A szomszéd fogszabályzója mindig szebben csillog

Dawn Luebbe - Jocelyn DeBoer: Greener Grass

Jocelyn DeBoer és Dawn Luebbe nem akármilyen filmje a szélsőségességig erőltetett felebaráti és jószomszédi szeretet mögött láthatatlanul forrongó versengés és egyetemes emberi irigység abszurd és felkavaróan szatirikus kritikája.

Lisa és Jill a hozzájuk hasonlóan babakékbe és rózsaszínbe öltözött, jól szituált, pedáns mintapolgár családanyák és családapák ölelésében ülnek egy lelátón, nézik, ahogy gyermekeik fociznak. A szurkoló szülők buzdító kiabálását csak a fogszabályzóikon megcsillanó nyári napfény szikrái töri meg. Mindenkinek fogszabályzója van. Egy fogsor nem lehet elég hibátlan. Mindenki mosolyog és boldog. Jill újszülött lányával karjaiban drukkol a tökéletesen focizó tökéletes gyerkőcök közül egyszerre röhejesen és szomorúan kilógó béna kisfiának. Lisa megdöbbenve veszi észre, hogy Jillnek van egy új gyereke. Udvariasan megdicséri. Jill megköszöni, majd megkérdezi Lisát, hogy nem kell-e neki a baba („Do you want her? She’s great.”). Lisa elfogadja a kislányt. Lisának tetszett a baba, az illem pedig úgy diktálja, hogy Jill nekiajándékozza, hiszen mégis milyen önző dolog lenne nem így tenni. Mindenki mosolyog és boldog. Senki nem akad fent ezen, leszámítva egy másik szomszéd nőt, aki nehezményezi, hogy Jill nem neki adta a csecsemőt és leszámítva Jillt, aki láthatóan vegyes érzelmekkel viszonyul saját mintapolgári önzetlenségéhez. De a Greener Grass bámulatosan szürreális kertvároskájában a vegyes érzelmek nem kívánt, nem elfogadható dolgok.

Jocelyn DeBoer (Jill) és Dawn Luebbe (Lisa) fantasztikusan zavarba ejtő, hihetetlenül bizarr és egyértelműen sajátos, egyedi, kompromisszumokra a meghökkentő formai, képi és verbális polírozottsága, bőr alá kúszó, idegtépő és monoton kimértsége ellenére is dicsőségesen szaró filmje ezzel a szédületes jelenettel indít. Lesz, akit már ekkor elveszít a legendás Upright Citizens Brigade improvizációs színházának két nagyszerű asszonya, de azok ezt meg is érdemlik. A Greener Grass viszont azoknak, akik hosszú percekig idiótán vigyorogva, nem pislogva, lenyűgözve nézik a pár hetes baba szenvtelen lepasszolását, üdítő és maradandó élmény lesz. Hiszen közel sem ez a legmeredekebb cselekedet DeBoer és Luebbe csodálatosan pszichotikus makett-kertvárosában.

Mindennemű konkrét idő és térdimenziótól megfosztott, nem evilági hely ez (valahol az ’50-es évek tévéreklámjai és egy agyonfilterezett vattacukorfotó között), mely minden apró részletében kigondolt művi plasztikusságából eredően mégis tapintható, belakható. Díszletházakban díszletemberek élik díszletéletüket, az arcukra tapadt frusztrálóan múlhatatlan érzelemmentes mosoly azonban csak kendőzi az elvártnak vélt szociális és civilizációs béklyókkal visszatartott érzéseiket és gondolataikat. Bármi olyasmit, ami nem tükrözi vagy üzeni azt, hogy minden rohadtul oké, hogy mindenki szeret mindenkit. A folyamatos, kötelező és kimerítően erőltetett előzékenység, kedvesség, udvariasság megvalósult amerikai álomvilágában mindenki kedélyesen őrült tekintettel bámul egymásra a kereszteződésben – fogszabályzóikat az illem jegyében kivillantva – mert senki nem akar elsőként kikanyarodni golfautójával (bizony, mindenki golfautóval közlekedik), csak várják, hogy ki lesz az a tahó, aki először megindul.

