A neveletlen hercegnőket lelövik, ugye?

Pablo Larraín: Spencer

A nép hercegnője, a királyi család fekete báránya – Diana Spencert precedens nélküli népszerűsége, mindenki által jól ismert botrányos házassága, jótékony jelleme, ikonikus öltözködése és tündérmeséből tragédiába torkolló sorsa forgatókönyvírók álmává tették őt, így egészen meglepő, hogy csak az utóbbi években kezdett el hirtelen mindenki az egykori walesi hercegné életének fiktív feldolgozásával foglalkozni. Pablo Larraín rendező nem azt kívánja visszamondani, amit a könyvekből, dokumentum- és tévéfilmekből, internetes bejegyzésekből és a kulturális emlékezetből már jól ismerünk: a Kristen Stewart nevével fémjelzett Spencer nem életrajz, hanem életérzés.

Ahhoz képest, hogy a közelmúlt legismertebb és legimádottabb hercegnőjéről van szó, a brit királyi családba húsz évesen beházasodó, tőlük 15 évvel később nagy médiaszenzációt kiváltó válással megszabaduló Diana Spencer életéről eddig mindössze egy életrajzi mozifilm készült. A kritikusok által földbe döngölt, az egykori hercegné életének utolsó éveiről szóló 2013-as Diana minden tekintetben alulmúlta az elvárásokat. Nem is követték jelentősebb próbálkozások egészen a Netflix legnagyobb presztízssorozatának számító A korona (The Crown) tavalyi negyedik évadáig, ami akkorra ért el II. Erzsébet uralkodásának történetében a királyi család hírnevét mindörökre megtépázó új családtag érkezéséhez. Hatalmas figyelem hárult Diana ábrázolása és a lényegében ismeretlen Emma Corrin alakítására, és ezúttal sikerült megugrani a magasan lévő lécet. A korona új évada, és azzal párhuzamosan Harry és Meghan kilépése a királyi család kötelékéből egyszerre idézték fel a társadalmi emlékezetben Diana történetét és tépték fel a sebeket a rajongók szívében.

Kép a Spencer című életrajzi filmből

Azonban akármennyire is magával ragadó és érzelmi hullámvasutakkal teli sztorival kecsegteti a filmes alkotókat Diana személye, a 2013-as film és az idén először a Netflixen debütáló, azóta a Broadway-en is bemutatott színpadi musical (Diana: The Musical) ékes példái annak, hogy egyáltalán nem egyszerű az egyszerre közismert és mégis rejtélyes ikon életét úgy feldolgozni, hogy az túlmutasson az untig ismert bulvársztorik felidézésén és a híres ruhák mutogatásán. Pablo Larraín sajátságos megoldást talált erre a problémára: a Spencert senki nem vádolhatja azzal, hogy fantáziátlan és sablonokra épülő életrajzi film lenne, mivel lényegében az egész fikció. A film 1991 karácsonyán, a sandringhami kastélyban játszódik; itt tölti hagyományosan a brit királyi család az ünnepeket és a szomszédos birtokon nőtt fel a nemesi rangot viselő John Spencer lánya, Diana Spencer. Mindez igaz, ahogy az is, hogy ekkorra már eléggé a végéhez közeledett Diana és Károly házassága. Ebből a kontextusból kiindulva képzelte el Larraín és a forgatókönyvet író Steven Knight (Locke, Vihar előtt / Serenity), hogy milyen hangulatban tölthette a karácsonyt férje családjával a walesi hercegné. A látottak valamilyen formában talán megtörténtek, talán nem. 

Kép a Spencer című életrajzi filmből

Bár első hallásra meghökkentőnek vagy akár értelmetlennek is tűnhet ez a megközelítés, valójában pont ezzel sikerült kitépni az ábrázolási nehézségek méregfogát. A jóval hosszabb játékidőből gazdálkodó A korona negyedik (és az épp készülő ötödik) évada mellett igazi lábonlövés lett volna egy sűrített életrajzzal próbálkozni. A rendező levetette magáról az életrajzi filmes szabályok láncait, és lélektani thrillerbe helyezte főszereplőjét, ahol Jonny Greenwood végtelenül nyugtalanító zenéje, a Claire Mathon által fényképezett ködös és rideg angol táj, a karácsonyi díszbe öltöztetett zord kastély, a kísértetházként funkcionáló gyerekkori otthon, a nem titkoltan Diana megregulázására alkalmazott veterán (Timothy Spall vérfagyasztó a szerepben), és a férje által lefejeztetett Boleyn Anna szelleme borzongatja a nézőket. Diana egyre fokozódó (nem megalapozatlan) paranoiája a karácsony néhány napját is valóságos pokoljárássá teszik, miközben az uralkodói etikett egyre fojtóbb szorítása a kis lázadásokból egyre súlyosabb (részben csak fejben játszódó) önpusztításba sodorja a nőt. Ugyan a film hajlamos a szájbarágásig magyarázni és ismételni Diana elnyomásának szimbólumait, hatásos tálalásuk jótékonyan fedi el ezeket a forgatókönyvi gyengeségeket.

