A legújabb román újhullám

A Gopo-díjra jelölt rövidfilmekről

Ugyan a „román Oscarként” számon tartott Gopo-gála a járvány miatt elmarad, azért a szavazás folyik, és a nyerteseket is megismerhetjük március 24-én. Mi pedig ezúttal nem a nagyjátékfilmekre koncentráltunk, hanem a kicsikre: idén öt fikciós és három dokumentumfilm versenyez a szobrocskáért, ezeket vettük számba.

Opinci

Vannak olyan hihetetlen történetek, amelyek meseszerűnek tűnnek, holott valóban igaziak. Az Anton Groves és Damian Groves rendezőpáros által készített Opinci (Bocskorok) egy látványos és megható animációba csomagolja ezt a tényt. Egy messzi-messzi csendes házikóban él együtt apa és lánya. Az anyátlanul maradt kislány apja történeteibe kapaszkodva ismeri meg a nagyvilágot. Az apa 4 jóbarátról regél, akik a 20. század elején, egy párizsi versenyfelhívás nyomán elhatározzák, hogy gyalogosan körbejárják a Földet. A kalandorok magukkal viszik a román folklór jellegzetes elemeit, a népviseletet, a néptáncot és a népzenét, mindeközben pedig ők maguk is új kultúrákkal kerülnek kapcsolatba, Indiától Brazíliáig. Az embert próbáló küzdelmek során a 4 ambíciózus utazóból végül csak egyetlenegynek sikerül célba érnie.

Az Opinci Dan Dumitru geográfus elképesztő utazásait veti a vászonra, aki 1910-1923 között az Óperenciás tengeren és azon túlra látogatott. Állítólag 497 pár bocskorát vágta tönkre (erre utal az animáció címe), amíg megkerülte a világot és 1985 óta a Guiness Rekordok Könyve őrzi az emlékét. Furcsamód saját hazájában ritkán reflektált személyiség annak ellenére, hogy bátorsága és elszántsága felülmúlja a modernkori világjárók útinaplóját. Az animáció tehát a dokumentumfilm és a fikció barátságos keveréke, amiben eredeti analóg fotók elvegyülnek a hiperbolikus stilisztikai megoldásokkal. A narratíva két idősíkon halad előre, a történet jelenében az idős apa mesél lányának, a múlt jelenetei pedig illusztrálják az apa szavait. Ehhez mérten a rendezők különálló stílust kölcsönöznek mindkét szerkezeti elemnek, előbbiben stop-motion technika, utóbbiban pedig a 3D animáció dominál.

Az animációban elhangzó dialógusok olykor patetikus hangnembe csapnak át, de ezen kilengéseket szépen ellensúlyozza az Opinci elbűvölő látványvilága. Különös éljátékok, aprólékosan megalkotott terek és kreatív átmenetek triumvirátusa garantálja azt, hogy egy impozáns filmélmény részesei lehessünk. A történet legmélyén pedig nem a kalandos utazás a legfontosabb, hanem az, ahogy egy kislány felnőttként felfedezi a mese mögötti valóságot. (fb)

Opinci (My Father’s Shoes). Rendező: Anton Groves és Damian Groves, forgatókönyv: Bogdan Mureșanu, Anton Groves, Damian Groves. Producer: Bianca Oana, Sorin Baican, Dan Mateescu, főszereplők: Tamara Buciuceanu, Marcel Iureş. Gyártó: Studioset, támogató: CNC (Román Filmközpont).

Havana, Cuba

Címe ellenére Andrei Huțuleac filmje nem a rumtól és a bachatától túlfűtött szigetre kalauzolja a nézőt, hanem Bukarest belvárosában viszi el egy körre karácsony éjjelén. Szélvédőn világító neon-angyalka vezet be a diegetikus világba, melynek alapszituációja erősen idézi Jarmusch Éjszaka a földön című filmjét: különböző élethelyzetben lévő utasok és sofőrök ülnek egymás mellett a taxiban, közönyükből pedig furcsa találkozások, maradandó beszélgetések születnek. A Marian Râlea alakította sofőr azonban nélkülöz minden Jarmusch-féle szórakozottságot, végtelen közönnyel és unalommal hallgatja az abuzív párkapcsolatban élő nőt és a Mikulás-jelmezes wannabe filozófust, még a rendőrség felszólítására sem engedi ki a fizetni nem akaró, randira igyekvő férfit, és tudomást sem vesz  a hátsó ülésen enyelgő párról. Utasai mind jelentéktelen epizódok számára, a román valóság hétköznapi képei, melyek nem ismeretlenek számára.  A folyton bekapcsolt rádió az egyetlen, ami felkelti a figyelmét, melyben sokszor felcsendül egy betelefonálós játék rekláma, aminek megnyerésével egyenesen Havannába mehetne, maga mögött hagyva Bukarest latyakos útjait,  kiábrándult lakóival együtt.