A Greener Grass szép új abszurd világának fehér deszkakerítései között csordul túl a képmutató, konformista, konfliktusmentes, politikailag nevetségesen korrekt – az utópia és a disztópia közti senkiföldjén prosperáló – kisvárosi lét rémisztő barátságossága. DeBoer és Luebbe könnyednek csak tűnő, kattant, bénítóan zsigeri és esetenként kifejezetten undorító filmje a szélsőségességig tolt felebaráti és jószomszédi szeretet mögött láthatatlanul forrongó versengés és egyetemes irigység (innen a cím) szubverzív, szatirikus kritikája. A mintapolgárok egyszerre rabjai saját mérgező, észrevétlenül leplezett gondolataiknak és annak az általuk teremtett – kizárólag a felszínen létező, felszínességet gondtalanul megélő – közegnek, melyben a leplezés a gyümölcsözőnek vélt közös együttélés egyetlen titka.  Felejthetetlen jelenet: egy étteremben a pincérek elejtik az éppen asztalhoz szállított tányérokat, az ételek a földön végzik, a vendégek pedig nézik egy darabig a széthullott tápot, aztán apránként – egyik birkaként követve a másikat – letérdelnek és elkezdenek zabálni a padlóról. Az nem opció, hogy szóvá teszik a balesetet, és az sem, hogy kérnek egy másik adagot.

A mesterségesnél is mesterségesebb életek és életterek felcserélhetővé válnak uniformizáltságukban, DeBoer és Luebbe pedig fergeteges tockost ad az ártalmatlannak és békésnek hazudott tucatcivilitásnak azzal, ahogy Jill és Lisa az egyik parádés jelenetben egymás férjeit csókolják meg véletlenül. Nem tűnik fel nekik. A szemfüles néző közben kiszúrja a közértben kirakott figyelmeztető táblát: „Nem vállalunk felelősséget az ellopott életekért”. Számtalan letaglózó esemény és fordulat sorjázik DeBoer és Luebbe filmjében (csak néhány: Jill férje rájön, hogy a medencéjük vize a világ legfinomabb vize, aztán jön a filmtörténet leghirtelenebb válása, de egy Mike Myerst idéző sorozatgyilkos is fontos szerepet kap), a leglátványosabb azonban Jill némileg autisztikus kisfiának kafkai kutyává változása. Csak úgy, egyik percről a másikra golden retriever lesz a Greener Grass mintatelepülésének elvárásai és lakói közé nem való visszahúzódó kissrácból. Ezután apja (Beck Bennett óriási) már nem szégyenkezik miatta, végre van kivel játszania, a kutyafiú végre hallgat rá és mindig vele van. Mert nincs konformistább állat egy kutyánál. Mintha A burzsoázia diszkrét bája, A szabadság fantomja, a Kék bársony és a Napoleon Dynamite egyszerre fejelné meg A stepfordi feleségeket.

A Greener Grass másfél órán keresztül darálja az ilyen és ehhez hasonlóan megültető, akár sokkolónak is nevezhető, fenségesen abszurd, első blikkre értelmezhetetlennek tűnő jeleneteket, és noha a szerzőpáros egy percre sem veszíti szem elől célpontját, a film ettől még leginkább csak ezeknek a felemelően hülye – ugyanakkor mindig beszédes – túlzásokban tobzódó szkeccseknek a füzére. A tényleges cselekmény kissé magára hagyott és időről időre elfeledett. Nem mintha ez olyan nagy probléma lenne. A meghasonló, saját tökély-társadalmából egyre jobban kilógó Jill identitásválsága és menekülése a film szegmentáltsága ellenére is képes kifejezetten drámai erővel ütni, míg a meglehetősen hullámzó figyelemmel kezelt sorozatgyilkos-szál atipikus és becsülendően antiklimatikus lezárása is működik. A cselekménye azonban nem definiálja DeBoer és Luebbe művét, ez pedig erény. Még akár anélkül is állna, annyira tudatos és koncepciózus és kegyetlenül furcsa minden pillanata. Meg persze vicces, de baromira. Ahogy ugyanis a boldogság devalvált illúziójában tompuló embercsökevények próbálnak az ideáltipikus satus quo mázát érintetlenül hagyva értelmet találni életük felcicomázott ürességében, az egyértelmű tragikusságában is rettenetesen szórakoztató. A Greener Grass már most kultfilm, látni kell, nem egyszer.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.