A lény és a dolgok

Remake-be szabva: A Lény (1951); A dolog (1982, 2011)

Howard Hawks 1951-es A Lény – egy másik világból című kultikus alkotása borzalmas adaptációja az alapjául szolgáló novellának, de a mai napig szórakoztató film. John Carpenter 1982-es A dolog című mesterműve nem remake, viszont kitűnő adaptáció. Matthijs van Heijningen 2011-es A dolog című szennye borzalmas remake. Nagyjából erről lesz szó.

John W. Campbell, Jr. Who Goes There? című 1938-as tudományos-fantasztikus novellája az egyik legfontosabb dolog, ami a sci-fi és a horror filmműfajával történt. Kellett ugyan 13 év, mire Hollywood először hozzáért az űrbéli alakváltó szörnyeteg klausztrofóbikus paranoia-történetéhez, de az legalább emlékezetes próbálkozás volt. Christian Nyby és Howard Hawks – aki producerként Nyby-t félretaszigálva ült a rendezői székbe – 1951-es A Lény – egy másik világból (The Thing From Another World) című kultikus B-filmje alapjaiban változtatta meg az mozgóképes ijesztgetés történetét. Hawks és Nyby egyértelműen olvasták Campbell művét, amiből saját szájízük és természetesen saját koruk szájíze szerint készítettek valamit, amit többnyire „laza adaptálásnak” szokás hívni. Nem mintha érdemes lenne nevén nevezni azt, ahogy lemészárolták a novellát. Nem az a film ez, amit az eredeti szöveg megkíván és megérdemel. Az csak három évtized elteltével, 1982-ben készül el. John Carpenter zseniális horrorja sem száz százalékosan hű Campbellhez, ami viszont esetében nem baj, sőt. Míg Hawks és Nyby egy saját történetet kreáltak Campbell művéből, addig A dolog (The Thing) – mint remake és újra-adaptáció – új értelmezési keretet adva Campbell írásának nem kiheréli, hanem úgy formálja azt, hogy a cselekmény mélyén meghúzódó metaforák az örökkévalóságnak szóljanak. Valami hasonlót szeretett volna elérni Matthijs van Heijningen is a 2011-es, előzményfilmbe oltva újracsinált A dologjával (The Thing). Filmje ritka példája annak, amikor egy prequel logikus és szinte megkövetelt, mégis totálisan felesleges. A három film vizsgálata pedig rá tud világítani arra, hogy szerzőik miként gondolkodtak a közöttünk bujkáló gyilkos űrmonstrumról és a pusztítását elszenvedő emberekről.

A répaszörny és az emberekben élő paranoia-rém

Az űrből érkezett szörny Campbell eredetijében egy idegen faj Földre tévedt pilótája, egy olyan valami, ami képes felvenni bármilyen élőlény alakját-formáját, hozzáférve annak emlékeihez, elméjéhez és személyiségéhez. Mindezt védekezésként, valamint reprodukciós céllal teszi, saját túlélése érdekében. Campbell „dologja” ráadásul telepatikus képességekkel is rendelkezik, képes az életére törő emberek tudatába látni, látja és manipulálja gondolataikat. Ennélfogva Campbell novellájának szereplői minden próbálkozásuk ellenére is reménytelenül állnak a mű velejét jelentő problémával szemben: fogalmuk sincs, hogy ki közülük ember és ki az, akibe már beleköltözött a rém. Az ismeretlen, megfoghatatlan, emberi alakot öltő idegen veszedelem paralizáló paranoiájának démona ez, mely 1938-ban, a második világháború kitörésének előszelében is épp annyira volt a mindenkit megbénító arctalan rettegés metaforája, amennyire 1951-ben lehetett volna a világégés utáni idegtépő üldözési mániával telített hidegháborús helyzet példázata is.