A néha kissé forgatókönyv-szagú epizódok non-lineáris váltakozása ritkán engedi elmerülni a nézőt a taxi egyszerre ridegnek és meghittnek szánt hangulatában. Hiába a mágikus realista piros fényekben úszó látványvilág,  a szereplők gyakran sztereotipikusnak tűnnek,  a színészek román újhullámos színészvezetéstől erősen eltérő, néha burleszkbe hajló játéka miatt hiteltelennek hat egy bukaresti taxiban ülve. S bár ezek ellenére is humoros és  szerethető, Huțuleac filmje hosszú ideig egy felszínes Night on Earth Bucharest, egy-két sikeres szatíra-epizóddal. A csúcspont azonban bebizonyítja, hogy jóval többet tud ennél, a rendező egy igazán szerzői lezárással emeli ki filmjét az hommage skatulyából, egy olyan grotesz világot teremtve, amiben Havanna és Bukarest egyszerre ül egy taxiban. (ik)

Havana, Cuba. Rendező és forgatókönyvíró: Andrei Huțuleac: Producer: Tudor Giurgiu, főszereplők: Marian Râlea, Tudor Aaron Istodor, Mirela Oprişor. Gyártó: Libra film.

Celed

A filmes családból (édesanyja Anca Damian, édesapja Laurențiu Damian forgatókönyvíró-rendezők) érkező színész, Anghel Damian immár második kisjátékfilmjét jegyzi rendezőként, és javára szóljon, hogy nem egy kényelmes témát választott: a huszonhárom perces sztori a hegyekben, egy esztenán játszódik, de a bukolikus hangulat csak a képekre korlátozódik, a történet annál komorabb. A kis, tízévesnél semmiképp sem idősebb főhőst édesapja szekérrel hozza fel a falutól messze legeltető bácshoz, hogy egyfajta erőltetett menetbe kapcsolja a gyerek felnőtté válását. Jobb, ha nyáron nincs láb alatt a gyermek, hanem inkább cselédként (igen, a film címe ebből a szóból jön!) dolgozik: juhokat terel, fej, nyír. A kis csillagszemű gyermek nagyon ügyesen megállja a helyét olyan veterán román színészek mellett, mint Adrian Titieni vagy Costel Cașcaval – persze, nincs nagyon sok dolga, hiszen ez a környezethez találóan egy elmélázó, lassan mozgó film, kevés párbeszéddel, nagy nézésekkel. Nem úgy az általa alakított karakter…

Merthogy nem merül ki az egész operatőri szépelgésben és mioritikus gubbasztásban: kis csobánunk elbambul egy csoport külföldi turista láttán, és egy darab juhnak sikerül megszöknie, amiért alapos rozsolást kap a juhásztól. A szép a filmben az, hogy nem a gyermeket érő abúzusra, vagy legalábbis nem kizárólag arra akarja kifuttatni a történetet, hanem lehetőséget ad pöttöm főhősének a cselekvésre, a növekedésre, a fejlődésre.

Már csak hosszából fogva sem lehet alkalmas egy ilyen film a hegyi élet összes aspektusának bemutatására, pedig szívesen néznénk egy hasonló mozit akár másfél órás verzióban (a lassan tízéves olasz produckió, az Élet négyszer / Le quattro volte is hasonlóképpen mesél, és még a mozikba is eljutott) – a mostani, vagy vadrealista, vagy idétlenül vígjátéki román nagyjátékfilmek közé simán elférne egy ilyen, épp csak egy kicsit lírizáló alkotás. A kérdés csak az maradna, hogy a filmvégi gyönyörű, drámai iróniát használó slusszpoénnal mi lenne – egy nagyjátékfilmet nem lehet kizárólag egyetlen csattanóra felfűzni. Egy rövidet viszont igen, és a Celed nagyon jól csinálja. (jbn)

Celed. Rendező és forgatókönyvíró: Anghel Damian. Producer: Anghel Damian, Anca Damian, főszereplők: Răzvan Timuș, Adrian Titieni, Costel Caşcaval. Gyártó: Aparte Film & Michelangelo Films, támogató: CNC, Fundația 9 – Lucian Pintilie-alap, Adrian Ghenie.

