A nap, amikor minden elveszett

Michel Franco: Nuevo orden / Új világrend

Michel Franco kifogástalan stiliszta, s hangulatteremtő készsége is jócskán átlagon felüli, csakhogy az Új világrend azt sugallja, hogy a rendező még többre vágyik. Mindenható vizionáriussá kíván előlépni, ám kísérlete szükségszerűen csődöt mond.

Az „új világrend” kifejezés biztosan nem cseng ismeretlenül azok számára, akik valaha is kószáltak már az összeesküvés-elméletek ágas-bogas erdejében. Jóllehet magát a terminust számos politikai vezető is használta az elmúlt évszázadban – a nemzetközi hatalmi viszonyok átrendeződésére, a politikai „világegyensúly” megbillenésére utalva –, az azonos névvel illetett konteó lényege, hogy egy háttérben meghúzódó, mérhetetlenül nagy erőforrások felett diszponáló érdekcsoport (e tekintetben voltaképp teljesen mindegy, hogy illuminátusokra, szabadkőművesekre vagy épp a Bildenberg-csoportra gondolunk-e) mindenütt felszámolja a nemzeti szuverenitást, és létrehozza a világkormányt, az emberiség történelmének legtökéletesebb, végső „államalakulatát”. E réges-régi, a kollektív tudattalanba is begyűrűzött félelemnek új tápot adott az egész bolygót felforgató koronavírus-járvány. Úgy tűnik hát, Michel Franco (Chronic, April lánya) hatodik nagyjátékfilmje a legalkalmasabb pillanatban került a mozikba. Az Új világrend már címében is azt ígéri, hogy a globális káosz alapérzületére épít – az más kérdés, hogy mindezt nem egészen úgy teszi, ahogy elképzelnénk.

Kép az Új világrend (Nuevo orden) című mexikói filmből

Franco ugyanis nem világszintű zűrzavarról mesél, az ő „laboratóriuma” a drogkartellek, a fröccsöntött szappanoperák (és az önmaguk elől menekülő hollywoodi mozihősök) hazája, a napszítta Mexikó. Észak-Amerika „ördöglyukában” járunk tehát, az elveszett lelkek otthonában, ahol még a betolakodókról is lepattogzik a kultúrmáz. Fényűző esküvőre sereglenek össze a felső tízezer prominens képviselői, hogy méltóképpen ünnepelhessék a fiatal pár, Marianne (Naian González Norvid) és Alan (Dario Yazbek Bernal) egybekelését. A nagy eseményt megzavarja a ház egykori szolgálója, az idős Rolando (Eligio Meléndez), hogy pénzt kérjen haldokló felesége szívműtétjére. A vendégsereg ferde szemmel néz a kétségbeesett férfira, egyedül a menyasszony szíve esik meg rajta. Marianne lelép az esküvői partiról, hogy Rolando és neje segítségére siessen, csakhogy közben dühös forradalom születik a társadalom mélyrétegeiben, mely vérbe borítja a várost és elsöpri a luxuslakodalmat is. A násznép számos tagját lemészárolják, Marianne pedig fegyveres „rendfenntartók” fogságába esik, akikről hamarosan kiderül, hogy katonai egyenruhába bújt zsarnokok, és egyáltalán nem a „társadalmi jólétért” küzdenek.

Kép az Új világrend (Nuevo orden) című mexikói filmből

A rendező nem először adja tanújelét, hogy élénken foglalkoztatják a mexikói népet sújtó szociális egyenlőtlenségek, azonban Franco talán még sosem fogalmazott olyan élesen, sosem vetett be olyan szélsőséges stíluseszközöket, mint e polgárpukkasztó disztópiában. Az Új világrendnek valójában nincs is koherens cselekménye, a széttartó eseményeket egyedül a társadalmi rendet szétziláló lázadás motívuma fogja egybe. A direktor az okok és a következmények higgadt, tárgyhű elemzésével is „adós” marad, ami nem is meglepetés, hiszen az Új világrend nem nagyköltségvetésű science fiction, hogy a káosz aprólékos bemutatásán túl egységes világmagyarázatot is kínáljon. Provokatív arthouse thriller pereg a szemünk előtt, mely nem a dramatizált szituációkra vagy épp a moralizálásra helyezi a hangsúlyt, sokkal inkább egyedi atmoszférájával, delejező képeivel varázsol el.