Hawks és Nyby filmjének legnagyobb hiányossága az, hogy lényük csak annyiban hasonlít Campbell szüleményére, hogy az űrből érkezik és embereket öl. Olvasatukban a dolog egy növény-ember hibridszerűség, ami ugyan képes ugyanúgy darabjaira hullva, részeire szétszakadva is fertőzni-gyilkolni, ahogy Campbell szörnye, de nem képes alakot váltani. Nyilván vékony jégen jártak volna egy emberekbe bújó, emberek között rejtőző, emberként viselkedő gyilkos szörnnyel a nagy hollywoodi kommunistavadászat feketelistás időszakában és nyilván nehéz lett volna technikailag kivitelezni a szörny átalakulását is, mindez azonban nem mentség.  Az emberi vérrel táplálkozó és azzal szaporodó antropomorf növénylény a kor szörnyfilmjeinek egyszerű, tipikus monstruma. Hawks és Nyby ugyanakkor a novellában hangsúlyos paranoia motívumát megpróbálták átemelni a filmjükben csak „répának” csúfolt lény öldöklése közepette. Karaktereik rengeteget találgatnak-elmélkednek a „répa” természetéről és eredetéről, a szinte alig mutatott-látott lénytől való rettegés így képes a vászonról a nézők bőre alá is beférkőzni (nem mintha ez nem lett volna a kor alacsony költségvetésű, trükktechnikai téren erősen limitált B-horrorjainak bevett eszköze). Amikor pedig végül Hawks és Nyby megmutatja a James Arness által alakított növényszörnyet, mindenki csalódik. Hawks és Nyby szörnye az eredeti Campbell-szüleménnyel ellentétben nem bujkál, nem csak túlélni próbál, épp ellenkezőleg: azzal a tudatos céllal vadássza le a sarkvidéki bázis katonáit és tudósait, hogy megszálló faját tovább tudja örökíteni egy új bolygón. Nehéz tehát túl sok eredetiséget találni ebben a teljes mértékben B-filmes szörnyben, mellyel akkor és ott még elég volt azt üzenni, hogy bizony érdemes az eget, az űrt, a minket körbeölelő bődületes ismeretlenséget félve fürkészni.

Carpenter szörnyének már köze sincs a magjait vérrel „beporzó” hatalmas emberi gazdémonhoz. Carpenter a Campbell eredeti rémségét kelti életre, filmjének súlya a szörny ijesztően megtévesztő asszimilációs képességéből ered. Ez a színtisztán gonosz és kíméletlen amorf nyáklény Hawks és Nyby szörnyétől merőben eltérően semmilyen céllal nem rendelkezik. Carpenter „dologja” gyilkol ugyan, de nem vadászik az őt kiolvasztó sarkvidéki kutatóközpont lakóira. Ez a szörny túl akar élni, a túlélésben pedig rohadtul jobb, mint az emberek. Csak akkor mutatja meg rémisztően torz rút valamiként magát, csak akkor öl, amikor sarokba szorítják. Addig viszont emberi formában melegedik és kivár és táplálkozik gazdatesteiből, gazdatesteiben. Carpenter adaptációjában a dolog egyfajta vírus, mely minden áldozatában másként, máshogy mutálódik. Inkább tűnik űrbéli vegyi fegyvernek, mintsem űrlény-pilótának, vagy idegen katonának. Kiismerhetetlen, megragadhatatlan, intelligens kór, nincsenek határai, elvei, nincs agendája.

A campbelli betolakodó-metafora új erővel él tovább Carpenter remekében. A ’80-as évek AIDS-járványának kirobbanásakor egy felismerhetetlenül lappangó, betegségként észrevétlenül fertőző – és csak vérvizsgálattal kimutatható – gyilkos szörny látványa sokkoló volt, noha nem állítható, hogy Carpenter teremtménye az AIDS kizárólagos megtestesítője lenne. Ahogy az sem, hogy a dolog tisztán hidegháborús paranoia-metaforaként a mindenhova beférkőző, tökéletesen amerikanizálódó szovjet kémek horror-ekvivalense lenne. Carpenter lénye az ember emberbe vetett mindenkori bizalmatlanságának legfélelmetesebb tükre, mellyel szembenézve nem eszmék tűnnek fel és tűnnek le, hanem egyszerű emberek vesztik el józan eszüket annak tudatában, hogy ebben a rút világban senki nem az, akinek tűnik. Képtelenek vagyunk másokban meglátni az igazat, hibát látunk az erények helyén, fenyegetést az ölelésben. Carpenter horrorja a bizalom hiányának horrorja. Az emberekbe vetett hitet lángszórókkal égetik fel azok, akik a szemünkbe nézve csak a lehetséges gonoszt látják. A dolog dolga ugyan rettenetesen durván szétcincálja áldozatait, de csápjainál sokkal veszélyesebb az, ahogy piócaként lakmározik a kontrollvesztettek bizalmatlanságából, szuicid vagy épp pszichotikus őrületbe hajtva őket. Carpenter nem él korosodó hasonlattal, szörnye a film minden egyes karakteréből különböző reakciókat hoz elő, melyek így vagy úgy a végzetükbe lökik őket.