Ultimul drum spre mare

A romániai tengerpart fele tartó vonat egyik kabinjának utasai olyanok, mintha egy vicc szereplői lennének: egy török férfi, egy balos bölcsészlány, egy hipszter értelmiségi, egy nagyszájú, rasszista, konzervatív idős nő, egy parasztasszony és egy undok csaj. Normális esetben nem találkoznának, de a vonat az a hely, ahol ilyen arcok összefuthatnak. Kint, az alföldön, a sínek mentén rétégetés van, tikkasztó meleg, s amint megszokhattuk belföldi vonatozásaink alkalmával: egyik ablakot sem lehet lehúzni a vagonban. Mai napig sem értjük, hogy miért, de a kisfilm szereplői sem, ami aztán be is indítja az interakciós hullámot a kabin utasai között. A török friss levegőt akar, megpróbálkozik az ablaknyitással, az öregasszony megkommentálja és „learabozza”, a bölcsészcsaj kioktatja az öregasszonyt multikultiból és antirasszizmusból, közben pedig senki sem veszi komolyan a parasztasszonyt, aki nagyon betegesnek mondja magát.

A tízperces, parádés szatíra szereplőit az előítéletek sarkallják a konfliktusos helyzetek kialakítására, illetve arrrs, hogy némelyikük kiforduljon (látszat)identitásából. A kultúrmarxista hitekről papoló lányról és férfi kollégájáról kiderül, hogy a duma mögött nincs sok fedezet: egy szempillantás alatt sztereotípiát húznak az arabnak vélt török fickóra. Ezzel szemben pedig pont a régi vágású néni az, aki az arab segítségére siet, mikor úgy véli, bajba kerül (de lehet, hogy csak fontoskodni és szerepelni akar?). A Cannes-ban jelölést kapott, Szarajevóban díjazott Utolsó út a tengerre beletenyerelt a zeitgeistba: a hangos Facebook-szájhuszárok, az általános nemtörődömség és közöny, a rasszizmus globális jelenségei sűrűsödnek a fülkében. Minden figura ismerős és hiteles: tényleg így látjuk és éljük a világot a Balkánon, tényleg ilyen emberekkel üldögélünk egy vonaton. (nsze)

Ultimul drum spre mare (The Last Trip to the Seaside). Rendező és forgatókönyvíró: Adi Voicu. Producer: Marcian Lazăr, főszereplők: Angela Marcovici, Ana Ciontea. Gyártó: Axel film.

Afganistanii

A film felütése látszólag egy vérre menő katonai gyakorlat, ami hamar tinifiúk délutáni szórakozásává válik, pedig a profi operatőri munka szinte elhitette velünk, hogy valóban Afganisztánban járunk. Vlad az edzők apai távolságtartásával megveregeti az egymást lövöldöző fiúk vállát, majd együtt sétálnak lefelé egy kihalt hegyoldalban, félig felépült házak között, ahol Vlad és testvére, Paul paintball-oktatást tartanak. Még jóformán nem tudunk róluk semmit, amikor váratlanul megjelennek az állam emberei, és közlik velük, hogy muszáj lesz visszavásárolnia az államnak a telket, amit a testvérpár évekkel ezelőtt olcsón megvett, mert menekülteket fogadására alakítják át, beállva az európai országok sorába. Ez indítja el a film szinte egészét felölelő veszekedést az erős akaratú, forrófejű Vlad és a küldöttség tagjai közt, majd összeugrasztja  testvérével is.

Adrian Silișteanu finoman sző aktuálpolitikai vonatkozásokat olyan, rendszerváltás óta jól bevált témák közé, mint az otthontalanság, a menni vagy maradni-kérdés, és az identitásvesztés. Vlad és Paul Angliából tértek haza, egyikük tovább menne Hollandiába, másikuk maradna, de érezzük, egyik hely sem az otthonuk igazán. A jól megírt, helyenként humorosan moralizáló dialógusok, a kivételesen hiteles színészi játék (néha szinte alig érthető a főszereplők akcentusa), és nem utolsó sorban a vérprofi kameramozgások mind a főként opertőrként ismert Silișteanu munkáját dicsérik, mégis, a film önmagában befejezetlennek, elszalasztott lehetőségnek hat. Ugyanakkor sajnos jó példája annak, hogy a nem megfelelően használt médium mennyire el tud érdekteleníteni egy egyébként ízig-vérig hitelesen felépített forgatókönyvet. Szereplőink meghoznak egy döntést, s bár el tudjuk képzelni múltjukat,  ismerjük az általk képviselt társadalmi osztályt, mi több, talán az otthonunkban való idegenséget is megtapasztaltuk már,  mégis, nem ismerjünk őket eléggé ahhoz, hogy azonosulni tudjunk. Az Afganistanii tizenhét percét bárhol el lehetne helyezni egy nagyjátékfilm dramaturgiájában, ugyanis felütésként, lezárásként és drámai csúcspontként is megállná helyét, önmagában viszont aligha. (ik)