Kép az Új világrend (Nuevo orden) című mexikói filmből

Figyelemreméltó például az Új világrend színszimbolikája. Nem véletlenül kap kitüntetett szerepet a filmben a nemzeti zászló két meghatározó színe, a zöld és a vörös. Marianne anyja az egyik jelenetben arra lesz figyelmes, hogy luxusfürdőszobája csapjából zöld vízsugár árad, sőt egy befolyásos esküvői vendég kocsiját ugyanilyen színű festékkel öntik le ismeretlen tettesek. A vörös különböző árnyalatai pedig az ultraerőszakos pillanatokban uralkodnak el a képeken. Ezek a színek azonban korántsem ugyanazokat a pozitív értékeket hordozzák, mint az emblematikus mexikói jelképen, sőt épp ellenkezőleg: a helyi társadalom végzetes szétesésére, kificamodott erkölcseire, a lázadás gesztusának totális öncélúságára irányítják a figyelmet. Más formanyelvi bravúrokat is felfedezhetünk az Új világrendben: a „befagyott történelem” érzetét gyönyörű, méltóságteljesen lassú fahrtok, szinte fémesen hideg arcközelik erősítik, a hangulatteremtés non plus ultráját pedig a mesterien alkalmazott hangkulissza jelenti. Ez utóbbi sokkal hatásosabban építi a lidérces atmoszférát, mint az olykor riasztóan túlzó, már-már Pasolini Salo, avagy Sodoma 120 napja című alkotását idéző erőszakábrázolás.

Kép az Új világrend (Nuevo orden) című mexikói filmből

Franco a legcsekélyebb diszkréció nélkül mutat nemi erőszakot, válogatott testi és lelki kínzásokat, meztelenre vetkőztetett, elgyötört emberi testeket és fegyveres kivégzéseket, s bár ezek a képek is méregerősek, egy idő után hatásvadásszá és önismétlővé laposodnak. Szinte érezni a kéjes örömöt a kamera mögött, amikor a rendező hirtelen elveszejt egy-egy fontosabb fő- vagy mellékszereplőt. Halálukat sokszor ugyanolyan merészen szcenírozza, mint egy jelentéktelen epizodistáét, és hasonló közönnyel is nyugtázza. Az Új világrend figurái egyébként sem rétegzett konstrukciók, hanem egyénített típusok; rendeltetésük, hogy leképezzék a mexikói társadalmi szerkezetet. Nem tudunk, és nem is akarunk emocionálisan kötődni hozzájuk. A történetben felvonultatott különböző konfliktustípusok és élethelyzetek viszont jólesően ismerősek. A dúsgazdag család otthonának megszállása, tagjainak szenvtelen legyilkolása olyan szerzői tapintású home invasion thrillerekre emlékeztet, mint Haneke Furcsa játéka vagy Alex van Warmerdam Borgmanja, a nézőben hideglelős világvége-hangulatot ébresztő alapszituáció pedig olyannyira általános, hogy egyaránt eszünkbe juttatja a magas- és a popkultúra műremekeit: Tarkovszkij csodálatos Áldozathozatalát éppúgy, mint minden idők egyik legjobb videojátékát, a The Last of Us címűt.

Kép az Új világrend (Nuevo orden) című mexikói filmből

Franco azonban nem éri be ennyivel. Az Új világrend megtekintése közben joggal érezhetjük úgy, hogy a rendező valójában mindenható vizionáriussá kíván előlépni. Kétségtelen, hogy nagyszerűen időzítette szorongató társadalmi rémmeséjét, hiszen a látottakról az elmúlt esztendő olyan meghatározó globális folyamataira asszociálhatunk, mint a már említett koronavírus-járvány vagy épp a fél földgolyót felperzselő, ám erősen céltévesztett Black Lives Matter mozgalom. Csakhogy ez mégis édeskevés. Az ugyanis cérnavékony tanulság, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit, s szintúgy ordas közhelynek minősül a megállapítás, miszerint a gazdagok elnyomják a szegényeket. Márpedig Francónak egyéb érdemleges megfigyelése nincs a témával kapcsolatban. Bölcsen tesszük tehát, ha úgy üljük végig az Új világrendet, hogy nem egy üveggömböt szorongató, görcsös megmondóember, hanem egy remek stiliszta képe dereng fel előttünk.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.