A legveszedelmesebb szörnyeket mi teremtjük

Misha Green: Lovecraft Country

A Matt Ruff regényén alapuló Lovecraft Countryban a Jordan Peele-i (aki egyébként J.J. Abramshez hasonlóan producerként részt is vett a sorozat elkészítésében) nyomvonalon haladva a rasszizmus témaköre a horror szolgálatába áll. A sorozat azonban korántsem csak erről szól: a feminizmus, az identitás kérdése és a félelem természete ugyanúgy kiemelt szerepet kap.

H.P. Lovecraft a huszadik század első évtizedeinek egyik különleges irodalmi színfoltja volt, aki Edgar Allen Poe-t követve a legzsigeribb érzelmekre igyekezett hatni. Az általa teremtett, sajátos szabályrendszerrel rendelkező világot az ismeretlentől való félelem hatja át. Innen hamar eljutunk eme sorozat legfontosabb állításához, mely szerint a rasszizmus, a társadalmi skatulyák kialakítása mögött is alapvetően az általunk nem ismerttel szembeni félelem áll. Hiszen szentül hisszük, hogy amit nem ismerünk, attól jobb távol maradni, azt jobb az általunk kreált normalitáson kívülre helyezni, akkor ugyanis nem eshet bántódásunk. Azonban ezek a félelmek és indulatok vajon valósak-e, vagy csak inkább saját elfojtásainkból származó hibás projekciók?

Atticus (Jonathan Majors) a koreai háborúból visszatérve különös események középpontjában találja magát. Hamar kiderül, hogy korábban eltűnt édesapja fontos titkok tudója lehetett, így nagybátyjával (Courtney B. Vance) és egyik barátjával, Letivel (Jurnee Smollett) el is indul a férfi felkutatására Amerika déli államaiba. Fény derül arra is, hogy ebben az univerzumban valóság és fantasztikum nem válik el egymástól (Az arany virágcseréphez hasonló struktúrában a szereplők itt is kettősek), így a sorozat konfliktusa nemcsak a szegregáció meg a teljesen zabolázatlan rasszizmus, hanem a mitikus lényekkel való küzdelem is.

A Lovecraft Country minden kétséget kizáróan friss sorozat. Szinte már közhellyé koptatott frázis, hogy manapság kevés a műfajilag „vegytiszta” produkció, a műfaji szintézis gyakorlatilag teljesen általánossá vált, és Misha Green sorozatánál kevés jobb példa van erre. A Lovecraft Countryra ugyanis általában horrorként szokás hivatkozni, azonban erőteljes drámai, illetve fantasyre, valamint sci-fire jellemző elemekkel is találkozunk. Emellett az is egyfajta trenddé kezd válni, hogy társadalmi problémák egyfajta fúziót képeznek szórakoztató műfajokkal. A horrortól persze ez sosem volt idegen, de az említett Jordan Peele munkássága (Tűnj el!, Mi) újabb reneszánszát indította el ennek a folyamatnak, vagy említhetnénk Az asszisztens című Kitty Green-mozit, ahol munkahelyi zaklatás szolgáltat thriller-alapot. Emellett az is egy nagyon érdekes húzás, hogy épp annak az H.P. Lovecraftnek a kapcsán merül fel ennyire erőteljesen a rasszizmus témaköre, akinek a levelezésében nemrégiben szintén találtak igencsak megkérdőjelezhető mondatokat. Tehát mintha a sorozat készítői is zászlajukra tűzték volna az életmű átértelmezésének igényét (ezt egy erőteljes gesztussal is jelzik, hiszen az adaptált mű konkrétan feltűnik a sorozat világában, ezzel jelezve szimbolikusan, hogy az életmű újbóli feltérképezésével van dolgunk).

A Lovecraft Country azonban épp amiatt különleges, hogy nemcsak a rasszizmussal foglalkozik. Persze ez az egyik főtéma, és a szerzők ennek megfelelően kellően erőteljesen, néhol naturalistán fogalmaznak (megjelennek a korszak hírhedt Jim Crow-törvényei, illetve a Zöld könyvben is feltűnő „biztonságos útikönyvek” is), azonban mintha a készítők is érezték volna, hogy ebben az alapvetően ponyvairodalmi és szórakoztató célú keretrendszerben nem tudnának újat mondani a témában, így nem is igyekeztek a nagy egészre vonatkozóan állításokat megfogalmazni. Igaz ez a többi felvetett kérdéskörre is, a makro- helyett jóval inkább a mikrodillemákra, a karakterekre koncentrál ez a tíz epizód. Az pedig mindenképp hatalmas előnye a sorozatnak, hogy minden figurát sikerült kellően árnyalni. Persze azt nem állíthatjuk, hogy óriási nóvumok lennének a karakterekben, azonban az ábrázolásuk érzékletes, a hozzájuk köthető tematikák aktuálisak, a színészek pedig egészen kiválóak. A főhős, Atticus klasszikus háborús veterán, aki nem tud visszailleszkedni a társadalomba, nem tud elszámolni a saját lelkiismeretével. Itt azonban nem álltak meg a készítők, hiszen nála mindez kiegészül a sorozat kontextusában értelmezett messianizmussal, illetve azzal, hogy számára nem a háború borzalmai jelentik életének legsötétebb időszakát, hanem az apjával való konfliktusa.

