A shlorpiak hétköznapjai

Justin Roiland, Mike McMahan: Solar Opposites

Annak ellenére, hogy Justin Roiland és Mike McMahan többek között szemérmetlenül kacagtatóan csinál viccet egy felrobbanó gyermekkórházból, a Solar Opposites mégis meghökkentően barátságos sorozat.

Elég csak fél szemmel rápillantani a Solar Opposites földi életre kényszerült űrlényeire és tintapaca-szemgolyójukra, hogy konstatáljuk: Justin Roiland nem tétlenkedik a Rick és Morty mellett. A Solar Opposites animációs stílusát tekintve egy az egyben újrahasznosítja Roiland és Dan Harmon mára már bőven klasszikussá – és túlzás nélkül kultúraformálóvá – vált remekének jegyeit, ami nem baj. Sőt. Így legalább egyből tudjuk, hogy nagyjából mire számíthatunk. Olyan ez, mint amikor a Családos csóka (Family Guy) után Seth MacFarlane kijött az Amerikai faterral (American Dad), a különbség csak annyi, hogy Roiland rajzfilmsorozatai jók. Azon túl azonban, hogy a Solar Opposites a megvalósítás szintjén kiköpött mása felmenőjének, Roiland és Mike McMahan (aki amúgy a Rick és Morty íróstábjának kulcsembere) új sorozata nem egy zsírmentes Rick és Morty. Van itt ugyanis zsír, csak épp a szerzők más irányból lapátolják azt: a Solar Opposites egy olyan majdhogynem definitív sitcom, amit az alkoholista zseni nagypapa és nyomorult unokája a röhögéstől térdüket csapkodva néznének interdimenzionális tévéjükön.

A józan narratíva és a megszokott sorozat-struktúra szabályait herén verő Rick és Morty után meglepő, hogy Roiland és McMahan ennyire egyszerű és alapvetően tiszta formához nyúlt, ugyanakkor egy percig sem kétséges, hogy tisztában vannak a Solar Oppsoites alapszituációjának ismertségével. Egyértelmű ez annak fényében, hogy új remeküket konkrét expozíció nélkül indítják. Mindössze a főcím az, ami némi támpontot ad, de azt Roiland annyira nevetségesen dühösen hadarja el messziről felismerhető hangján, hogy attól minden egyes rész előtt tapintható lesz a szerzők szándéka. Igen, a Solar Opposites egy családi szituációs komédiasorozat, és igen, tisztában vannak az Egy úr az űrből (Mork & Mindy), az Űrbalekok (3rd Rock from the Sun), az Alf és a Futurama létezésével. Csak épp tökre nem érdekli őket. Nincs így mit megszokni, nincs mit magyarázni.  Páratlan az a rokonszenves magabiztosság, amivel Roiland és McMahan túllép a Solar Opposites alaphelyzetének ismerősségén.

Idióta és egytől egyig imádni való űrlényeik pusztuló bolygójukról menekülve egy baleset során a Földön kötnek ki, egy tipikus amerikai kertvárosban. A csapat vezetője Korvo (Roiland, Rick-hangon), a shlorpi faj egyáltalán nem okos tudósaként rohadtul utálja az embereket és nagyon dobbantani akar, míg infantilis társa, a Pupa (Rovarbáb) névre hallgató bájosan bizarr és baljósan vigyorgó terraformáló kukaclényt felügyelő Terry (Thomas Middleditch hatalmas) elég jól elvan ezen a sárgolyón, a popkultúrában pedig egyenesen tobzódik (ami számtalan ütős poén eredője). Azt mondjuk nehezen tudja feldolgozni, hogy a sitcomok kitalált dolgok („If Frasier isn’t real, I’m going to kill myself!”). Mellettük pedig ott van két ifjonc shlorpi, a földöntúli képességeit akaratlan kegyetlenségében is agyasan használó Jesse (Mary Mack) és az embereket – azaz tinédzser kortársait – önbíráskodva büntető hebrencs Yumyulack (Sean Giambrone), akik a sitcom-formának megfelelve rendre komoly kis világégéseket okoznak a B-sztorik során. Miközben Jesse és Yumyulack minden epizódban miniatűr méretre kicsinyítenek le olyan valakiket, akik beszólnak nekik, vagy zaklatják őket idegen-mivoltuk miatt, Korvo és Terry a beilleszkedés röhejesen lehetelten küldetését próbálják meg teljesíteni, valamint nagyban dolgoznak a távozás lehetséges – hülyébbnél hülyébb – opcióin. A shlorpiak hétköznapjai kimeríthetetlen humorforrásnak tűnnek.

