A magyar filmművészet „láthatatlan” emberei

Magyar forgatókönyvírók I.

A nézők többsége egy filmből csak a sztárokat és esetleg a rendezőt jegyzi meg – a forgatókönyvírókat kevésbé. Ezen kíván segíteni ez a kiadvány.

A nép (vagyis mi) bemegy a moziba, megveszi a popcornt meg a kólát, végigfecsegi a reklámokat, trélereket, aztán megnézi a filmet, amire jegyet váltott, és megpróbál szórakozni. Kifele menet megtárgyalja, milyen szexi ez a Bredpit vagy ez a Csányi Sándor (vagy ugyanez, nőnemben), meg jaj, ez a Gájricsi megint milyen kafa balhékat hozott össze. És ezzel visszatér a mindennapokba, fagyizni, játszóházba a gyerekért vagy haza. A nép (vagyis mi) jó esetben ennyit jegyez meg egy filmből. A sztárokat meg esetleg a rendezőt. Már ha tetszett neki a film. Ha nem tetszett, akkor ennyit sem.

Persze, vannak a vájtszeműek, a konesszőrök, a filmbolondok. Ők azok, akik meg tudják mondani, melyik film hányban készült, hány Oscart kapott, ha kapott, tudják idézni a legendás aranyköpéseket, ismerik a filmhez köthető anekdotakincset, satöbbi. A lényeg az, hogy a nép, vagy szűkítsük a terminológiát, a néző nem nagyon kíváncsi a stáblistára. Hogy ki az a sok ember, aki hozzájárult a gyöngyvásznon látható termék előállításához. De még az úgynevezett kiemelt alkotótársakra sem igen figyel a néző: operatőr, vágó, látványtervező, forgatókönyvíró, producer (oké, a producerek divatba jöttek a #metoo-botrányok kapcsán). Hogy ezért ki a hibás? Több tényező is közrejátszik benne. A nézőt nem szabad, de nem is érdemes szidni. A filmkészítő szakmát talán lehet. Mert hogy a filmkészítő szakma is a sztárokkal meg a rendezővel igyekszik eladni a termékét. Ez van. Biztosra kell menni. Egy ismeretlen operatőrt vagy írót elküldeni egy promókampányra, nos, nem túl jó marketingstratégia. Aztán lehet szidni a (szak)sajtót is. Mert ő is el akarja adni a saját termékét (beharangozóját, kritikáját, akármijét), és ő sem fog foglalkozni a sztorival, zenével, akármivel. Még akkor sem feltétlenül, ha történetesen ért hozzá.

Lehetne tovább is keresgélni a bűnbakokat, a tény azonban az, hogy egy adott film készítőinek nagy része láthatatlan marad. Erre a vakfoltra (pontosabban a vakfolt egy szegmensére) kíván némi fényt vetni a Magyar Művészeti Akadémia Művészettörténeti és Módszertani Kutatóintézetének égisze alatt 2017-ben kiadott kötet (szerkesztők: Kollarik Tamás és Köbli Norbert), melynek címe önmagáért beszél: Magyar forgatókönyvírók I. (Értsd, lesz ebből több is, ha minden igaz.) Hogy miért pont most jelent meg? Hát, mert a 2011-ben létrejött Magyar Nemzeti Filmalap a forgatókönyv-alapú filmkészítést tűzte a zászlajára. Ellentétben a korábbi szerzői filmes lobogóval, ahol a forgatókönyvíró (ha volt) inkább amolyan alkalmazottként működött közre a film elkészülésében (tisztelet, nyilván, a kivételeknek). Ennek megfelelően, a magyar filmművészet hófödte csúcsain ücsörgő rendezők (ismét csak, tisztelet a kivételeknek) nemigen tudtak írni. De nem is tartották olyan fontosnak az írást. Számukra a személyes, auteurista vízió volt a lényeg. Nos, ez változott meg a finanszírozó oldalán: tessék, kérem, sztorikat írni! Ehhez pedig írók kellenek. És ha vannak írók (márpedig vannak), akkor illik őket bemutatni. Lényegében erről szól ez a könyv.

