A múzsa jogán

Olivier Assayas: Doubles vies / Non-Fiction

Assayas legfrissebb alkotása egy entellektüellekről szóló, humorral fűszerezett film, amelyben a szerző a fikció és a valóság viszonyáról, valamint az analóg és digitális technológiák közötti harcról meditál.

Az ókori görög mitológiákig eredeztethető múzsákat vélhetőleg senkinek sem kell bemutatni. Múzsának, a művészi ihlet forrásának lenni óriási tisztség – vagy legalábbis eddig úgy tűnt, hogy az. A költő-feleségek vagy a hatvanas évek rajongó lányai, a groupie-k, akik turnéról turnéra követték a legnagyobb bandákat, mind-mind arra vágytak titkon, hogy egy nap versben, dalban ismerjék fel önmagukat. Arról azonban eddig nem szólt a fáma, hogy mi a helyzet akkor, ha a múzsa mondjuk egy szörnyetegként ábrázolt ex-feleség egy letört szárnyú író tollából? És egyáltalán: milyen etikai, jogi kérdéseket vet fel az, ha a szerző életének hús-vér szereplőit emeli be a fikció terébe, amely által már talán az is eldöntendővé válik, hogy mennyire beszélhetünk fikcióról ilyen esetben. Olivier Assayas Doubles vies (Kettős életek) című legfrissebb filmje pontosan ezeket a kérdéseket teszi fel mesterien megírt dialógusaival és szereplői kacifántos viszonyrendszere révén, mindezt úgy, hogy a humornak is teret ad.

A Doubles vies címe mellébeszélés nélkül már összefoglalja a filmben fellépő (sztereotipikus huncutsággal szólva) franciás viszonyokat. Alain (Guillaume Canet) egy roppant művelt és jó érzékkel megáldott üzletember, aki egy szépirodalmi kiadónál dolgozik. Felesége, Selena (Juliette Binoche) színésznő, aki nem kevés keserűséggel egy francia tévésorozatban játszik. A házasok régi jóbarátja Léonard (Vincent Macaigne) író, aki legújabb regényét próbálja Alain cégénél kiadatni, azonban nem jár sikerrel. Léonard Full Stop című regénye expliciten szól a szerző viszonyairól, de ahhoz, hogy a fikció megnyugtató anonimitásában maradhasson, megváltoztatja a szereplők neveit, vagy éppen a valóságban is megtörtént helyzetek részleteit ferdíti el. Van is rá oka, hiszen a regényben leírt szenvedélyes szerető nem más, mint Selena, Alain felesége. A kettőjük viszonya ellenben nem az egyetlen, mivel Alain is szeretőt tart, egy Laure (Christa Theret) nevezetű fiatal munkatársnőt. A kaotikus viszonyok mentén pedig ott áll Válerie (Nora Hamzawi), aki Léonard hű élettársaként mindezen zavaros körülményeknek ártatlan áldozata.

Elsőre talán nehéz elhinni, de Assayas filmjében a feszültség és az izgalom korántsem a tekervényes szerelmi szálak számlájára írható. A negyvenes éveikben járó karakterek fásultsága lényegében minden szereplőben a patetikusság, a felháborodás hiányát fedezteti fel, a viszony és a megcsalás motívumai nem kavarnak botrányt, sokkal inkább hétköznapi jelleggel vannak jelen. Révén, hogy mindenki felső-középosztálybeli entellektüell, az irodalomról vagy a politikáról folytatott magas színvonalú disputák viszont alaposan feltüzelik a kedélyeket. Assayas hősei így akár Antonioni Napfogyatkozás című filmjének ürességben tengődő szereplőit is eszünkbe juttathatják. A szellemes replikák és az absztrakt fogalmakon való lovaglás hatalmas aránya azonban nem egyszer kispadra küldik a film tempóját. Assayas forgatókönyvíróként babérkoszorút érdemel, de ami a rendezést illeti, a filmből iszonyatosan hiányzik a csend. Ráadásul túlságosan beszűkíti a filmes megoldások terét az, hogy a szereplőket szinte kizárólag vacsorákon látjuk csevegni és kellemesen borozgatni. Mintha a nagy ideák, az irodalom jövőjéről szóló kérdések olykor elvesztenék a valós tétjüket.

A feszegetett kérdéskörök pedig különösen relevánsnak hatnak, hiszen a Doubles vies egyik visszatérő témája a fikció természete mellett az, hogy miként változtatja meg a művészetet és annak széleskörű terjesztését az analógról digitálisra való platformváltás a XXI. században. A szereplők között vannak olyanok, akik hallani sem akarnak az elektronikus könyvekről, mások a megújúlás szükségességét látják az új technológiákban. Assayas ezen viták során mindenkit megtisztel abban a tekintetben, hogy az analógpártiak és a digitálispártiak szintén racionális érvekkel párbajoznak. A rendező burkolt állásfoglalását ellenben szolidan jelöli az, hogy a Doubles vies 16 mm-es filmre forgott (vagyis analóg módszerekkel készült). Az operatőri munka gyönyörűen játszik az analóg technikának köszönhető hamvassággal, finomsággal és semmiképp sem túlzás kijelenteni, hogy épp ezért Assayas filmje kifejezetten látványos film, szinte simogatja a szemet. A szereplőkben kialakult nézetek továbbá párkapcsolati metaforákként testesülhetnek meg, hiszen Alain felesége, évtizedes partnere, Selena abszolút az analóg oldalán harcol, míg Alain fiatal és friss szeretője, Laure a digitalizáció eltéríthetetlen híve.

Ahogy a film játékideje előrehalad, újra fajsúlyos pozícióba kerül a valóság-fikció bináris párosa és kihagyhatatlan, hogy előbb-utóbb a filmes önreflexivitás is terítékre kerüljön, ami nem mellesleg a Doubles vies egyik legemlékezetesebb poénjaként maradt meg a mozilátogatók szívében. Merész gondolatként felmerülhet a kérdés, hogy Assayas honnan nyerhette az inspirációt a Double vies-hez? Minden, amit láttunk vajon pusztán a képzelet szüleménye vagy a filmrendező saját életének darabkái, amelynek nyomait a fikció mentsvárával szándékozik leplezni? És ami a legfontosabb: vajon mit szólnak mindehhez a múzsái?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.