Heijningen „dologja” annak ellenére más, mint Carpener „dologja”, hogy ugyanakkor, ugyanabban a sarkvidéki közegben tombol. Heijningen előzményfilmjének szörnye búvórém helyett sokkal inkább támadórém. Erre érdekes magyarázat lehet az, hogy a lény ekkor még pánik-üzemmódban van. A dolog tanul. Megtanulja az embereket. Carpenter filmjére profi lesz emberből, Heijningen filmje a tanulási folyamat. Ezért lehet az is, hogy ez a lény még ész nélkül megy neki a kutatóknak. Hogy úgy rombol, mint bármelyik szörny bármelyik szörnyfilmben. Ebben a tekintetben hasonlít Hawks és Nyby répalényére, a gond az, hogy a lény vehemens, kirobbanó, ordító pusztításának zaja elnyomja a frusztrált, fojtogató carpenteri rémület emlékét. Heijningennél a szörny csak szörny, nem akar vele semmit mondani, csak gyilkolni és rémiszteni.

Kollektívák, egyéniségek, szörnytápok

A dolog-filmekben talán a dolognál is érdekesebb az, ahogy alkotóik a kutatóbázist benépesítő karaktereket és helyzetüket kezelik. Ezek a filmek róluk és rólunk szólnak igazán, az őket sakkban tartó lény mindössze katalizátora a tetteiken keresztül felsejlő társadalmi-kulturális zeitgeistnek. Hawks és Nyby filmjének szereplői egy nagyobb egész szerves részeiként határozzák meg magukat, a tömegből nem lóg ki senki, a karakterizálás csoportbontásban valósul meg: tudósok kontra katonák. A katonamentalitást Patrick Hendry parancsnok (Kenneth Tobey) testesíti meg, a tudósmentalitást pedig Dr. Arthur Carrington (Robert Cornthwaite). Hawks és Nyby triviális ellentétezésben kezelik a két csoportot: Hendry és a katonák kinyírnák az emberiséget veszélyeztető lényt, míg Carrington a tudományos kíváncsiság álcáját magára öltve a film igazi antagonistájaként próbálja meg megvédeni az általa intellektuálisan felsőbbrendűnek vélt szörnyet (a film szörnye egyébként közel sem tűnik eszesnek, de annyi baj legyen). Carrington embertársainak feláldozása árán is képes lenne kiállni a szörnyért. Az állítás az, hogy nem halhat meg elég ember azért, hogy az ismeretlen földönkívüli létformákat minél jobban megismerjük. Példás döntés, hogy mindeközben Carrington érvei szilárdak és majdhogynem támadhatatlanok. Hawks és Nyby nem képes teljesen eltemetni a tudóst, aki mindenét és még többet is feláldozna egy idegen létforma kutatása érdekében. Az őrült tudós formula-karaktere ő, amivel szemben a tökös katonafigura hasonlóképp sokat látott karaktertípusa áll, Hawks és Nyby mégis képesek élettel megtölteni az eszmék leegyszerűsített harcát. A karakterek minden egyes pszichológiai nyomástól kiborult párbeszéde küzdelem, a legendásan pergő, egymásba folyó hawksi dialógusok verbális csatatere izgalmasabb és szórakoztatóbb, mint a növénydémon bármilyen megmozdulása. Hawks parádés párbeszédeiből nemcsak a két szemben álló oldalt ismerjük meg, hanem a lény kifejezetten rémisztően csengő tetteit is: a felkötve kivéreztetett áldozatokról és a legyilkolt kutyákról szóló szövegek épp eléggé szemléletesek ahhoz, hogy a horror háttérbe szorítsa a sci-fit. A film tonális egyenetlenségét ugyanakkor szintén a karakterek egymáshoz való viszonya eredményezi. Furcsa szerzet Hawks és Nyby műve, hiszen a film főhőse minden tipikus macsósága ellenére sem Hendry, hanem A lény egyetlen fontos női karaktere, Nikki Nicholson (Margaret Sheridan), aki a végső leszámolás ötletével is előrukkol. Kifejezetten ironikus, hogy Hendry nem is érti, hogy az miként jöhet össze. Hendry mindig le van maradva a nőhöz képest, mintha a hozzá fűződő heveny érzései jobban érdekelnék, mint a bázison hentelő űrlény. A románc a kor sci-fi- és horrorfilmjeinek megszokott oldóeleme, ugyanakkor Hawks és Nyby filmjében annak bájosan humoros hangvétele a film alapproblémájának kifejtése ellen hat (bámulatos, ahogy a lény pusztítása közben is van idő egy kis flörtre). A nő továbbá remekül köti össze a két szembenálló kollektíva képviselőit: a tudós asszisztenseként felnéz a maga etikátlan módján jót akaró zakkant kutatóra, ugyanakkor szerelmes a főnökével szembeszálló katonába. Tekintetén keresztül mindkét oldal érvei elfogadhatóvá – vagy legalábbis megalapozottá – válnak.

