A szépség és a szörnyeteg

Leos Carax: Annette

Valószínűleg minden Holy Motors-rajongó szíve nagyot-közepeset dobbant izgalmában, amikor meghallotta, hogy Leos Carax – a kortárs francia film egyik legizgalmasabb figurája – musicalt készít, de ha valaki a szóban forgó film pimaszságát, zizegő kreativitását és titokzatosságát keresi az Annette-ben is, sajnos csalódni fog.

Carax már a Holy Motors felemelő harmonikás vagy Kylie Minogue-os jelenetében és a Pont-Neuf szerelmesei felszabadult bolondozásában is megkörnyékezte a musical vagy a zenés film műfaját, tette mindezt olyan élvezettel és érzékkel, hogy csak idő kérdése volt egy egész estés ilyen mozi. Az Annette valahol a musical-rockopera tengelyen helyezkedik el, közelebb az utóbbihoz, hisz nem a látványosan megkoreografált tánc, sokkal inkább az énekben megfogalmazott párbeszédek lesznek hangsúlyosak, nagyon kevés klasszikus filmnyelvben feldolgozott dialógussal és jelenettel. Azt hihetnénk, hogy ha egy olyan rendező, mint Carax, musicalt készít, valami nagyon fontos mondandója, koncepciója, tenni- vagy dekonstruálnivalója van a műfajjal, vagy valamilyen ehhez köthető témával kapcsolatban, de a kellemes, néhol igazán hatásos audiovizuális élményen túl e tekintetben üreskés lesz a film.

Kép az Annette című musicalből

Furcsaság, abszurditás és irónia persze így is akad bőven. A nyitójelenetben maga Carax szólal meg, aki megkéri a kedves közönséget, hogy fojtsák vissza lélegzetüket az előadás végéig és teljes, osztatlan figyelmükkel adózzanak a következő két órában. Ezt követően meg is jelenik egy hangstúdióban a forgatókönyvet és a zenét is jegyző Sparks zenekar társaságában, majd elegáns kameramozgások és éneklés közepette átadják helyüket a film két főattrakciójának, Henry McHenry-nek (Adam Driver) és Ann Defrasnoux-nak (Marion Cotillard). Henry stand up comedy sztár, provokatív, sokkoló és néha olcsó poénokkal szórakoztatja megrögzött közönségét, míg Ann operaénekes, aki minden este, a műfajnak megfelelően, tragikus és gyönyörű halált hal a színpadon. A furcsa szerelmespár viszonyát előszeretettel veszi elő a bulvármédia, így kapcsolatuk gyakran a nyilvánosság előtt zajlik, de mindezzel együtt szerelmesek, boldogok és azt éneklik egymásnak orális kielégítés közben, hogy „we love each other so much”. Aztán megszületik a különleges képességű Annette, és ezzel együtt a dramaturgiai fordulópont is, a kapcsolat megromlik, indulatok szabadulnak el.

Kép az Annette című musicalből

A nyitónarráció önreflexiója végigkíséri a filmet, folyamatosan emlékeztetve vagyunk, hogy egy show-t, művi produktumot látunk, amit nem csak az apróbb kiszólások erősítenek, hanem maga a műfaj is, hisz a folyamatos dalra fakadás végig egy szürreális elemelkedettségben tartja a filmet, és nem engedi, hogy a klasszikus nézői pozíció megszülethessen. Az éneklős jelenetek olyankor működnek a legjobban, amikor meglehetősen szokatlan helyzetben kezdenek dalolni szereplőink: szülés közben a nővérek, szexuális együttlét alatt a főszereplők, vagy munka közben a karmester, aki csak nekünk, a nézőknek bevallja, hogy titokban szerelmes Annbe. Az ironizáló önreflexió, a médiummal való játék, a visszafogott abszurd ugyan üdítően hat, de a több mint kétórás játékidő alatt néha önismétlővé és kiszámíthatóvá válik a forma, annak ellenére, hogy érződik a rendezői igyekezet ennek elkerülésére.

