A vérnek ára, avagy a Júdás-szappanopera

Álex de la Iglesia: 30 monedas / 30 ezüst

A spanyol kultrendező bámulatos és bődületes koktélt kavart boszorkánykonyhájában egy bibliai történet apokrif értelmezéséből kiindulva.

„Akkor látván Júdás, a ki őt elárulá, hogy elítélték őt, megbánta dolgát, és visszavivé a harmincz ezüst pénzt a főpapoknak és a véneknek, Mondván: Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. Azok pedig mondának: Mi közünk hozzá? Te lássad. Ő pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozék; és elmenvén felakasztá magát. A főpapok pedig felszedvén az ezüst pénzeket, mondának: Nem szabad ezeket a templom kincsei közé tennünk, mert vérnek ára”

– így hangzik Károli Gáspár míves magyarításában az a korai lélektani dráma, amit Máté evangélista, az első igazi keresztény szépíró örökített meg. Az, hogy ez az ősi történet a huszonegyedik században tömegkulturális produktumok – jelen esetben egy HBO-s gyártásban készült spanyol sorozat – középponti problematikájának a magját képezheti, az újtestamentumi mitológia erejét és érvényességét bizonyítja. Álex de la Iglesia, aki iránt kétségkívül elfogult vagyok – olyan remeklései okán, mint a 800 golyó vagy az Egy őrült szerelem balladája –, nem először nyúl a bibliai Gonosz evilági megtestesülésének témájához: egyik korai filmje, A Fenevad napja, amely kultstátuszra tett szert, hasonló alapmotívumból indul ki, mint a 30 ezüst, csak aztán ez utóbbi egészen másfelé kanyarodik, és nem csak a téma kifejtésének időtartama, a sorozatjellegből fakadó részletezési lehetőség miatt.

Álex de la Iglesia – aki, megjegyzendő, maga rendezte mind a nyolc epizódot – már a kezdőrészben magasra emeli a gépet: egy zivataros éjszakán egy spanyol kisvárosban (vagy inkább községben), a Segovia tartománybeli Pedrazában egy tehén embergyereket ellik, aki aztán irreális gyorsasággal kezd cseperedni – és ennél bizarrabb dolgok is történnek később. Ezeknek a különös fejleményeknek a megfejtése és felgöngyölítése egy, a maga nemében szintén különös trió tagjaira hárul: az istállóbeli szülést (khm) levezénylő, tűzrőlpattant és felettébb szemrevaló állatorvosnő, Elena (Megan Montaner), a kissé együgyűnek tűnő, botcsinálta poszterfiú-polgármester, Paco (Miguel Ángel Silvestre), akinek az ambiciózus és nem ok nélkül féltékeny felesége megkeseríti az életét, illetve az otthon fegyverarzenált rejtegető, ökölvívó, börtönviselt, ördögűzésben jártas katolikus pap, Vergara atya (Eduard Fernández) azonban nem pusztán egy félelmetes, ám földi léptékkel értelmezhető rejtély, hanem egy metafizikai probléma nyomába erednek.

És itt kanyarodunk vissza Júdás bibliai történetéhez, illetve ahhoz a bizonyos 30 ezüsthöz, amit Jézus feltételezett elárulásáért kapott az Iskarióti. Egy kora középkori apokrif irat, Júdás evangéliuma (nem fiktív műről van szó, a National Geographic kiadásában magyarul is megjelent 2006-ban) ugyanis egészen más megvilágításba helyezi az ügyet: ennek megfelelően Júdás nem áruló volt, hanem a leghűségesebb tanítvány, aki – az elfogatásához való hozzájárulással – segített mesterének beteljesíteni földi küldetését és visszajutni égi otthonába. Anélkül, hogy különösebben elmélyülnénk misztikus és teológiai kérdésekben, a probléma lényege a következő: amennyiben Isten teremtette a világot, akkor minden, ami a világban létezik, az ő műve, beleértve a rosszat, a gonoszt, a csúfat is, magyarán az ördög(i elem) részese a teremtésnek, a kettő közti törékeny egyensúly pedig bármikor felborulhat – ez az ára a szabadságnak, a szabad akaratnak, hiszen az ember csak akkor mondhatja szabadnak magát, ha ténylegesen választhat a jó és a rossz között, és ez a választás a saját szuverén döntése, melynek következményeit viselnie kell.