Carpenter filmje elengedi a kollektív karakterszemlélet megoldását, ahogy az egyszerű ellentétező szerkezetet is. Míg Hawks és Nyby reményteli befejezéséhez a kollektíva erőfeszítése szükséges, addig Carpenter sokkoló zárójelenetéhez egyetlen szereplő, McReady (Kurt Russell) tettei vezetnek. Míg Hawks és Nyby mérföldes dialógusokban teszik tapinthatóvá főbb karaktereiket, addig Carpenter a párbeszédeket nem kezeli kiemelten, szereplőit egytől-egyig képes szavak nélkül is jellemezni: a színészválasztás, a jelmezek, a testbeszéd mind-mind abban segítenek, hogy szinte akaratlanul is együtt legyünk ezekkel a figurákkal, hogy megismerjük őket. A dolog szereplői egytől-egyig egyéniségek, nem kategorizálhatók. Hawks és Nyby filmjében arctalan karakterek hullnak el, Carpenternél így viszont egy-egy halál fontos, súlyos eseménnyé válik. A „kiben él a dolog?” idegcincáló játéka pedig így lesz igazán nagy léptékű, hiszen van kikért félnünk.

Carpenter karaktereinek nincs egy közös célja, csak egy helyen dolgoznak, a semmi közepén, összezárva (A nyolcadik utas: a Halál kékgallérosainak hatása egyértelmű). A ’80-as évek oppresszív gondolkodásformákkal szembeszegülő individualizmusának megfelelően semmilyen magasabb rendű eszmét nem követ vagy szolgál kíméletlen – és önző – küzdelmük. Magukért harcolnak, a túlélésért, akárhogy. Emberien viselkednek, nem absztrakt archetípusok, konfliktusuk ezért hihető és közeli. Le se szarják, hogy mi lesz az emberiséggel, ha a szörny elszabadul, ahogy azzal sem törődnek, hogy milyen fantasztikus tudományos nóvumot jelent. Így volt ez Campbellnél is. Az egyetlen igazi tudós Carpenter filmjében (Wilford Brimley, azaz Blair) nem akar tanulmányozni semmit, nem emeli piedesztálta a szörnyet: tudja, hogy csak úgy mentheti meg az emberiséget, ha elvágja menekülési útvonalaikat, izolálva nem csak magukat, hanem a lényt is. A tudomány Carpenter filmjében eszközzé – ráadásul kevéssé megbízható eszközzé – válik a szörny ellen. A tudomány nem játszik antagonista vagy protagonista szerepet, nem megbízható, de nem is rettegett dolog: valami, ami jól jön, ha ésszel használják, de kizárólagossága veszélyt hordoz magában. Blair végzete jó példa az utóbbira.