Afganistanii (The Afghanistans). Rendező: Adrian Silișteanu, forgatókönyv: Adrian Silișteanu, Claudia Silișteanu. Producer: Anamaria Antoci, főszereplők: Ioan Paraschiv, Bogdan Nechifor, Șerban Pavlu. Gyártó: Domestic film.

Trofeul tinereții

A 16 perces kísérleti (önéletrajzi?) dokumentumfilmben egy felnőtt (a rendező?) melankolikusan, sztoikusan emlékszik vissza gyerekkorára. A láthatatlan, egyes szám, első személyben megszólaló narrátori hang kendőzetlenül meséli el a leginkább nagyszülőkkel töltött idejét óvodás és kisiskolás korából: a nagyszülőkkel való viszonyt, az egyszerű élményeket, a hétköznapi, de gyerekfejjel izgalmas felfedezéseket, apró, de talán később meghatározó traumákat és kellemetlenségeket. A tudatfolyamszerűen feltörő, laza viszonyt ápoló, emlékfoszlányok a mesélőt önreflexióra és kontemplációra késztetik. A folyamatból kiérezhető egy középkorú férfi hiányérzete, visszavágyódása, érzelmi megtorpanása, amelyre az egymással ellentétes viszonyba kerülő fotók és filmfelvételek is ráerősítenek. A színekkel, történésekkel és emberekkel teli, vidámnak tűnő gyerekkort ábrázoló, beszkennelt, analóg családi fotók váltakoznak szürkés, komor, leginkább télen felvett snittekkel. Ezeken a mostanság forgatott felvételeken a szocialista múlt külsőségeit (dizájnját vagy lepukkantságát) magukon viselő turisztikai gócpontokat látunk, leginkább üdülőtelepekről, köztük olyanokról, mint Sinaia, Tusnád, Félix stb.

Zavarba ejtően banális, szájbarágós és hamar megunható az Ifjúság trófeájának koncepciója, ami amúgy a hatásvadászat nulladik szintjével próbálja magához édeskedni a nézőjét. Mindenki űzi a múltba révedést kisebb-nagyobb mértékben, ezért lehetetlen nem azonosulni a filmmel. Ki nem szokott visszagondolni a gyerekkor idilli (vagy a hosszú évek álatt széppé érett) pillanataira, illetve a kellemetlenekre, majd merengett tovább azon, hogy miként befolyásolták személyiségét, életét? A Trofeul tineretii tehát egyszerre túl sok is és túl kevés is, illetve meglehetősen blöffszagú kísérlet. (nsze)

Trofeul Tinereții. Rendező: Răzvan Oprescu. Producer: Mădălina Butnariu, főszereplő: Vlad Ghinea. Gyártó: Baia Băieților.

El iubește ochii mei

Enxhi Rista dokumentumfilmje első ránézésre egy szociográfiai metszet benyomását kelti, ami egy roma család balsorsát mutatja be, viszont ez a prekoncepció puszta féligazságnak bizonyul. A El iubește ochii mei (kb. A szemeimet szereti) nem egy nyomorfilm, nem mond ítéletet és nem emeli témáját robosztus társadalmi keretek közé. A történet kulcsfigurája Costel Tican, aki a botosáni börtönben tölti büntetését, jelengleg lopás miatt. Fél életét a rácsok mögött töltötte és ahány alkalommal szabadlábra helyezték, annyiszor ejtette teherbe feleségét, Lilianát. A Tican családnak 6 gyermeke született és nem meglepő, hogy nehéz körülmények között telnek a mindennapok, hiszen apa nélkül kell boldogulniuk.

