A szakadás ára

Bryan Fogel: The Dissident / A szakadár

Fogel egy meggyilkolt újságíró ügyét szélesítve derít fényt a szaúd-arábiai monarchia kiber-uralmára, ahol a közösségi háló bármikor politikai fegyverré alakítható, s így a film nézése közben saját biztonságunkat is megkérdőjelezzük.

Az Icarus című előző filmjével Oscar-díjat nyert rendező ezúttal sem választ kényelmesebb témát: a sportvilág sötét doppingbotrányait leleplező, Oroszország olimpiai eltiltásához nagyban hozzájáruló munkája után szaúd-arábiai kivándorlókat keres fel, hogy A szakadár magjának a 2018 októberében Szaúd-Arábia isztambuli nagykövetségén kivégzett Dzsamál Hasogdzsi (Jamal Khashoggi) újságíró esetét tegye. A Washington Postnál is közreműködő Hasogdzsi azután menekül az országból, miután az online platformokon számottevő követőre tesz szert. Az önálló vélemény már magában is probléma, de az a vélemény, aminek közönsége van, bűncselekmény. Ahogy előző filmjében, Fogel A szakadár esetében sem áll meg a kiinduló történet ismertetésénél, a film több narratív síkon fut: az isztambuli esetet felidéző eredeti archív felvételekkel párhuzamosan követjük a kivégzett újságíró menyasszonyának követeléseit az igazságtételre, illetve a Kanadába menekült Omar Abduaziz aktivista és vlogger törekvéseit, hogy megtörje a monarchia online autonómiáját. Terve a Legyeknek nevezett, szaúdi állam működtette online szellemfelhasználók seregét megtámadó saját spam-csapat, a Méhek. Mit tudunk a méhekről? Szeretik a népüket, s őszinteséggel és igazsággal megvédik azt. A film egyik alapkérdése, hogy tekinthetünk-e valakit szakadárnak, aki bírálatával nem a nemzet ellen, hanem annak javulására cselekszik.

Kép A szakadár (The Dissident) című filmből

Fogel ezen munkája is a „thriller-dokumentumfilm” címkét kapta, ami kissé határozatlan minőségű besorolás, játékfilmes formát ígér egy dokumentumértékű tartalomnak. Valójában azonban ez a kifejezés inkább értelmezhető a népszerű feel-good filmek ellenpólusaként, ráadásul a filmesek szubjektivitását is tökéletesen illusztrálja. Fogel ujjal mutat a film antagonistájára, Mohamed bin Szalmánra, és meggyőző bizonyítékokat hoz fel, hogy a hivatalos közlemény hiányának ellenére se kételkedjünk abban, hogy a szaúd-arábiai koronaherceg áll minden brutalitás mögött. Az alkotók nem tagadják, hogy hatást kívánnak gyakorolni a nézőre, a dinamikus áttűnésekkel, animációs lehetőségek és digitális effektek kihasználásával nem is rejtegethetik a film mesterségességét. A látványosság érdekében olykor A szakadár hitelessége esik áldozatul.

Kép A szakadár (The Dissident) című filmből

A thriller jelző emellett a feldolgozott történet bűnügyi minőségére is utal. A film elveti a klasszikus elbeszélés mintáit, nem bomlik fejezetekre vagy elkülöníthető jelenetekre, nincsen jól felismerhető dramaturgiai íve. Bár a három szereplőhöz rendelhető narratívák folyamatosan váltják egymást, a szerkezetet nem tekinthetjük mozaikszerűnek, nem különálló epizódókat, hanem meg-megszakított folyamatokat észlelünk. Az eredmény inkább egy gigantikus montázs, az értékes tények kompilációja, ahol a képsorok nem egy lineáris történetet mesélnek el, hanem a néző ismereteit mélyítik, ahogy telik az idő. És ilyen módon a befogadó magára marad, aktív résztvevője lesz a nyomozásnak: a nézői tudat illeszti össze a nyomokat, hogy aztán a film fő következtetéseit levonhassa.

Kép A szakadár (The Dissident) című filmből

Az Icarushoz képest azonban hiányzik valami lényeges, ami az ilyenszerű dokumentumfilmek meggyőzőerőjét biztosíthatja: a filmes jelen idő. A téma bár kínosan aktuális (kiváltképp amikor fény derül a Pegazus kémszoftver Szaúd-Arábia általi alkalmazására), a film a múlt eseményeinek részletezésére szűkül, a megszólaló szereplők inkább mesélnek, mint cselekednek. Az Icarus egy része interjúkból állt össze, de gerincét az adta, ahogy Fogel saját kísérletét rögzítve kerül egy nagyobb botrány közepébe, s a dokumentumfilm lényegében a film alatt jön létre, az ügy egyik döntő bizonyítékát jelentve. A szakadárban a retrospektív szemszög felszabadítja a filmet az ilyenszerű súlytól, az interjúszerűség pedig a képi anyag egyhangúságával is fenyeget. Az érdeklődés megtartása érdekében elvetik a statikus beállításokat, ahol valaki beül a kamera elé és válaszol, de hiába tarkítják a filmet vágóképekkel, azok is hasonlóan üresre sikerülnek. Omart például az egész filmen át követjük, ahogy magában járja Montreal utcáit, és ha ez az állandó menetelése még érdekes kapcsolatba is hozhatná környezetével, a kis mélységéllesség teljesen leválasztja az aktivistát a világról, csak értelmetlen haladását figyeljük.

Kép A szakadár (The Dissident) című filmből

Ahogy az Icarusnál, ebben az esetben is talán izgalmasabb és sokatmondóbb a film szociokulturális hatása, mint maga az alkotás. Elég annyi, hogy bár A szakadár világpremierje a Sundance Filmfesztiválon volt, a film még nyolc hónapig nem talált forgalmazót. A Netflix hatalmas összegért vásárolta meg az Icarust, de nem vállalta ennek a filmnek a közvetítését, s ugyanígy elhatárolódott az egyébként a filmben is érintettként szereplő Jeff Bezos által vezetett Amazon, félve, hogy a bíráló tartalom a kapcsolat romlását vonhatja maga után az oly fontos gazdasági forrást jelentő állammal. Így bár vitathatatlanul bátor véleményekkel szembesülünk Fogel új filmjében, ilyen fogadtatás kapcsán őszintén elgondolkozhatunk a szólásszabadság feltételhez kötöttségén.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.