Kép az Annette című musicalből

Henry és Ann kapcsolata úgy is értelmezhető, mint a szórakoztató műfajok és a magaskultúra viszonya: Henry mint az olcsó, hatásvadász, nem túl szofisztikált tömegkultúra képviselője, Ann pedig mint az érzelmes, kifinomult, de patetikus és klisés magasművészet megjelenítője, a kettejük nászából születő Annette pedig egészen abszurd teremtés, ugyanis Carax nem egy igazi hús-vér színész segítségével kelti életre őt, hanem egy vállaltan mű, látszólag fából készült, ügyetlenül mozgó bábuval. Ez a megoldás szintén egy izgalmas eszköze az önreflexiónak: a nyilvánvaló konstruáltsága ellenére Annette mégis érzelmeket vált ki, azonosulásra készteti a nézőt. A film tehát mintha az igazi és a művi furcsa kettősségét próbálná tematizálni: hol húzódik a kettő közötti határ, ha egyáltalán van ilyen, vagy a kettő egymásba csúsztatása az, amit művészetnek nevezünk, amivel hatást lehet elérni. Henry is hasonló problémát jelenít meg: az egyik előadása során úgy tűnik, mintha nyíltan és őszintén beszélne Annel való viszonyáról, de közben világossá válik, hogy a sokkhatás, a nézői reakciók kiváltása is cél.

Kép az Annette című musicalből

Emellett olyan témákba is belenyúl a film, amiknek nem lesz világos vagy értelmezhető kifutása. Ilyen a metoo-ra is reflektáló jelenet, amiről végsősoron nem lehet eldönteni az amúgy is álomszerű filmben, hogy csak Ann álma-e, vagy valóban a cselekmény része; vagy a főszereplőket körüllengő sztárkultusz, a bulvármédia leegyszerűsítő beszédmódja, paparazzik. Henry személyében a nehezen elviselhető, meggyötört és abuzív celeb toposza kel életre, de ezt sem sikerül érdemben kikezdeni vagy kifejteni, és megreked a reprezentáció szintjén. Az Annette minden furcsasága, kreatív megoldásai és lebegő hangulata ellenére végsősoron nem mutat fel egy olyan markáns, központi koncepciót, ami köré felépül a film és ami miatt érdemes volt egy olyan izgalmas rendezőnek belekontárkodnia a műfajba, mint Carax. Nem képes annyira szétfeszíteni a műfaj kereteit, hogy ezáltal igazán tudjon reflektálni a témáira, de mégis túlságosan különc ahhoz, hogy egy kirobbanó, tét nélküli musicalként szolgáljon.

Adam Driver erős jelenléte mindenképp összetartja a filmet, végig jól és pontosan jeleníti meg a zavart sztárt, akin az első perctől kezdve érezhető, hogy dolgozik benne a feszültség, a nyugtalanság. Ann, ha nem is egydimenziós, de sajnos egy leegyszerűsített karakter, ennek ellenére Cotillard láthatóan próbálja feltölteni élettel és érzékenységgel.

Kép az Annette című musicalből

Az Annette minden bizonnyal egy olyan darab, amit egyesek imádni fognak, egyesek egy felszínes művészkedésnek tartani, néhányan keresni fogják benne az őrült formabontást, néhányan meg utálják. Carax-nak most nem sikerült igazán filmnyelvileg és tartalmilag robbantania, aminek köze lehet ahhoz is, hogy a Sparks zenekar tagjai jegyzik a forgatókönyv javarészét és felőlük jön a film ötlete is. Valószínűleg a bravúrhoz az szükséges, hogy Carax a saját öntörvényűségén belül és minden más kereten kívül dolgozhasson, remélhetőleg a következő filmben ismét lehetősége lesz erre (és nem kell rá kilenc évet várni).



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.