A Vas utcából a világsajtóba

(Majdnem) élő beszámoló a SzFE-tüntetésekről

A történet hátterét mindenki ismeri, akit kicsit is érdekel: a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SzFE) diákjai nem fogadják el alma materük modellváltását, illetve az azzal érkező új kuratóriumot, ezért elbarikádozták az egyetem épületét. Beszámoló következik a dolgok sűrűjéből.

Csütörtök, szept. 3.

Friss budapestiként nem találom elsőre a Vas utcát, meg aztán amúgy is több tucat emberre, tüntetőkre, kordonra, ilyesmire számítok, főként elnézve a szerdai versolvasós eseményen készült felvételeket. Ehhez képest az SzFE épülete megbújik az apró Vas utca elején, a környező utcákban felújítás zajlik, a forgalom zavartalan, és csak a GPS segítségével találom meg a megfelelő utcát.

Itt már nem kell sokat kutatni, hatalmas panók lógnak a szocreál tömbházépületről, előtte transzparenseken üzenetek az egyetemfoglalóknak, a vászon mellett háromszínű festék, hogy itthagyhassa a tenyere lenyomatát az errejáró, ha épp szolidarizál a hallgatókkal. Az egyik oszlopra feltűzve a napokban sokat idézett nyilatkozat: gyakorlatilag megkérdezni sem kell senkit, annyira sokatmondó a „díszlet”, hogy a történések hátteréről mit sem sejtő errejárónak akár ennyi is elég lehet, hogy megértse, mi zajlik itt éppen.

Néhány fotó elkészítése után odamegyek a műanyag kordonnal lezárt bejárathoz, hogy esetleg szóra bírjak valakit. A maszkos fiatalok jó kedéllyel fogadnak, és teljesen udvariasan közlik velem, hogy csak azért nem nyilatkoznak, mert amúgy minden nap tartanak sajtótájékoztatót, ahol a szóvivőjük mindent elmond, amit ők is gondolnak. Az egyik srác még hozzáteszi, hogy ő sem tudna semmi újat mondani, ezen az egyetemen bizony teljes egyetértés van a mondanivalók kapcsán, úgyhogy majd inkább jöjjek vissza a sajttájra, ami háromkor kezdődik.

A háromórai kezdésre el is kezd gyülekezni a sajtó néhány képviselője, mindenki türelmesen szereli fel a maga felvevőkészülékét, közben pedig az egyetemmel szemközti oldalon is kis csoportokba gyűlik a szimpatizánsok és járókelők csoportja. Közben a bejáratnál többször is adományokat, kis csomagokat vesznek át az egyetemfoglalók, van aki egy zacskó energiaitallal, van aki házi készítésű ételekkel támogatja a hallgatókat, akik minden adományt szépen megköszönnek. A kordont ugyanakkor csak az egyetem „lakói” előtt nyitják ki, és az épp aktuális „őr” minden újabb ember az épületbe való belépése után hűségesen visszahelyezi a szimbolikus műanyaghurkot.

A sajttáj végül fél négykor kezdődik, amit ugyan a nap folyamán lekommunikáltak az SzFE-sek, de talán túl későn, legalábbis úgy tűnik, az újságíró-kollégák is mind háromra érkeztek és számítottak. Ennek ellenére egy csöppnyi zúgolódás sincs, egy kicsit leenged a készenléti hangulatból a médiamunkás-kollektíva, néhányan cigire gyújtanak, de ezt leszámítva eseménytelenül, csendesen várakozik mindenki.

A napi forgalom közben nem áll le az utcában, de még csak dudálni sem kell a járókelőkre, mindenki csendben beszélgetve tartja be a szabályokat, a résztvevők háromnegyedén pedig maszk is van, nehogy véletlenül… Egy rendőrautó is elhúz éppen a sajttáj kezdete előtt, de még csak le sem kell lassítania.