A sanyarú tényezők ellenére Rista hősei sokat nevetnek és nem panaszkodnak. Liliana úgy mesél férjéről, mint egy elvarázsolt tini-rajongó a szupersztár idoljáról. Mert hazavárja. Tican úgy táncol és énekel a börtön udvarán, mintha lakodalomban lenne. Mert ez jelenti számára a szabadságot. A dokumentumfilm szétfeszíti tematikájának megszokott határait és a teljes narratívát a szerelem és a szenvedély köré építi. Persze a szabadság iránti vágyat az teszi ennyire intenzívvé, hogy lényegében lehetetlen jövőképpé formálódik. És mégis, a szereplőkből árad valami naiv optimizmus, hiába szenvednek ebben a mizériában. A El iubește ochii mei tipikus (és szép) példája az olyan dokumentumfilmnek, ami hőseiből nyeri minden báját. Tican és Lilian meglepően közvetlenek és makulátlanul őszinték a kamera előtt. Attól válnak igazán emberivé, hogy hibáznak és rossz, vagy pontosabban nem racionális döntéseket hoznak. Érdekes, hogy éppen Tican lesz az, aki látszólag semmiféle ráhatás nélkül moralizálni kezd: a roma családok keserű körforgásáról, a tolvaj szülők tolvaj gyerekéről és arról, hogy szeretne a generációs ismétlődésekre pontot tenni.

A tablószerű állóképek és a táncot bemutató dinamikus kameramozgások különös ellenpontozást generálnak, hiszen előbbiek a családi otthonban, míg utóbbiak a börtönben fedezhetőek fel. Tican családja ül és vár, Tican pedig rab létére táncol, a szabadságot „imitálja” egy-egy pillanat erejéig. A El iubește ochii mei üdítően félrevezető alkotás, ami többek között a nézői sztereotípiákat dekonstruálja. Rista filmje nem az „elvárt” társadalmi problematikát tárja elénk, hanem nemes egyszerűséggel mesél egy alternatív szerelemi történetről, ahol a szereplők tragédia helyett reményt látnak. (fb)

El iubește ochii mei (He loves my eyes). Rendező: Enxhi Rista, producer: Viktoria Janssen, Lisa Wischer, Enxhi Rista. Gyártó: UNATC, támogató: Filmuniversität Babelsberg Konrad Wolf.

Munca noastră cea de toate zilele

A magyarra kb. Mindennapi munkánk címmel fordítható, mintegy húszperces dokumentumfilm tűnik az idei Gopo egyik legmegúszósabb munkájának, leginkább töltelékfilmjének. A kis dokfilmes csapat úgy tűnik, hogy ottfelejtett az egyik botosáni fegyház mellett működő kovácsműhelyben egy kamerát, ami véletlenül rögzített néhány alig megkomponált képet és szinte érthetetlen párbeszédet az ott dolgozó fegyencek munkaidejéből, amivel a büntetésüket próbálják megrövidíteni. Biztosan bravúros dolognak számított engedélyt szerezni arra, hogy börtönben forgathassanak, de ez a film csak egymásután levetített random képek halmazának tűnik, ami talán meg-megpróbál megragadni egy röpke élethelyzetet, de nem közvetít semmi információt, nem avat be semmibe, nem érzékeltet semmit. Pedig egy efféle, zárt térben játszódó, tesztoszteron-szagú, feszült helyzetnek lenne létjogosultsága, hiszen a börtön nem feltétlenül az a nyugis, konfliktusmentes hely, ahová a dramatugia meghalni jár… kivéve ebben az esetben, ami ráadásul teljesen érthetetlen módon a bukaresti filmes iskola (az UNATC) mellett a babelsbergi Konrad Wolf egyetem támogatását (és ezáltal valószínűleg gyártási hátterét) is élvezi.

Talán ha érthető lenne, amit az elítéltek motyognak, vagy ha a rendező megpróbálna valami mikrotörténetet kiásni a szabadul zajló, irányítatlan életképekből, vagy neadjisten a kreatív montázs eszközeivel élne, hogy valami filmszerűt varázsoljon az inspirálatlan operatőri munkából… de így csak a felszusszanás a legszebb ajándék, amit a stáblista megjelenésével ettől a filmtől kapunk. És az egész annak a tükrében a legszomorúbb, hogy az előbbi, ugyanebben a gyártási struktúrában készült másik dokumentumfilm – ami ugyanebben a börtönben játszódik – bezzeg nézhető filmet tudott faragni ebből a miliőből. (jbn)

Munca noastră cea de toate zilele. Rendező: Lucia Chicoș, producer: Viktoria Janssen. Gyártó: UNATC, támogató: Filmuniversität Babelsberg Konrad Wolf.


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.