David Lowery legújabb remek filmjében könnyed, példás precizitással építi fel Robert Redford életútjának metaforáját a nyughatatlan, nyugdíjas bűnöző alakjában. A The Old Man & the Gun azonban több egyszerű nosztalgiázásnál és a színészikon előtti méltó főhajtásnál.

Ha Robert Redford nem jelentette volna be, hogy valószínűleg mégsem a The Old Man & the Gun az utolsó filmje, akkor David Lowery legújabb, újfent kitűnő mozija minden idők egyik legszebb és legmegindítóbb hattyúdalává tudott volna válni. Annyi baj legyen, hiszen Redford így is egy olyan mesterien könnyed, tiszta és kedves filmben brillírozhat saját monumentális életművét és vászonperszónáját ünnepelve, amire sokáig lehet és kell is emlékezni. A The Old Man & the Gun óda a szimpla színészmesterségesen túlnőtt legendához, Lowery sajátos nosztalgiautazásában mintha a munkásságának aranykorából ismert karakterei köszönnének vissza és köszönnének el, néhol teljesen explicit módon, néhol pedig pajkosan kiforgatva, kikacsintva a Redford-rajongók és a cinefilek felé. Ahogy a Redford által zavarba ejtően természetesen és lazán, mégis tapintható alázattal és átgondoltan megformált, egész életében rablásból és egyéb csibészségekből élő Forrest Tucker – aki 18 alkalommal szökött meg kisebb-nagyobb börtönökből – a film sokadik megmosolyogtatóan reflexív pillanatában kijelenti, hogy soha nem ült még lovon, az garantáltan megcsinálja a napját azoknak, akik kívülről fújják Redford western-klasszikusait.

Az pedig már-már szemtelenségnek is tűnhet, ahogy Lowery a fent említett szökéseket egy olyan parádésan pörgő montázs-szekvenciában tudja le, melyben a színész több örökbecsűjéből ügyeskedve szelektált jelenettöredékeket hasznosít újra. Lowery egyébként ezzel a gyorsan ledarált szökésfelsorolással – pontosabban azzal is – példásan megy szembe az elvárásokkal, hiszen a David Grann 2003-as, Tucker bűnözői karrierjéről és rekordként is felfogható meglógás-sorozatáról szóló újságcikkén csak ímmel-ámmal alapuló filmjében pontosan a leginkább izgalmasnak vélt életrajzi momentumokat tömöríti lábjegyzetté. Az erőszakosságba torkolló félresikerült rablás képen kívül esik meg, az életrajz fontosnak csak hitt elemei feliratokká töpörödnek, vagy könnyen értelmezhető és üdítő ellipszisek által tűnnek semmibe.

Atipikus bűnözőfilmjének főszereplője bankrabló-életpályája végéhez közeledve úriemberként, higgadtan, elegánsan, határtalan sármmal végzi „munkáját”, kedves és bátorító szavakkal nyugtatja meg a joggal becsináló banki dolgozókat. Címbeli fegyvere rejtve marad, igazi fegyvere az a szavakkal nehezen körbeírható mosoly, ami Redford megannyi ikonikus figurájának sajátja. Szemének hipnotikus kékjébe meredve bárki odaadná neki a zsíros bankókat, nem kárhoztathatjuk a szerencsére csak idézőjeles áldozatokat. Aki mindezért úgy sejti, hogy Lowery nyughatatlan nyugdíjas bűnözőjének alakjában a Redford-életút metaforáját építi, az jól sejti. Forrest Tucker úgy, azzal a ki nem mondott céllal élte az életét, hogy arról legendákat lehessen zengeni a teraszon ülve, sörrel a kézben, belebámulva a naplementébe. Lowery pedig zengi is rendesen, talán túlságosan is odaadóan: nem feltétlenül kell örülni annak, hogy egy notórius sorozatrablót emel piedesztálra, ugyanakkor a The Old Man & the Gun ellent tud állni a kritikus szarrágó moralizálásának. Tucker legendája jelen esetben Redford legendája is, és ugyan szájról-szájra terjedve örökké élni fog történetük, azoknak ettől még van vége, van méltó befejezése. Lowery westernbe illő, imádnivaló, jólelkű és jótét banditaként menti fel a nem pénzért, hanem a de facto szabadság és a megzabolázhatatlanság folyamatos megéléséért raboló hősét, amibe nem is olyan nehéz beletörődni.