Végül fél négykor a hallgatók kiállnak az egyetem elé (és fölé), bevonuláskor egy népdalátiratot énekelnek (A Hej, a titkos szerelem helyett az egyetem kezdődik titkosan), majd a szóvivő maszkos SzFE-s felolvassa az aznapi nyilatkozatot, mégpedig, hogy vasárnapra élőláncot szeretnének szervezni az egyetem és a parlament között, amihez nagyjából 5000 emberre van szükség, „lássuk, vagyunk-e annyian”, majd mondandóját azzal zárja, hogy a hallgatók ma nem válaszolnak újságírói kérdésekre. Ezután a hallgatók bevonulnak az épületbe, a bámészkodók és újságírók pedig szépen lassan szétszélednek csendben beszélgetve.

Péntek, szept. 4.

Az előre bejelentett sajtótájékoztató előtt már délután háromkor érződik, hogy este tüntetés készül, a Vas utca teljes hosszában rendőri kordon van kihúzva, az utca bejáratainál pedig „biztos urak” járőröznek. Ezúttal pontos időben kezdődik a meghirdetett esemény, ismét közösen zengi az SzFE épülete teljes magasságában (hiszen minden emeletről maszkos diákarcok és feltartott, SzFE-feliratú kezek látszanak) a Titkos egyetemet. Újságíróknak ezúttal sincs lehetőségük kérdezni a szervezőktől, de hamarosan minden szem inkább az épület előtti térre szegeződik, ugyanis tokkal-vonóval, harsonákkal és bőgőkkel érkezik a zeneakadémisták egy csoportja. Karmesteri intésre pedig az épületben lévőkkel közösen, illetve felváltva, kánonban énekelnek különböző dalokat. Négy-öt dalt is végigénekelnek több szólamban a fiatalok, ezúttal már a Vas utca bejáratát is elbarikádozva, de ez még csak bemelegítés az esti, többezres tüntetésre.

Ez talán picit még hamarabb is kezdődik, mint a meghirdetett hat óra, a legtöbb résztvevő már szinte rutinszerűen foglalja el a helyét az SzFE épülete előtt, majd hamarosan észreveszi a tömeg, hogy hol a színpad, amelyről Bródy János köszönti az egybegyűlteket, egyszál, nemzeti színű szíjas gitárjával, úgyhogy elindul egy laza áramlás a Vas utca hosszán. Bródy rövid műsort tart, viszont remek hangulatot generál, főleg újabb dalaival (többek között az egészen aktuális mondanivalójú Ezek ugyanazokkal), de zárásként azért egy pár hanggal lennébb hangolt Sárga rózsa (helyes címén a Miért hagytuk, hogy így legyen) is felcsendül, amit az egész, zsúfolásig telt utca vele énekel. Érződik már a fellépőn, hogy túl van a hetvenen is, ahogy ő fogalmaz, illetve mások fogalmaznak róla, ő már bizony nyugger, a szó „nyugdíjas rocker” értelmében is.

A tüntetés résztvevői most már korántsem túlnyomórészt fiatalok, számos negyvenes, családos és idősebb korú is hallgatja a századelős épületek közötti téren a minikoncertet és a felszólalók beszédeit. Az estet eredetileg Magyarország egyik legismertebb (és elismertebb) tévés műsorvezetője, Veiszer Alinda kellett volna vezesse, végül azonban nem tudott eljönni az eseményre, de ettől még mennie kell tovább a műsornak.

A felszólalók sorát a Hallgatói Önkormányzat egyik vezetője kezdi, aki csak annyi helyreigazítást közöl a tömeggel, hogy azzal ellentétben, amit a hivatalos hírügynökség, az MTI leközölt, ő még nem vállalta el a Rektori Konferenciával történő egyezkedést, hiszen nem kapott erre felhatalmazást a HÖK-től, erről csak péntek este fognak majd szavazni, akkor majd kiderül, hogy megy-e.