Ahogy arról korábban szintén szó esett, a sorozat egyéb társadalmi kérdésekkel is foglalkozik. A feminizmus négy kiemelt női karakter útjában is fontos szerepet kap, azonban egészen más és más módokon. Leti esete talán a legegyértelműbb, ő a mindennapokban, a legapróbb szituációkban érzékeli, hogy nem veszik őt igazán komolyan. Ennél eggyel bonyolultabb Hippolyta szála, aki korokon és univerzumokon keresztül utazva lel rá a saját nőiségére, illetve helyére a kapcsolatában (az út toposza több helyütt is megjelenik a sorozatban, hiszen Atticus is a saját megismerése felé falad a déli államokban). Christina hasonló utat jár be, ő a családján belül akar domináns pozíciót elfoglalni, sokkal érdekesebb viszont Ruby története, az ő karakterében ugyanis egyesül a két eddig taglalt problémakör. Számára bőrszíne egyfajta béklyót jelent, mely megnehezíti önmaga megélését, ezen pedig varázslat segítségével megpróbál változtatni, azonban a zaklatottság és a belső vívódás nem szűnik meg, csupán a korábbi kérdések helyét újak veszik át.

Viszont talán az egész sorozat legerősebb aspektusa a Montrose (Michael Kenneth Williams) karakteréhez köthető történetszál. Sokkal mélyebb, sokkal húsbavágóbb, mint ennek a tematikának a legtöbb filmes feldolgozása (ennél konkrétabb megfogalmazás már spoilereket tartalmazna), azok az elfojtások, azok az indulatok, amelyekről a bevezetőben szó esett – a személyiség teljes megtagadása – az ő történetében jelennek meg a legegyértelműbben. A sorozat emellett az erőszak kialakulását is hűen ábrázolja: megfelelő minták híján mi is ugyanazokat a hibákat követjük el, mint az előző generációk.

A színészek kivétel nélkül remekek, Jonathan Majors kellően karizmatikus a főhős szerepében, de a mellékszereplők talán még több említést érdemelnek: Abby Lee Christinaként a teljes őrületet és a hatalmas bizonyítási vágyat ábrázolja remek arányérzékkel és ízléssel, a két veterán karakterszínész, Courtney B. Vance és Michael Kenneth Williams pedig markáns jelenléttel uralják a képernyőt. A sorozat egyébként technikai szempontból is tökéletes, a képi megvalósítás sok esetben pont annyira túlzó, hogy hozzátegyen a széria kaotikus hangulatához. A tematikus sokszínűség miatt alapvetően az is működik, hogy a szörnyek és természetfeletti lények külalakja sem egységes. Minden ilyen teremtmény valamely félelem kivetülése (persze ez a gondolat is ismerős lehet, ha csak popkulturális példát akarunk hozni, eszünkbe juthatnak a Harry Potter dementorai), emellett mind más-más monda-és hiedelemvilágokból táplálkoznak, így kulturálisan is igen sokszínű képet kapunk (megjelenik például az a rókalegenda is, mely a Liza, a rókatündér alapjául szolgált).

Egyetlen igazán komoly hibája van a sorozatnak, mégpedig hogy a szerkezete az évad második felében teljesen szétesik. A készítők a könyv alapvetően novellisztikus felépítését is megpróbálták adaptálni, azonban ez nem sikerült maradéktalanul, néhány váltás túl hirtelennek érződik (például a második epizód után a harmadikban sokáig nem világos, hogy időben pontosan hol is járunk), illetve az epizodikus történetszálak, valamint a nagy egész egysége is sérül; vannak karakterek, akik az évad derekán több epizódra eltűnnek, majd újra felbukkanak, míg mások szerepe az idő haladtával folyamatosan marginalizálódik.

A Lovecraft Country tehát a saját kategóriáján belül egy kitűnő sorozat. Helyenként talán túl sokat vállal, és ebbe bele is bukik némiképp, azonban fontos témákkal foglalkozik, ráadásul közérthető és izgalmas formában, még több nézőnek hozzáférhetővé téve ezzel a mondanivalót.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.