A spanyol Rumbarumbamm

Relatos con-fin-a-dos / Történetek a karanténból

Magyarországon Benedek Ágota írt humoros naplót a covid-időszakról, a spanyoloknál pedig öt díjnyertes rendező (Fernando Colomo, Alvaro Fernández-Armero, David Marqués, Miguel Bardem és Juan Diego Botto) állt össze, hogy összehozzon egy abszurd szkeccsfilmet az elmúlt másfél évünkről. Érdekes, egyenetlen színvonalú film a Történetek a karanténból, amely a célját végül is eléri: egész jót nevethetünk a nyomorunkon.

Ambivalens dolog a karanténról, a koronavírus-helyzetről ilyen korán filmet készíteni. Hiszen az azonosulás nyilván adott, mindenki átérzi a filmben ábrázolt szituációkat, ám az is tény, hogy a nézők jó része ma már a „koronavírus” szó hallatán is menekülne. A Történetek a karanténból egy huszárvágással oldja fel ezt az ellentmondást, a szituációkat végletesen abszurdra veszi, így csak a párbeszédekből, a kontextusból derül ki, hogy történetesen a közelmúltban, esetleg konkrétan a jelenben járunk. Különös azonban, hogy végül épp az a rövidfilm (merthogy az egyes fejezetekre egészen nyugodtan lehet így hivatkozni, hiszen mind-mind lekerekített történetek) lett a legerősebb, mely a legtöbb kapcsolatot ápolja a valósággal.

A szekvenciákat – egy kivételtől eltekintve – a már-már túltolt abszurd és groteszk fogja össze, emellett a dramaturgiai felépítésük is igen hasonló, mindig van egy csattanó, amelyre csak az adott kisfilm végén derül fény. Három történetben is a bűn kerül középpontba, találkozunk bérgyilkosokkal, sorozatgyilkosokkal, illetve olyan cégvezetővel, aki nagyon gyanús ügybe keveredik.

Ezek a történetek tehát nem direkten foglalkoznak a koronavírus-helyzettel, nem a lezárásokat, a maszkviselést, az oltást tematizálják, alaphelyzetükben azonban mindig ott rejlik a covid. Hogy konkrét példákat említsünk, az első történetben egy nő azért látogatja meg a szomszédját, akivel egyébként korábban semmilyen kapcsolata nem volt, mert azt érzi, hogy az esti tapsolásnál (talán még emlékszünk rá, sok helyütt így köszönték meg az egészségügyi dolgozók munkáját) szemeztek, különleges kapcsolat alakult ki köztük. Ezt követően azt látjuk, hogy egy veterán bérgyilkos online tart kurzust egy fiatalabb versenyzőnek, aki az órák közben rendre a házhozszállításra kért pizzáját fogyasztja. Aztán egy színésznő próbál a léhűtő pasija és a folyamatosan síró gyerek mellett próbafelvételt készíteni. Az elmúlt év élethelyzetei köszönnek tehát vissza, de rendre nagyon különös körítésben.

A filmet ráadásul olyan eszközökkel, olyan módon is forgatták, amely szintén eszünkbe juttathatja a karantént. Szinte csak lakásbelsőket látunk, rengeteg kézikamerás felvélt kapunk. Nincs is ezen mit csodálkozni, a művészek minden helyzetben feltalálják magukat, erre pedig keresve sem találhatnánk jobb példát az ilyen projekteknél. Öt olyan alkotó, akiknek valószínűleg elege volt a karanténból, a tehetetlenségből, ezért belepakoltak mindent filmjükbe. Ennek azonban a kétségtelen előnyök mellett az is a következménye, amit a bevezetőben említettünk: a Történetek a karanténból igen egyenetlen film. Minden jó ötletre jut egy légből kapott megoldás, minden jó poénra valamilyen erőltetett geg. Az egyes epizódok ráadásul hangvételben és minőségben is igencsak eltérnek egymástól.

Humorban talán az első, sorozatgyilkosos etűd, illetve a láthatóan igen tehetségtelen, ám annál lelkesebb és szorgalmasabb színésznő szála volt a legerősebb, de egyértelműen a harmadik, lakótársas sztori a film csúcspontja. Ebben két olyan ember látunk, akik papíron csak lakótársak és barátok, de hamar kiderül, hogy a férfi többet érez a nő iránt. A film aztán sejteti, hogy már korábban sem mindig sikerült tartaniuk a határokat, és bár nem szeretnénk spoileresek lenni, erre később bizonyítékot is kapunk. Azért is ez a film legerősebb szakasza, mert arról szól, amiről az egész alkotásnak kellett volna: az emberi kapcsolatokról, azok megváltozásáról, a határokról, az összezártságról, csupa-csupa olyan dologról, ami tényleg meghatározta mindannyiunk közelmúltját. Ezt az empátiát és odafordulást igényelte volna talán mindegyik történet.

Azt szokták mondani, hogy egy alkotást az alapján kell megítélni, hogy a saját céljait teljesíti-e. A Történetek a karanténból eléri, amit akar, már-már nosztalgikusan röhögünk azon, hogy mi történt velünk nem is olyan rég – mégis az a néző érzése, hogy kicsit több kohézióval és pontosabban kitalált koncepcióval sokkal maradandóbb filmélményben lehetett volna részünk.  

Film a pandémia korában című dossziénkból:



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.