Ezután sorra következnek különböző civil szervezetek képviselői (a szervezők nagyon komolyan vették az SzFE-sek azon kérését, hogy pártpolitikától mentes legyen ez az eseménysorozat, így politikusoknak nincs helye a pódiumon), Iványi Gábor lelkész, az Oltalom Karitatív Egyesület elnöke bibliai példákkal dicséri a fiatalok áldozatvállalását, ami nélkül elmondása szerint nem lehet előrehaladni. A tömeg ujjongva ünnepli az egyetemisták szerepvállalását, ahányszor szóba kerülnek, bizonyos pontokon az egész tömeg nyakát hátrafelé nyújtogatva tapsolja a Vas utca eleji épületben helyet foglaló fiatalokat.

Iványi után L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Egyesület igazgatója lép a pódiumra, aki először meglepődik az összegyűlt tömeg mérete láttán (lentről nem nagyon látszik, mennyien vagyunk), majd többek között arról beszél, hogy miután a kormány teljesen megszüntette a nehéz sorsú gyermekeket felkaroló egyesület támogatását, adományokból mindössze két nap alatt összegyűlt számlájukra az éves költségvetés, ami nagyszerű dolog, azonban nyilvánvaló, hogy ennek nem így kellene működnie. Ezután Fullajtár Andrea, Szirtes Ági, majd Bíró Kriszta színművészek váltják egymást a színpadon, közben egy lelkes színpadi kisegítő minden újabb fellépő előtt lefertőtleníti a mikrofont, a járványveszély szülte előírások betartására pedig a konferanszié is ismételten felhívja a figyelmet. Szerencsére láthatólag mindenki komolyan veszi ezeket, meglehetősen furcsa látványt is nyújt ennyi ember ennyiféle maszkkal.

Molnár Áron, azaz NoÁr (akinek a Szabad ország, szabad egyetem című friss dala nem véletlenül tűnik aktuálisnak a napokban) jó showmanhez illően skandáltatta picit a szolidarizáló közönséget, ismét koncerthangulatot keverve a Vas utcai demonstrációba. Lázár Kati és Szalay Kriszta színművészek következtek ezután, utóbbi az erdélyi egyetemisták szolidarizáló megnyilvánulását is megdicsérte (hiszen mind a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, mind a Babeș-Bolyai Tudományegyetem színház- és film tagozata támogatásáról biztosította az SzFE-seket). Az est zárásaként pedig Galkó Balázs szavalt József Attilát, mert egy régi, jó vers néha többet mond mindenféle előre megírt beszédnél.

Bár már a péntek esti minikoncertes, többfellépős tüntetés is nehezen kikerülhetőre sikeredett, érződik, hogy ez csak amolyan főpróba volt a vasárnap délutánra meghirdetett, élőláncos eseményre.

Vasárnap, szept. 6.

Szombaton sem volt ugyan teljes „szünnap” az egyetemfoglalásban, az SzFE (most már) egykori tanára, Máté Gábor is beállt a strázsálók közé, őt este tízkor búcsúztatták hallgatói, de azért egy lazább napra talán minden demonstrálónak szüksége volt. [Az őrt állók között számos elismert színész megfordult az elmúlt napokban, köztük pl. Pogány Judit, Mácsai Pál, Koltai Róbert – szerk.] Vasárnap délutánra azonban már nyoma sem volt fáradtságnak vagy kimerültségnek, a Vas utca seperc alatt telt meg ismét, és ugyan ezúttal nem volt lezárva és elkordonozva az utca két vége, háromhoz közeledve nem nagyon tudott már autó áthajtani az SZFE épülete előtt, annak ellenére, hogy a sárga mellényes szervezők folyamatosan terelgették vissza a járdára a felgyűlt embereket. Közben az önkéntesek által direkt erre az alkalomra készített, sárga maszkok lettek a slágerek, hosszú sor kígyózott a kisebb pénzbeli adományokért maszkot vásárlókból, hamarosan szinte alig lehetett a téren a megszokott, kék színű orvosi arceltakarót látni, fokozatosan „besárgult” a résztvevők arca.