Igen ám, de egy obskurus, gnosztikus szekta – a káiniták, vagyis Káin követői – túlságosan is komolyan veszi ezt a kanonikustól eltérő interpretációt, és mivel a gonoszhoz köthető ereklyék, akár a szentek csodatévő testrészei és tárgyai, mágikus erővel bírnak, hajtóvadászatot indít többek közt ama bizonyos 30 ezüst után, pontosabban azon egyetlen darab után, amely még hiányzik a gyűjteményből, és amellyel feje tetejére tudnák állítani a világ (mégiscsak az isteni felé billenő) erkölcsi rendjét. És ez az érme történetesen azon a kasztíliai településen lelhető fel – érthető tehát, hogy ott szabadul el a pokol.

És tényleg elszabadul: ahogy haladunk előre a történetfolyamban, az az érzésünk támadhat, hogy ez a sajátos látásmódú spanyol rendező igyekezett minden mániáját belezsúfolni a rendelkezésre álló narratív keretbe, kipróbálni, megmutatni mindent, amit szeretett volna, de eddig egyazon alkotáson belül nem nyílt rá lehetősége, így a különböző szubzsánerek jellemzői néhol epizódon belül is keverednek, de inkább önálló műfaji „arcélt” adnak egy-egy epizódnak. Iglesia felvonultatja az összes létező horrorklisét és -motívumot: van itt ördögűzés, démoni gyermek, megszállottság, öncsonkítás, szellemidézés, okkult rítusok, boszorkányok, voodoo, halottak feltámasztása, átváltozások, tükör-misztika, fantasybe illő szörnyek és szürreális-groteszk kreatúrák, a gonosz közelségét megérző félkegyelmű, zombivá válás, állatáldozat, disznóvér, az Antikrisztus eljövetelét előkészítő, a Vatikánban (!) székelő papi szekta, a romlottság apoteózisát hirdető antipápa és egy igen jóvágású Lucifer; de elkalandozik más műfajok, így az akciófilm felé is (a fellobbanó lángok előterében, kezében géppisztollyal, a végső leszámolásra induló szakállas pap látványa nehezen feledhető), sőt az utolsó fejezetekre egy kontextusából kiragadott Buñuel-idézetre is futja (nem először az életműben) – meg egy folytatásért kiáltó orbitális cliffhangerre…

És épp ez a szenvedélyesség, amellyel egymásra halmozza kedvenc témáit, menti meg a sorozatot a széteséstől. A szubtilis fekete humor és a néhol kifejezetten barkácsjellegű trash-elemek pedig nyilvánvalóvá teszik, hogy rendezőnk nem veszi túlságosan komolyan magát – ezért aztán hajlamosak vagyunk elnézni a felesleges történetszálakat és helyszíneket (bár a cselekmény centruma a vidéki városka, a sztorinak része egy-egy „kirándulás” Rómába, Jeruzsálembe vagy a szíriai hadszíntérre is), illetve a cselekményvezetés helyenkénti bájos következetlenségeit. Mindennek az Iglesia-féle boszorkánykonyhában kifőzött katyvasznak a mélyén pedig – a karakterek közti viszonyok, a képi világ és a dramaturgia szintjén – ott húzódik a latin szappanoperák (a telenovelák) jól felismerhető struktúrája, némi képregényes esztétikával megspékelve.

Csak épp annyival, amennyi szükséges ahhoz, hogy fel lehessen festeni az ördögöt a falra.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.