A trumpozás az egyik kedvenc sorozatunkat is tönkretette

Jenji Kohan: Orange Is The New Black, 7. évad

Utolsó évadára aktuálpolitikai bunkósbot lett a Netflix humanista alapsorozatából.

Nekrológot kéne írni, elvégre véget ért a 2010-es évek egyik – nem túlzás – legjobb sorozata, az itthon kevéssé ismert, de nem kevéssé zseniális Orange Is The New Black, ami még 2013-ban, a Kártyavárral (House of Cards) vállvetve rajtolt el, és vált a Netflix alap- és húzósorozatává. De valahogy mégsem fűlik hozzá a fogunk, mert keserű szájízt hagyott maga után a finálé. Amerikában tapsvihar fogadta, ám az Orange-ot egyszerűen bedarálta a politika, a hollywoodi és tévés filmelit lázadása Trump ellen, ami még a legjószándékúbb drámából is szlogent gyárt, meg persze bunkósbotot, amivel odacsaphatnak a narancsfejű elnöknek.

Nem mintha nem lett volna mindig is nyilvánvaló, milyen értékeket vall a sorozat, de a hitvallásában eddig inkább az erényei rejlettek. Az Orange úgy volt liberális, hogy humanista volt, mélyen és kikezdhetetlenül empatikus, amikor mindenkiben – gyilkosban, tolvajban, drogosban, feketében, latinóban, de még az elkényeztetett szőkenőben is – meglátta az embert. Előbb játékba hozta, majd darabokra törte a sztereotípiákat, amiket a különféle rasszokhoz és embertípusokhoz asszociálunk, amikor egy-egy flashbackben megmutatta, ki hogyan csúszott le a börtönig. Barátságról, kiszolgáltatottságról, és hétköznapi börtönproblémákról beszélt, arról, hogyan neveljék az anyák a gyereküket a heti egyszeri látogatás során, hogyan tartsa össze a feleség a távházasságát, hogyan fogadtassa el transznemű nő a nemváltását kamasz fiával.

Onnan indultunk, hogy Piper, a jómódú, burokban élő szőkelány rossz társaságba keveredett, és drogcsempészetért börtönbe került. Trójai faló volt, akivel a néző azonosulhatott és beléphetett a számára ismeretlen börtönvilágba, ahol aztán a vezető szerepet szép lassan átvették mások: egymás ellen áskálódó konyhafőnökök, orosz és afroamerikai gengszterkirálynők, viccesen buta latin-amerikai széplányok, és egy mentálisan sérült, kényszeres nő, akinek eljátszásáért Uzo Aduba Emmy-díjat kapott. Az Orange Is The New Black igazi csapatjátékká vált, 10-15 főszereplővel, akik mind lebilincselő drámát, egyéni sorsot kaptak, olyan tragikomikusan tálalva, hogy az Emmy se tudta, drámaként vagy vígjátékként díjazza a sorozatot.

Az Orange emellé is felsorakoztatott még jó pár erényt: az erős színészi játékot, és azt, hogy lehetőséget adott a nem hagyományos módon szép nőknek – és ez nem PC-nyelvezet –, hogy főszerepet játszanak a tévében. Úgy ünnepelte a női sokszínűséget, hogy közben nem használt politikai lózungokat, és abból se csinált nagy ügyet, hogy elsőként adott főszerepet fekete transznemű színésznőnek – mert Laverne Cox megrendítő alakítása magáért beszélt. A saját ligájában, a saját szabályai szerint játszott és keverte bravúrosan a hangnemeket meg a frappáns popkulturális utalásokat a mélyre menő, mégis átélhetően földközeli drámákkal. Ha voltak is gyengébb évadai, mint a hármas vagy a hatos, mindig megbízhatóan tartott egy magas színvonalat.

Idáig. Az utolsó évad masszívan félrement, mintha Kohan elvesztette volna addig kikezdhetetlen jóízlését. Úgy érezhette, hogy az Orange-nek könnyes búcsú dukál, ezért a folyamatos meghatottság állapotában akarta tartani a rajongókat – 13 órán keresztül. Az epizódokat didaktikus, könnyfacsargató zenés montázsokkal zárta le, csúcspontokon stílust tört, és a halott szelleme, mintha Tom és Jerryt néznénk, kikelt a testéből, és integetve sétált el a messzeségbe. A sorozat ráadásul meglehetősen érdektelen, happy end-szagú montázzsal ért véget, amely csak azért varrt el szálakat, mert el kellett, és nem azért, mert az következett a hét évig taglalt dilemmákból.