Persze az ember eltöpreng azon, hogy oké, megvan a könyv témája, de vajon ki a közönsége? Kihez szól? Mert a szakma, ugye, ismeri a forgatókönyvírókat. Tudja, mik a módszereik, hogyan dolgoznak, miket csináltak, csinálnak. Tehát elsősorban nem a filmes szakma a kötet célpontja, annak ellenére, hogy a szerkesztők ezt állítják az előszóban. A tekintetben lehet némi igazuk, hogy a filmszakos, egyéb érintő-szakos diákok haszonnal forgathatják a kötetet, hiszen valóban lehet tanulni belőle. Ami a nagyérdemű közönséget illeti, nem tudom, hány magyarul tudó polgár fogja megvásárolni a könyvet: kicsit absztrakt borító, nincsenek benne képek (pedig filmekről szól, ha nem is mindig közvetlen módon), de még a forgatókönyvírók fejét is a neten kell kikeresse az olvasó, ha a szövegek alapján valaki esetleg felkelti az érdeklődését. És akkor a szöveg maga. A szerkesztők úgy gondolták (érzésem szerint helyesen), hogy interjúk formájában mutatják be azt a 18 forgatókönyvírót, akik belefértek az első kötet keretei közé. Amint (szintén az előszóban) jelzik, afféle szakmai konzultációt követően összedobtak egy kérdéssort, amelyet aztán odaraktak mindegyik interjúalany elé, és csak akkor tértek el tőle, ha azt valami (többnyire az alany személye, életműve, tapasztalati horizontja) indokolta. Ez a módszer – annak ellenére, hogy a témát, no meg az interjúalanyok számát tekintve szükségesnek tűnik – kicsit megkötötte a szerzők kezét ezen az oldalon, egy idő után meg kicsit untatja az olvasót a befogadói oldalon. Csak egy példát ragadok ki a sok közül. Az összes interjú első kérdése a következő: Ön szerint mi a forgatókönyv? Az alanyok pedig válaszolnak, hát mit tegyenek. És megtudjuk, szép sorban, hogy a forgatókönyv: kotta, egység, alap, tervrajz, karácsonyfának szánt fenyő, aranymosás, kreatív lépcsőfok, forgalmi jelrendszer, kanavász, és megint. Nem állítom, hogy az ilyen jellegű kérdések nem fontosak, hiszen a szakma lényegét, mibenlétét firtatják. Viszont ez a fajta megközelítés nem nagyon figyel az olvasóra, amennyiben idővel kicsit gépiessé válik. Az izgalmak (a sztori, ugye) ott kezdődnek, ahol a interjúalanyok kilépnek (vagy kiléptetik őket) a sablonos keretek közül.

Ezért is ajánlom bárkinek… és állj. Mindenek előtt: tisztelettel kérek minden nyájas Olvasót, ezúttal kezdje a könyvet a végénél. Van ott ugyanis egy igen feszesre vágott, igen frappáns, igen lényegre törő minitanulmány a magyar forgatókönyvírás rövid történetéről. A szerkesztők, Kollarik Tamás és Köbli Norbert jegyzik. Érdemes elolvasni. Hogy egyáltalán bekerülhessünk a könyv világába. Na és akkor most ajánlom mindenkinek a következő alanyokat: Fábry Sándor (a személyes kedvencem, persze, oké, nagyon ért a szövegeléshez is), aki a vele készült interjúban igazán remekül adja elő a sztorit, amitől az olvasó, ha tetszik, elbűvölődik; aztán Bereményi Géza, Dobai Péter, Kóródy Ildikó, Szurdi Miklós, Nógrádi Gábor, Vámos Miklós. Mind jó sztorikat mesélnek (még akkor is, ha nem minden jó sztori szimpatikus). Félreértés ne essék, a többi interjúalany is teljesen profin viszonyul a témához, remek mondatokat, történeteket találni náluk is. Csak ahhoz több türelem kell, és bizony meg kell küzdeni az ismétl(őd)és csapdáival. Amiről Bódy Gábor mondta annak idején, hogy egy ideig exponenciálisan növeli a hatást, aztán sajnos nem-exponenciálisan, azonnal nullára ejti vissza. Az ily módon építkező sztorikra pedig a Magyar Nemzeti Filmalap nem adna pénzt, ugye. No de ebből a könyvből nem is akar film lenni, és aki valóban kíváncsi a magyar filmművészet „láthatatlan” embereire, az bőven megismerkedhet velük a rendelkezésre álló 300 oldalon.

Magyar forgatókönyvírók I. Szerk.: Kollarik Tamás, Köbli Norbert. Magyar Művészeti Akadémia, 2017.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.