Ezúttal nem volt hangos, nyilvánvaló kezdés, a tömeg egyszer csak hömpölyögni kezdett végig a Rákóczin, a felvonulók pedig egyenként kezdtek el becsatlakozni az élőláncba, de ha valaki nem a sor legelején menetelt, már szinte nehéz dolga volt üres másfél métert kapnia a krétával előre felrajzolt útvonal mentén. A szervezők okos módszerrel biztosították amúgy a biztonságos távolság betartását: az egyetemfoglalás egyik szimbólumává vált piros-fehér csíkos kordonokat osztottak szét a sorfalat állók között, akik ezzel viszonylag könnyen és objektíven mérni tudták a távolságot egymás között, miközben kezet sem kellett fogni, hogy a lánc megszakítatlan maradjon.

A parlament messze van a Vas utcától (a Google szerint 3,8 kilométerre, de rendezvény szervezői hosszabb útvonalat választottak, hogy az élőlánc érinthessen több egyetemet is, így végül egy csaknem hat kilométer volt a hossz), főleg, ha az ember rossz irányba indul el, így viszont legalább egy ponton felfedezhettük a lánc egyik végét, ami ugyanakkor egyre nőtt, majd miután elkaptuk a jó irányt, végigsétálhattunk az utca másik oldalán is, az élőlánc másik végét véve célba.

A Vas utcától egyre távolodva csökkent a „hivatalos” maszkok aránya, a kordon mentén végigsétáló sárga maszkos demonstrálókat egyre többször nézték az élőláncban már helyüket elfoglalók szervezőknek, és persze folyamatosan kérdésekkel bombázták őket (Vagyunk már elegen? Elértünk már az Országházig?), hamarosan azonban a walkie-talkie-val kommunikáló valódi szervezők frappánsan válaszoltak a kérdésekre, miután szóltak, hogy most már el lehet kezdeni egy második sort is, ugyanis az egyik sárgamellényes szavait parafrazálva „marha sokan” voltak.

A sor, illetve egy idő után sorok között sétálva a figyelmes szemlélő sok neves résztvevőt is észrevehetett, Jordán Adéltól Parti Nagy Lajoson keresztül (az most már nem csak az erdélyi közönség számára ismerős) Bányai Kelemen Barnáig sok ismerős szempár tűnt fel a maszkok fölött. A Szabadság-hídhoz érve aztán az utolsó kételyek is eloszlottak a rendezvény sikerességét illetően: az Aranyéletből ismerős Olasz Renátó a tömeg fölé emelkedve jelentette be, hogy a lánc elérte a parlamentet, mindössze nagyjából 48 perccel a meghirdetett, három órás kezdés után. A Duna-parton végigsétálni a hol álldogáló, hol üldögélő, egyre több sorból álló lánc mentén külön élmény és lebilincselő látvány volt, hiszen amúgy sem különösebben unalmas a folyón túli Buda és az odavezető hidak sorának látványa, a magasabb pontokról végigtekintve azonban itt látszott legjobban, hogy milyen hatalmas is az eddigre már hármas sorokban felsorakozott tömeg.

Az országház előtt aztán az emberkígyó össze-vissza kanyargott, hiszen a legtöbb demonstráló azért azt a pillanatot szerette volna látni, amikor a szervezők által az alkalomra megfogalmazott, az élőlánc résztvevői által kézről kézre végigadott Magna Charta Unversitatum megérkezik a Parlamenthez, az épület előtti téren pedig már messze nem volt elég hely, hogy csupán egyes, kettes vagy hármas sorokban álljanak az emberek.

A legtöbb tömegrendezvénytől eltérően itt viszonylag pontos becsléseket lehetett aztán pár órával az élőlánc feloszlása után olvasni, az eredetileg szükséges 5000 helyett nagyjából 20 000-es tömeg alkotta a kilométereken keresztül kígyózó láncot, amit ugyan kikerülni nem volt nehéz, de nem észrevenni szinte lehetetlen volt.

A dokumentum végül célba ért, most következik egy újabb várkozási időszak, közben az SzFE-sek kitartóan strázsálnak az épület előtt (és rajta), és az elmúlt hét után most már azt is tudják, hogy nincsenek egyedül.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.