Ez persze minden sorozatfinálénál probléma, de az Orange meglepően felemásan csomózta el az eddig ügyesen szőtt szálakat. Volt, amelyik tényleg katartikusnak hatott, amikor sokévnyi, elmélyült kapcsolatot sikerült nyugvópontra juttatni, mint az orosz konyhafőnök és a leszbikus exdrogos, Red és Nicky esetében, akiknek az ingadozó anya-lánya kapcsolata szívszorító inverzbe fordult a demenciás diagnózissal. Máskor viszont egyszerűen kiírták a sorozatból az embereket, mint a deportált Maritzát, vagy a karakter ívét megtörő megvilágosodást írtak fel neki receptre, mint az élhetetlen, felelőtlen Luscheknek.

Ám mindez eltörpül amellett, amilyen otrombán az utolsó évad fő témájaként kiemelt menekültválsághoz nyúlt a sorozat. Az illegális, deportálásukra váró bevándorlók börtöne lett az egyik új helyszín, ahol a gyerekeiktől elszakított anyák, nemiszerv-csonkítás elől menekülő arabok, a rendőri alkukban átvert latin-amerikaiak zsúfolódtak össze, hogy a gonosz, all american őrök alapvető jogaiktól fosszák meg, a bírók pedig gyorsított eljárásban utasítsák ki őket az országból. Ami már csak azért visszásan fekete-fehér helyzet, mert az Orange világában eddig mindenkinek járt a megértés: annak is, aki a társadalom szemében nem volt arra érdemes. Úgy látszik, Trumpnak és a menekültpolitikája végrehajtóinak nem jut az empátiából, akik gagyi hollywoodi filmekbe illő aljassággal verik és alázzák porrá a menekülteket.

És itt nem arról van szó, mennyire pontos vagy elfogult a helyzetfelmérés, hiszen szép lassan bebizonyosodik, hogy az Orange, amely jó pár éve taglalja a börtönök privatizációjának árnyoldalát, a profitmaximalizálásból fakadó embertelen körülményeket, a szabadon áramló drogokat, a kiképzetlen őrök és a szakszerűtlen ellátás brutális következményeit, tűpontos képet rajzolt az amerikai börtönrendszerről. Az utolsó évadra viszont ez a kép fekete-fehérré fakult, és elveszítette azokat a nüanszait, amelyek messzire az átlagszínvonal fölé emelték a sorozatot. Zongoraszóra síró, szüleik és ügyvédeik jelenléte nélkül elítélt és deportált gyerekeket mutatni ugyanis nem más, mint puszta hatásvadászat – akkor is, ha lehet rá precedenst hozni a valóságból.

Ellensúlyként két szál, az újra főszereplővé tett és a börtönből immár kiszabadult Piper, és felesége, Alex távkapcsolata, valamint az igazságtalan rendszert megreformálni igyekvő egykori börtönigazgató, Joe Caputo vesszőfutása akadt, akinek korábbi, zaklatással felérő udvarlását értelmezték újra a #metoo fényében. A sorozattól megszokott empátiával, érzékenységgel, amely sem a rögtönítélőszéket, sem a feminácizást nem támogatja, inkább arra koncentrál, hogyan tud valaki ráébredni valaki, miként lépte át a határt, és feldolgozni, hogy erre bizony ráment a karrierje. Piperéknek pedig azzal kellett megbirkózniuk, hogyan lehet úgy távkapcsolatban élni, hogy már nem beszélnek közös nyelvet, mert annyira megváltozott életük a börtönrács különböző oldalán. Az ő dilemmájuk pont olyan felkavaró, amennyire ennek az egykor briliáns sorozatnak lennie kell, mert végeredményben azt a kérdést teszi fel, hogyan lehet hosszútávú párkapcsolatban élni, miközben azt is beismeri, hogy erre nem létezik nemhogy biztos, de jó válasz sem. Kár, hogy a többiek történetét nem sikerült ennyire húsba vájóan tálalni – és az is, hogy a politika még egy ennyire kifinomult sorozatot is simán, ellenállás nélkül tudott maga alá darálni.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.