Nagy különbség a Rick és Morty és a Solar Opposites között, hogy míg az előbbi egyre komolyabb figyelmet helyez címszereplőire és családi tűzfészkükre, addig utóbbi apránként, de látványosan építi az űrlények által belakandó világot, keresve a lehetséges cselekményt minden fergeteges mellékszereplőben (a shlorpiak által kiizzadt kis lila cuccokban sok van még, ahogy a Pupában is), a visszatérő helyszínekben (a kertváros és az iskola kiapadhatatlan őrületforrások), a shlorpiakat körbevevő emberi szeméthegyben (a végtelenül obszcén és trágár módon kefélő igazgató és kiégett beosztottja fantasztikus páros). Itt kell megjegyezni, hogy hála a közismerten megengedő Hulunak (a streaming-oldal egyébként minden részben kap pár ironikus és cinikus reklámkikacsintást), Roiland és McMahan olyan lenyűgözően kreatív káromkodásköltészetet tömöríthet minden egyes epizódba, ami simán megugorja a Rick és Morty által amúgy jó magasra helyezett lécet.

Ellentétben az egybefüggő multiverzumot kiépítő Rick és Mortyval, a Solar Opposites nagy szabadságot nyer határozottan epizodikus szerkezetéből: azáltal ugyanis, hogy az első évad nyolc eszement története alig kapcsolódik egymáshoz, egy „nagyobb” cselekmény felépítésének kényszere nem köti a szerzők kezét. Húszperces, szélsebesen eszkalálódó, szinte feldolgozhatatlanul bonyolódó – fenséges félreértéseken és tévedéseken alapuló – káoszok sorjáznak egymás után, lazán, jó kedélyűen, önfeledten, tucatnyi önreflektív, vizuális és verbális poénnal. Egyben darálva akár megerőltetőnek is tűnhet mindez, joggal: a példásan kidolgozott részletek, az ezerrel köpködött információk és az egymásba gabalyodó pusztítások néha valóban fárasztóak. Roiland és McMahan mindemellett nem mismásol el semmit, legjobb poénjaik olykor a legvéresebbek, legbrutálisabbak is. Ahogy Korvo, Terry, Jesse és Yumyulack elcsesznek valamit, ahogy abból egy csettintésre apokalipszis lesz, és ahogy azt újra visszaterelik élhető medrekbe, az maga a Solar Opposites. Mintha a Támad a Mars! frontálisan karambolozna a Bír-lakkal (Full House).

Annak ellenére, hogy például az első epizódban Roiland és McMahan szemérmetlenül kacagtatóan csinál viccet egy felrobbanó gyermekkórházból, a Solar Opposites mégis meghökkentően barátságos sorozat. Ez így nyilván furán hangzik, pedig így van: akármekkora is a vérontás, akármennyi ártatlan is esik áldozatul az űrlények bénázásából és az imádni valóan tragikus véletlenekből eredően, a Rick és Morty lesújtóan sötét nihilizmusának itt nyoma sincs. Minden konfliktus abból ered, hogy a shlorpiak vagy egymás megsegítéséért, vagy egymás védelmében tesznek valamit, vagy esetleg abból, hogy túlságosan is szeretnének megfelelni az őket rendre kirekesztő, szapuló, gátoló embereknek. Nem kompatibilisek az emberiséggel, de szeretnének azok lenni. Az más kérdés, hogy űrlénységükből eredően nem ismerik fel, hogy jószándékú tetteik esetleg némi népirtásba fordulhatnak, de annyi baj legyen. Ha ezeknek a gyámoltalanságukban is életveszélyes földönkívülieknek köszönhetően hal majd ki az emberiség, az közel sem a legrosszabb vég.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.