Kép a Spencer című életrajzi filmből

A Spencer ugyan fiktív sztori, de nem légből kapott. Nem csak azért szól Dianáról, hogy ezzel adja el magát, hanem megvan benne a hercegnő vonzerejének és tragédiájának esszenciája. Diana méltóságteljes, szimpatikusan esendő, elbűvölő, gyermeki lelkületű, szerető anya. Diana önbizalom- és figyelemhiányos, önsanyargató, összetört nő. Akivel a nép nem tud betelni, a királyi család pedig nem tudja elviselni. Akit zokogva istenítenek tömegek, miközben a férjének nincs hozzá egy jó szava sem. És itt érkezünk el a mindenkit foglalkoztató kérdéshez: milyen Kristen Stewart a szerepben? Az Alkonyat miatti előítéletekre már több izgalmas függetlenfilmes szereppel is rácáfoló színésznő tényleg megdöbbentő átalakuláson ment át, de nem az Akadémia körében kiemelten népszerű, híres embert imitáló gimmick miatt lenyűgöző az alakítása. Dianaként tombol benne az elnyomott düh és feszültség, az elkeserítő magány és boldogtalanság, amit szebbnél szebb, minden alkalomhoz gondosan összeválogatott ruhákban díszelegve próbál egyre kevesebb sikerrel álcázni. Amikor viszont a fiaival vagy egyetlen bizalmasával, az öltöztetőjével (Sally Hawkins) van, árad belőle a melegség, és a humorért is ő felel – ugyanis ettől sem mentes a film, sőt! –, így adva vissza valamit a valódi Diana szerethetőségéből, akiért aggódunk és drukkolunk a sikeres kitörésért, még ha tudjuk is, hogy ebből nem lesz hosszú távú happy end.

Kép a Spencer című életrajzi filmből

A Spencer megközelítésével, témáival és hangulatával is testvérfilmet alkot Larraín 2016-os Jackie-jével, amiben a chilei rendező hasonló alkotói szabadsággal álmodta meg, mit csinálhatott John F. Kennedy özvegye a merényletet követő héten. A Jackie és a Spencer címszereplői sok szempontból hasonlítanak, de küzdelmük ellentétes. Míg Jackie-nek a tökéletességig fejlesztett First Lady-szerep és az imádott Fehér Ház elveszítésével kell megküzdenie, miközben próbálja biztosítani férje és saját maga örökségét, Diana pont a nagy örökség ellen lázad olyan eszközökkel, ami minden normális családban semmiség lenne, itt viszont felér egy hazaárulással: például a teázásról való elkéséssel, a tervezettől eltérő ruha hordásával vagy éppen azzal, hogy vezet. A korona által is többszörösen körbejárt, a királyi család szigorú hagyományainak sokszor nevetségesnek ható, ugyanakkor generációkat megnyomorító mivoltát olyan kendőzetlen monarchiaellenességgel mutatja be a Spencer, hogy nem győznek majd levegőhöz kapkodni a Windsor-ház tagjai és támogatói, ha merészkednek megnézni. De nemcsak nekik lehet bajuk a filmmel: a szokatlan koncepció és az erőteljes szerzőiség ugyanúgy ellenszenvet válthat ki a hagyományosabb és autentikusabb feldolgozásra vágyókból is.

Kép a Spencer című életrajzi filmből

Csak azok a fotók számítanak, amik a bankjegyre kerülnek – ezzel a megjegyzéssel próbálja a királynő letörni a nála jóval nagyobb médiafigyelmet kapó menye büszkeségét. A filmbéli Erzsébet eléggé lebecsülte Diana személyének és a hercegnős tündérmeséket leromboló történetének erejét, ami húsz év távlatából is ugyanolyan megrendítő hatást tud kiváltani. Hogy a Spencer méltó tisztelgés, szimbolikus igazságszolgáltatás vagy a Diana halálát okozó bulvárhagyományt folytató exploitálás, azt minden néző eldöntheti saját magának.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.