Nincs viszont itt egy szál női karakter sem, de nincs is rá szükség. Carpenter kutatóbázisának lakói férfiak, férfimunkát végeznek, és ha valami nagyon látszik rajtuk, akkor az a női érintés totális hiánya: síkidegek, feszültek, lerúgottak, parasztok, befordultak, túlpörögnek, nyersek. Ha valakiknek szüksége lenne egy nőre – pontosabban a női szemszögre – azok ők. Egyetlen nő szólal meg a filmben (Carpenter akkori feleségének hangján), az is csak egy sakk-program, aki a film egyik első expozíciós jelentében sokatmondóan elgyepálja McReady-t (az pedig le is ribancozza).

Heijningen filmje érdekes módon visszahozza az 1951-es film önkényes és téveszmés autoriter tudóskarakterét (Ulrich Thomsen), akit további tudósok vesznek körbe. Nagy kár, hogy az anatagonista-kutató annyira sem árnyalt, mint Hawks és Nyby karaktere. A tudósok Heijningen filmjében feláldozható szörnytápként léteznek, nem a tudomány elsődlegességének képviselőiként. Nem tűnnek tudósoknak, nem beszélnek tudósul, dialógusaik és tetteik csak a cselekményt viszik előre. Üresen konganak a „jó” és a „rossz” egyszerű jelzői között téblábolva, amíg meg nem döglenek. Nincs néző, aki tudná a nevüket. Az viszont érdekes, hogy Heijningen „gonosz tudósa” nem a nagyobb tudományos siker avagy tudományos progresszió érdekében viselkedik barom módon, hanem pitiáner önös érdekek miatt: ezzel némileg összeollózva az 1951-es mű tudósát és Carpenter tudósát.  Hawks és Nyby filmjében a névtelen tömeg eszmék és célok mentén egy emberként cselekedett, Carpenternél mindenki magának kapart a túlélésért, Heijningen pedig leginkább csak egy horrort akart csinálni, amibe kellenek valahol, valamikor, valahogyan leölhető alakok. Kizárólag botegyszerű antagonista-protagonista ellentét érezhető a főbb karakterek között, mindenki más felejthető, eszközszintre redukált báb. Az 1982-es A dolog története mögött húzódó letaglózó gondolatot pedig viszonylag nehéz elbábozni.

Rabszolga-dolog

Noha szokás az 1982-es klasszikust úgy emlegetni, mint azon ritka remake-ek egyikét, melyek erősebbek az eredeti filmnél, ugyanakkor Carpenter nem Hawks és Nyby művét forgatta újra, hanem Campbell novelláját adaptálta úgy, ahogy azt első körben is kellett volna. Hawks és Nyby filmje még csak adaptációnak sem nevezhető. A két film viszonyát ezért nem lehet nagy eredmények reményében elemezgetni. Ettől még Carpenter meghajtja fejét az 1951-es mű előtt: A dolog egyik legfontosabb jelentében egy tévéképernyőn látható egy A Lényből ismerős – de újra leforgatott –rövid szekvencia. Az említett jelenet pedig az, amelyikben McReady és Copper (Richard Dysart) elmennek megnézni, hogy mi is történt azon a norvég kutatóbázison, ahonnan a szörny elszabadult. Ez a jelenet nem szerepel Campbell novellájában, Carpenter és a forgatókönyvet jegyző Bill Lancaster ötlete volt. Ami ebben a jelentben szerepel (megfagyott öngyilkos kutató, összeégett torz ember-szörny hibrid, falból kiálló fejsze és az üres jégtömb, amiből a lény kiszabadult) az egyrészt Carpenter alkotásában nagyszerűen vetíti előre az amerikai bázis sorsát, másrészt pedig kitűnő táptalajt nyújt Heijningen filmjének is. Nem lehet azért elmarasztalni a 2011-es filmet, hogy mondvacsinált története lenne, hiszen a norvég bázison történt borzalmak nyoma üvölt egy előzményfilmért. Ugyanakkor üvölt még valamiért. Magyarázásért. Azon pedig nincs mit magyarázni, amit Carpenter jelenetében látni. Tudjuk, hogy mi történt. El tudjuk képzelni, elképzelve pedig minden ijesztőbb. Heijningen azt az űrt akarta kitölteni, ami a nézők fejében tele van rémálomszerű tettekkel. Carpenter filmje – mint tökéletes horror-remek – az ismeretlentől való rettegés, a homályban maradt válaszok filmje. Az ismeretlent ismertté tenni lehet ugyan utólag, azt viszont senki nem remélheti, hogy félni is fogunk tőle. Azáltal, hogy Heijningen élt a Carpenter által tudatosan meghagyott rémisztő narratív lyukak betömködésének lehetőségével, minden nemes szándéka ellenére is barbár gesztust tett. A 2011-es film funkcionalitásában válik értéktelenné: válaszokat ad, de válaszainak relevanciájáról nem fogalmaz meg semmilyen értelmes gondolatot. A 2011-es A dolog az 1982-es A dolog rabszolgájává vált.