A legszabadabb bűnöző ő, aki számára a lecövekelés, az elköteleződés, az állóvíz egyet jelent a börtönrácsokkal. Ahogy a filmben először – egy fantasztikusan megírt jelenetben – feltűnik a Sissy Spacek alakította Jewel, ahogy a szép korú, patinás heist-miliő szépen átúszik nyugger-románcba, úgy kezd rátelepedni a nézőre a két gigantikus színész között páratlanul vibráló csoda láttán a felismerés: Tucker igazi büntetése az, hogy akármennyire is tökéletes számára a nő, nem maradhatnak együtt. Mennie kell, keresnie kell egy rendőrjárőrt, ami elől végre újra menekülhet. Katartikus, ritka dolog az, amit Redford és Spacek művelnek. Megható és őszinte melegség árad kettejük intim varázslatából, amit Lowery mintha maga is csak csodálni tudna. Joe Anderson kamerája félve hajol közel hozzájuk, nehogy véletlenül megzavarja őket és elillanjon ez az egyszeri, megismételhetetlen, időtlen és örök szépség.

Tucker útjának másik keretező karaktere egy nyomozó. Noha a Casey Affleck által újfent faarccal és fazékhanggal motyogva, ugyanakkor a tőle megszokott módon elmélyülve megformált John Hunt a macska-egér játék elengedhetetlen részeleme, nem formulafigura. Ő jut a legközelebb Tucker bevált rablóstratégiájának megfejtéséhez és ambivalens moralitásának megértéséhez, amivel viszont észrevétlenül maga alatt vágja a fát: elkezdi tisztelni az öreg törvényenkívüli élni akarását, életszeretetét és profizmusát. Ahogy Jewel, úgy Hunt is túl közel kerül hozzá, de mégsem elég közel, mert olyan Tucker esetében nem létezik. Mindez a metafora szintjén is jól működik: Redford nem a legsokoldalúbb színész a világon, de amihez ért, ahhoz rohadtul ért, és addig csinálja, amíg tudja, senki nem állíthatja meg, de mindenki elámulhat ragyogó erején. Jó lenne még megemlíteni Tucker két szintén aggastyán társát a bűnben, de sajnos ők leginkább csak azért vannak, hogy legyenek. Félreértés ne essék, amikor Danny Glover és Tom Waits felbukkannak, az örömünnep, de annak tiszavirág-életű. Nagy háttértörténetük és igazán emlékezetes megmozdulásuk nincs, jelenlétük viszont üdítő.

Annak ellenére, hogy a The Old Man & the Gun egy másfél órás atavisztikus méretű színészimádatnak tűnik, mégsem nevezhető tipikus „színészfilmnek”, ami érdekes módon éppen a film legnagyobb erénye. Ha ugyanis Lowery nem lenne jó rendező, ha nem gondolta volna ki alkotása minden mozzanatát becsülendő műgonddal, ha csak valami féltehetség komponálatlan bénaságában látnánk a brillírozó Redfordot, senki nem beszélne a filmről – csak a színészről. Nagyot alakító színészt szirszar filmben sokszor láttunk már. Itt nem erről van szó. A The Old Man & the Gun olyan, mintha nem tavaly készült volna, hanem nagyjából akkor, amikor cselekménye játszódik, a ’80-as években (amikor Redford kis túlzással már túl volt legemlékezetesebb alakításain). Anderson 16 milliméteres esztétikája, a beállítások és kivágatok, a jelenetezés, a zenehasználat, a vágás és a képek szerkesztéselve is merőben nosztalgikus. Ugyanakkor vaskos metaforizáltsága, posztmodern reflektivitása és műfaji szubverzitása ezzel párhuzamosan frissé és újszerűvé teszik. Nem lehet tehát egyszerű stílusgyakorlatnak, szimpla múltidézésnek nevezni. Észrevétlenül összetett alkotás, melybe könnyű beleszeretni, hiszen összerakottsága és kigondoltsága ellenére az embernek végig olyan érzése van, hogy Lowery filmje annyira könnyű, hogy moziklíma szele lefújja a vászonról. A The Old Man & the Gun Robert Redford életművéhez több mint méltó kvázi-búcsúfilm, de hadd ne ilyesmivel legyen már vége ennek a kritikának, David Lowery forgatókönyve és rendezése ennél többet érdemel.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.