A mozi démona

Robert Rodriguez: Alita: Battle Angel / Alita: A harc angyala

Az Alita: A harc angyala című filmmel kapcsolatban csak akkor lehetne pozitívan nyilatkozni, ha nem készült volna el. Kár azért a sokmillió dollárért és az olyan színészekért, mint Mahershala Ali vagy Jennifer Connelly.

Sajnos gyakrabban előfordul, mint kellene az a jelenség, amikor egy hatalmas sztárokkal telepakolt, óriási költségvetésű film elképesztően rosszul sikerül. Ilyen volt például a Váratlan szépség (Collateral Beauty) 2016-ban Will Smith-szel, Helen Mirrennel és Kate Winslettel, 2018-ban az Időcsavar (A Wrinkle in Time) Chris Pine-nal és Reese Whiterspoonnal, és idén az Alita: A harc angyala. Ez esetben pedig a második Oscar-díjára várományos Mahershala Ali, Christoph Waltz, Jennifer Connelly és a kredit nélkül szereplő Edward Norton engedett a zsíros csekk csábításának, és írták alá a szerződést. Ezek a nagy nevek kétségkívül sok nézőt bevonzanak a moziba, akik szerencsétlenségükre minőségi filmélmény nélkül távoznak a maratoni kétórás játékidő után.

Az Alita vaskos 200 millió dollárból készült produkció, mely költségvetést a CGI és élőszereplős technika kombinációja magyarázza. Azaz magyarázná, de még a tavalyi, hasonlóan vegyes eljárással dolgozó Ready Player One is 50 millióval kevesebből gazdálkodott. Ez utóbbi pedig sokkal hatékonyabban használta fel a rendelkezésre álló büdzséjét.

Az alapfelvetés Spielberg VR-filmjéhez és sok más young adult-történethez hasonlóan egy disztópikus jövőben indul, ahol a szegények és a gazdagok egymástól teljesen elszeparálva léteznek. Ezt még megfejeli az a tény is, hogy valamiért a lakosság 99%-a rendelkezik valamilyen robot-testrésszel, viszont vannak olyan androidok is, akiknek csupán az agya emberi. Ilyen lény Alita (Rosa Salazar) is, akit a szegénynegyed orvosa, Dr. Dyson Ido (Christoph Waltz) talál meg a szeméttelepen. A lány nem emlékszik a múltjára, viszont mindent megtesz annak érdekében, hogy rájöjjön, ki is ő. Ám sajnos a történet fő premisszájaként beállított Alita titokzatos múltja teljesen háttérbe szorul és érdektelenné válik.

James Cameron – aki a Titanicon kívül nem igazán tud komplex, eredeti történetekkel előállni – volt az egyik felelős az Alita forgatókönyvéért. A Terminátor miatt még bizakodóan hiheti bárki, hogy ha mély, emberi sztorikat nem is, de egy jó akciófilmet talán képes megírni Cameron, viszont az Alitát látván kiderül: nem képes. A manga-adaptációból hiányzik a kohézió, túl sokat akar elmesélni egy film ideje alatt. Alita már említett rejtélyes előző énje nem elég fontos Cameron szerint, így behoz egy családi drámát Waltz és Jennifer Connelly karakterei között, egy elnyomó hatalmat és annak arctalan, de kissé sem fenyegető főgonoszát és egy teljesen random, a görkorcsolya és a kosárlabda kombinációjából álló sportot.

Mindeközben pedig egy ismeretlen gyilkos szedi áldozatait a szegények között. Ez a hamar elfeledett szál csupán arra lesz jó, hogy kiderüljön: Alita egy harcos katona, aki a 300 évvel ezelőtti marsi csúcstechnológia szülöttje. Ennek következtében persze egyre inkább eldurvulnak a dolgok, és sorra hullanak a droid-emberek. És bár erőszakosabbnál erőszakosabb jelenetek követik egymást, sőt egy, azaz 1 darab káromkodás is elhangzik, az Alita rendkívül infantilis. Mégis hogyan lehetne komolyan venni egy olyan akciófilmet, amiben a legkeményebb duma „a gonosz jelenlétében nem tétlenkedem”?! Még a Disney-rajzfilmek csatái közben is frappánsabb szövegeket hallhatunk, a párbeszédekről nem is beszélve.

Alita a maga kislányosságával, nagy szemeivel, és az idővel látványosan megnövekedő melleivel nem több, mint a férfiak vágyainak kivetülése. Az erőszak- és géppornóval kombinálva, a mangalány maga a megtestesült férfifantázia. És attól, hogy egy erős, önálló nőnek álcázzák Alitát, aki megmenti a királyfit (és nem fordítva), ez a produktum még nem lesz több az egyszerű Transformersnél.

Bár persze mit is várhattunk egy olyan filmtől, amelyet Robert Rodriguez rendezett?! Rodriguez filmográfiája mára már olyan produkciókból áll, mint a Kémkölykök, a Machete vagy a Cápasrác és Lávalány kalandjai (!!). Így felmerül a kérdés: ki volt olyan vakmerő, hogy a 200 milliós büdzséjű Alita rendezését éppen erre az emberre bízta? Hát maga James Cameron, aki a producere is volt ennek a túlzott önbizalommal elkészített katyvasznak. Az Alita cselekménye ugyanis úgy ér véget, ahol egy normális film kezdődne, ezzel magabiztosan beleállva a folytatás ígéretébe, amit remélhetőleg Rodriguezék nem tarthatnak be.

Ne tévesszenek meg tehát senkit Alita hatalmas szemei, a „harcos amazon” maszkja és a sztárok jól csengő nevei, az Alita: A harc angyala egy inkoherens, minden minőséget nélkülöző tesztoszteron-dömping, amiről csak akkor szólhatnék pozitívan, ha el sem készült volna.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.