Heijningen filmje– mint a legtöbb tucat-remake – elköveti azt a hibát, hogy túlságosan bízik Carpenter korszakalkotó szörnyének erejében. Míg az 1982-es A dolog a filmtörténet egyik első olyan horrorja volt, ami minden túlzás nélkül forradalmi látványvilágának köszönhetően (a trükkökért felelős 22 éves Rob Bottint idegösszeomlással és kétoldali tüdőgyulladással vitték kórházba a forgatás végére) szembe tudott menni azzal A cápa után alapszabállyá vált horror-megoldással, hogy minél ritkábban látszik a rettegés tárgya, annál nagyobb a folyamatos frusztráció és rémület is. A mai napig zavarba ejtően sokkoló carpenteri szörny a korabeli nézők és kritikusok agyába fájó tályogként férkőzött be. Heijningen viszont nem érzi az arányokat, pitlákul animált CGI-rémét pedig rendszeresen a néző arcába tolja, hogy aztán az súlyát vesztve váljon közröhej tárgyává.

Heijningen önhazugsága az, hogy a norvég bázison történtek elmesélésével előzményfilmet készített. Megtudjuk, hogy mi történt ott, ahol McReady és Copper a mészárlás után járt. Mindez azonban csak ürügy ahhoz, hogy Heijningen újraforgassa Carpenter klasszikusának legjobb, legemlékezetesebb jeleneteit. Leszámítva a sületlenségeket, a 2011-es A dologban majdhogynem ugyanaz történik, ami az 1982-es filmben, csak más szereplőkkel (akik közül sokan Carpenter karaktereinek szemérmetlen replikái), egyszerűségében tipikus horror-struktúrában, igazi tét nélkül, olcsó mímeléssel moziba butítva az eredeti film rajongóit. Van ugyanakkor becsülendő húzása is Heijningen filmjének: kiderül ugyanis, hogy a szörny nem képes magába olvasztani mesterséges anyagokat. Fogtömések és testékszerek hiánya jelzi, ha valakit már lemásolt a lény. Jó ötlet és befér a carpenteri kánonba is. Az 1982-es film enigmatikus, nihilista, utolsó, háborús filmeket idéző patthelyzetszerű jelenetének (ami Carpenter és Russell ötlete, nem szerepel Campbell írásában) gyomorba vágó megválaszolatlan kérdése a 2011-es változatnak köszönhetően megválaszolható lett. Ha elfogadjuk a Heijningen filmjében látottakat-hallottakat, akkor megtudjuk, hogy Childs (Keith David) vagy épp McReady a szörny. Nem mintha szükség lett volna erre.

További olvasnivaló: Varró Attila • Irány az Id – A sci-fi története 4/2. (1939–1969)


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.