A negyedik utas: a deus ex machina

Joe Penna: Stowaway / A potyautas

Egy alacsony költségvetésű sci-fi kétféleképpen szokott elsülni: csekély eszközkészletét innovatív módon használva előnyt kovácsol hátrányaiból és mélyenszántó klasszikussá válik, mint a 2009-es Hold, vagy fájdalmasan kudarcot vall ambíciójában és csúnyán elhasal, mint a legtöbb eddigi Netflix-űrfilm. A sztárgárdával forgott, minimalista Potyautas valahol a két kategória között helyezkedik el.

YouTuberként induló rendezőjének nem újdonság a kihívás. A 2010-es évek elején kreatív stop-motion videókkal és rövid zenés szkeccsekkel elhíresült Joe Penna mondhatni a „kevésből sokat” művésze. Néhány – egészen hatásos – sci-fi rövidfilm után végül 2018-ban megrendezhette első nagyjátékfilmjét, amit eredetileg egy Marson játszódó túlélőfilmnek képzelt el. Bár a Sarkvidéket anyagi korlátai csak az Antarktiszig engedték el, második filmjével Penna végre eljut a világűrbe. Olyannyira, hogy A potyautas első képkockáival egy kilövésre felkészített űrhajó belsejébe ültet bennünket. Háromfős legénysége, köztük egy orvos, Zoe (Anna Kendrick) egy biológus, David (Daniel Dae Kim) és a tapasztalt kapitány, Marina (Toni Colette) kétéves expedícióra készülnek a Marsra. Mindez azonban teljesen mellékessé válik, amint kiderül, hogy van egy negyedik utas is a fedélzeten. Aki történetesen a kilövés előtti baleset folytán a hajótestbe szorult mérnök. Ez még nem is lenne gond, csakhogy potyautasuk érkezésekor megsérült a hajó levegőztető rendszere és lassan fény derül rá, hogy mindössze három főre elegendő oxigén maradt az expedíció végéig. Kezdetét veszi az elképzelhető legsúlyosabb erkölcsi dilemma, egy élettel a mérlegen.

Kép A potyautas című sci-fiből (The Stowaway)

Ki gondolta volna, hogy színpadi művet is lehet az űrben tálalni? Mert ezt az egyhelyszínes sci-fit előbb képzelhetnénk el kétfelvonásos drámának, mint űroperának. Egy tárcakímélő és hatásos megoldásként az utolsó fél órát leszámítva a teljes cselekmény az űrhajó fedélzetén játszódik, ami ráadásul alig nagyobb egy lakótelepi garzonlakásnál. Összezárva a legkonkrétabban vett semmi közepén, karaktereink a görög drámák kérdéseivel szembesülnek: értelem, vagy érzelem alapján döntsenek, amikor emberéletekről van szó?

Amíg David, hidegfejű tudósként arra a logikus következtetésre jut, hogy vendégüknek mennie kell, az empatikus és mindig pozitív Zoe nem hajlandó lemondani a férfiról. Még annak ellenére sem, hogy oxigéntartalékaik napról napra vészesen fogynak. Az élet-halál tétek ellenére a hangulat mégsem fordul a melodráma irányába, ez pedig a karakterek profizmusának köszönhető. Érveik és következtetéseik szakmailag és tudományosan megalapozottak, így a jó és a rossz bináris harca helyett a film fő konfliktusa ötletesen prezentált filozófiai vitává alakul.

Kép A potyautas című sci-fiből (The Stowaway)

Üdítő dolog profin viselkedő, mégis hús-vér tudósokat látni egy sci-fiben. A Prometheus idegen életformákat simogató kutatóival szemben itt el tudjuk hinni, laikusként legalábbis, hogy valódi szakemberek végzik munkájukat. És nem csak azért, mert a párbeszédeket telepumpálták rakétatudós-lingóval. Mozdulataik, a rutinosan végzett kutatások vagy orvosi beavatkozások, és az olyan hétköznapi pillanatok, mint az űrbázison való berendezkedés, vagy egy otthoniakkal folytatott videokonferencia, mind úgy hatnak, mintha valódi asztronautákat néznénk. De ami még fontosabb, a szakmaiság mellett az emberség ugyanúgy fontos jellemvonása mindegyik karakternek.

Kép A potyautas című sci-fiből (The Stowaway)

Múltjukról és róluk magukról viszont nem sokat mutat meg a film, mindössze egy-egy háttérinformáció derül ki róluk (például hogy a biológus szereti az experimentális jazzt és a Harvardon végzett, vagy hogy a mérnök egyedül neveli mozgáskorlátozott kishúgát), de igazából erős, vagy emlékezetes jellemeknek sem lehetne őket mondani. Átlagosak, ellenben nem sablonosak. És pontosan ezzel válnak emberivé. Átlagon felüli képességű, mégis hétköznapi figurák kerülnek egy emberfeletti helyzetbe. Az életszerű hatásra csak rásegítenek a szűk terek és a kamera megfigyelő szerepe, amely végig külső szemlélőként, szinte dokumentarista jelleggel rögzíti az eseményeket. A telefonbeszélgetésekből csak a szereplők válaszait halljuk és gyakoriak a távoli, szinte voyeur-stílusú megfigyelő perspektívák is. A külső szemlélői pozíció a körülményeknek és a természetnek való kiszolgáltatottság érzését erősíti, ami Penna első filmjéhez hasonlóan itt is a központi ellenség szerepét tölti be. Sajnos éppen ez a jellege gáncsolja el futtában ambícióit.

Kép A potyautas című sci-fiből (The Stowaway)

Egy fontos dolgot érdemes megjegyezni, mielőtt a Netflixen rányomnánk a play-re. A Potyautas élvezetének előfeltétele, hogy elfogadjuk lehetetlennek tűnő alaphelyzetét. Amellett, hogy az írók nem is próbálják megmagyarázni a NASA történetének talán egyik legsúlyosabb hibáját, nem az űrhajó mennyezetébe szorult szerelő az egyetlen nehezen emészthető elem a forgatókönyvben. Mivel a központi fenyegetést egy baleset és annak következményei eredményezik, a cselekmény továbblendítéséhez is váratlan és gyakran lehetetlen véletlenek sorára van szükség. A sokadik deus ex machina után pedig ez a bizonyos cselekmény elkezdi hitelét veszteni.

Kép A potyautas című sci-fiből (The Stowaway)

Penna és írótársa, Ryan Morrison annyira ragaszkodtak filozófiai mondanivalójukhoz és a központi konfliktushoz, hogy semmi nem állíthatta meg őket. Még a fizika törvényei, vagy a józan ész sem. Hiába Anna Kendrick egyszerű, mégis bravúrosan érzelemmel teli játéka, Toni Colette gondterhelt, rutinos kapitánya és az elegánsan felvetett egzisztenciális kérdések, ha nem tudunk hinni a történetnek. Azonban olyan sok érték rejlik a filmben, hogy kár lenne logikátlanságai és hiteltelenségei miatt teljesen leírni azt. A megoldás talán az lehet, ami a Godzilla Kong ellen esetében is olyan jól működött: kapcsoljuk ki az elménket, dőljünk hátra és élvezzük az űrutazást.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.