A ravasz, az agy és a megosztott képernyő

Josef Fares: A Way Out

A történet, amit már ezerszer láttunk, és a játékmechanika, amire már magától rááll az ujjunk. Egy klisékkel teletűzdelt, borzasztóan izgalmas kooperatív játék élménybeszámolója következik.

A Svédországban élő rendező, Josef Fares Starbreeze-s története, a Brothers: A Tale of Two Sons sikerével vált igazán ismertté, és nem sokkal ezután döntött úgy, hogy saját stúdiót alapít, így született a Hazelight. Faresről még annyit érdemes tudni, hogy egy szókimondó arc, akit a legnevesebb események sem tartanak vissza, és nincs túl jó viszonyban a játékipar konvencióival sem. Többek között ez is vezet oda, hogy folyamatosan kísérletezik, és bár a fent említett testvérpár történetével is sikerült valami újat mutatni, az igazi mutatványt az A Way Out hozta, ami bár nagyban nem tér el Fares eddigi koncepcióitól, mégis visszahoz valamit a játékok világába, ami sokunknak régóta hiányzik: egy izgalmakkal, nevetéssel és mókával eltöltött, kb. hat órán át tartó közösségi (vagy inkább páros) élményt.

A játékot csak és kimondottan kooperatív módban lehet játszani, ami talán a legjobb tulajdonsága is egyben. Volt szerencsém két kontrollerrel játszani, több emberrel kezdeni elölről, ugyanakkor online is kipróbáltuk a mókát, de minderről később. A sztori egyszerű és mesésen klisés: két tök idegen, Vincent és Leo a börtönben rájönnek, hogy van egy közös ellenség, és emiatt egyik percről a másikra a kezdeti bizalmatlanságuk szoros kötelékké alakul át. Ahhoz, hogy a közös problémát közösen megoldják, közösen kell megszökniük a történet által szigorúnak beállított börtönből – mi persze tudjuk, hogy ilyen börtön nincs es, ahol simán hordhatsz övet, barkácsolhatsz bármilyen szerszámmal, fúrhatsz kedvedre, és még sorolhatnám, de rátok hagyom, mert mi nagyokat mulattunk ezen a „szigorú” börtönön, de nem szeretnék spoilerezni sem. Szóval közösen meg kell szökniük ebből a börtönből és azután folyton menekülve megoldani ezt a közös problémát. Eközben természetesen megismerik egymás háttértörténetét és lassan kibontakozik egy érdekes barátság története. A többit hagyom, tapasztaljátok meg ti magatok, bár sok meglepetést maga a történet nem tartogat – talán a végjáték, de ezt hagyom, hogy felfedezzétek – , ám jópofán végig táncolja a jól ismert koreográfiát.

A két főhős barátsága sem gordiuszi csomó, hanem inkább az összes találó kliséből összekovácsolt, hangulatos kis kötelező elem, aminek viszont van egy látványos fejlődése a játék során – és ez, a karakterfejlődés majdnem teljes hiányával szemben igazán kielégítő. Adott két karakter, az egyik mélyebb és kimértebb, a másik felszínesebb, hevesebb és naiv. Ezekhez a történet során sajnos nem sok minden adódik hozzá, de legalább az változik, hogy ezek a tulajdonságok mit kezdenek egymással.  Ami a játék grafikáját illeti, nem kell túl sokat elvárni. Egy kis csapat, kis büdzséből kihozta, amit ki lehetett, és ez nem az a léc, amit manapság bármelyik nagy gyártó nem ugrana meg, de igazából semmit nem ront a játékélményen.

Íme tehát, a Way Out: az asztal kellőképpen meg lett terítve mindenféle finomsággal, amit már mind-mind kóstoltunk, még a terítő is a régi, a hús picit rágós, viszont csak közösen foghatjuk az evőeszközt, ami óriási móka. És ettől a ponttól beszélhetünk újításról és élményről, ugyanis az, ahogyan ki lett találva az egymásrautaltság a játékban, már nagyon szimpatikus. Azért nevezhető közösségi élménynek, mert itt nem ketten egy helyen játszotok egy megosztott képernyőn, hanem ténylegesen együtt játszotok egy jópofa történetet. Akkor is jól ki vannak találva a kis játékok, amelyekkel el lehet szórakozni, amikor néhány percre picit különválnak a szereplők szálai. És igen, imádunk játékban patkót dobálni, bendzsózni, dartsozni vagy épp tolókocsival egyensúlyozni.

Mindenki kedvencei azok a részek voltak, ahol meg is kell beszélni, hogy miként fogunk cselekedni, és bár nincs sok belőle, mégis csodás élmény minden alkalommal, hogy nem csak rohanunk és lövöldözünk, hanem közösen kitaláljuk, hogyan oldunk meg egy helyzetet. Közösen próbálunk összehangoltan betörni egy ajtót, amikor pont dörög az ég, egyikünk pancsolja a vizet, hogy a másik halat foghasson, hangosan kiáltjuk, hogy merre evezzünk a zuhatagban, vagy épp vitatkozunk, hogy a lehetséges adott megoldások közül kinek a döntése után menjünk.

A játék amúgy sokkal több fejtörést is megbírt volna, de ezt sok helyen – gondolom én – a büdzsé miatt nem engedhette meg a csapat, így a végére csak a hajsza maradt, amivel nincs is olyan nagy baj. Innentől lehet beszélni a játék talán legnagyobb hátrányáról: a sok videó és töltelékes rész folyton korlátozza a játékosokat. Nagyon sokszor éreztük játék közben, hogy átugranánk egy kerítést, vagy épp balra térnénk jobb helyett, de nem lehetett, mert mindig kikapják a kezünkből az irányítást, hogy jöjjön egy újabb előre megírt része, ami a történetet segíti, minket, játékosokat viszont gyakran untat. Pláne hogy azokat a dialógusokat és jeleneteket látjuk, melyeket már ezerszer láttunk. Imádjuk őket valami miatt, de ide most nem filmezni ültünk le. Apropó filmek, az alkotók nem rejtik véka alá, hogy a remek (vagy kevésbé remek) csavarokat kölcsönözték, ezért számos utalásra lehet bukkanni játék közben. Kíváncsi vagyok, ti mikre figyeltek fel.

Annyira végül felhívnám mindenki figyelmét, hogyha arra számít, hogy majd más emberekkel teljesen más lesz a játék, én sajnos nem ezt tapasztaltam. A hangulata természetesen más, mert mással játszuk, de annyira korlátozva vannak az amúgy nagyon vagányul kitalált jelenetek és megoldások, hogy ez teljesen legyilkolja az újrajátszhatóságot. Talán az élő páros és az online élmény adták a legszámottevőbb különbséget, mert teljesen másként kell döntéseket hozni, hogyha nem egy kanapén gubbasztotok mindketten.

Pároknak kötelező, barátoknak ajánlott, szinglik pedig felejtsék el. Jó kis móka, amit szidni nem érdemes, és különben is annyira jópofán klisés, hogy nem is nagyon lehet. Egy hat órán át tartó hollywoodi műfajparádé, ami pont annyiba kerül, mint egy mozi, de a színészeket ti irányítjátok. Természetesen csak arra, amerre a rendező engedi.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.