A vezeklés lehetősége

Paul Schrader: The Card Counter

Paul Schrader legújabb remekének feloldozást kereső antihőse a háborús bűnöket elhazudó Bush-rezsim megnyomorított áldozataként próbál meg sajátos módon vezekelni kimondhatatlan bűneiért.

Paul Schrader tudatosan építi tovább a megváltást és békét magányos aszketizmusba merülve kutató, bűneitől szabadulni képtelen archetipikus karakterének útját. A The Card Counter a szerző egyre bővülő moralitás-tanulmányának új fejezeteként taglalja egy ismerős, Istentől, erkölcstől és szeretettől elhagyott világba vetett, enigmatikusan introvertált alak kanosszajárásának kegyetlenségében is megindító lépéseit. Ezek a lépések a korábbiaknál messzebbre vezetnek, a megbocsáttatás olyan fel nem térképezett senkiföldjére, ahol az egzisztenciális és spirituális szennyben kapálózva fuldokló schraderi modellfigura jellegzetes kontrollvesztése semmissé válik.

Kép a The Card Counter című filmből

Ahogy a Taxisofőr, az Amerikai dzsigoló, A kísérő (The Walker), a Könnyű altató (Light Sleeper), A kisvárosi gyilkosság (Affliction) és A hitehagyott (First Reformed) emlékezetes antihősei, a kaszinótermek szomorú nyüzsgésében önmagát készakarva elveszejtő William Tell (Oscar Isaac sokadik szőnyegbombázása) is csupán csak megbújik egy tevékenység – egy foglalkozás vagy egy munka – látszata mögött. Tell azonban az őt körbeölelő morális gányt és tetteinek jogos következményeit nem passzívan szenvedi el. Nem őrül bele a válaszok hiányába, mert tudja, hogy válaszok egyszer mindenképp lesznek. Tell ijesztően türelmes. Ahogy Schrader ismert – Robert Bresson Egy falusi plébános naplójából alázattal kölcsönvett – asztalnál ülő, naplójukba beszélő karakterei, Tell is kiábrándult, lakonikus narrációjában mutatja meg valódi arcát. A sorai közt vibráló frusztrált agresszivitás ugyanakkor nem tudja kikezdeni azt a rendet, amit a túlélés érdekében épített fel. Talán az egyetlen olyan Schrader-karakter, aki igazán dolgozik vezeklésén. Azzal a higgadt fegyelemmel, amit a börtönben szedett magára. Kiskatonaként Irakban kínzott félholtra foglyokat. A kín pedig kínt szül, ami ott izzik Tell csontig hatoló pillantásában. Papíron megbűnhődött, de a valós bűnbocsánatért, ami lelkiismeretéről lehántja az önutálat és a szégyen átrághatatlan sötét kérgét, tennie kell. Óriási változás ez Schrader gondolatmenetében. Ellentétben korábbi műveivel, a kérdés már nem az, hogy Isten megbocsát-e nekünk. Sem az, hogy megbocsátanak-e azok, akiknek ártottunk. A kérdés az, hogy – ha lehetőségünk adódik rá – meg tudunk-e bocsátani magunknak. Ez a lehetőség az, amit Tell a huszonegy- és pókerasztalok körül görnyedő sorstalan porhüvelyeket bámulva vár, számolva a lapokat, a lassú órákat és az ugyanolyan napokat. Akárcsak a börtönben, nagy különbség nincs: a szabadság nem szabadság a feloldozatlanságban. Nem véletlenül csupaszítja le és „öltözteti” cellaszerűvé motelszobáit.

Kép a The Card Counter című filmből

Tell türelme kifizetődik, a lehetőség megadatik: találkozik egy sráccal, aki meg akarja ölni azt a férfit, akit apja halálért okol (Tye Sheridan tragikussá teszi a párvonásos karaktert). Ez a férfi Tell volt felettese, az iraki kínzótábor feljebb buktatott vezetője (Willem Dafoe nyúlfarknyi szerepben is üt), aki a kártyaszámolót érzéketlen emberállattá formálta. Cirk – így, C-vel, ahogy mindig hozzáteszi – mindaz, amit Tell megvet: céltalan, szétesett, ösztönvezérelt, dühös és esztelen. Cirk terve egy rakás szar, de Tell átérzi a mögötte álló érveket. Schrader A hitehagyott után újfent kőkeményen beleszáll az ifjabbik Bush kormányának szemétségébe. Olvasatában Tell múltbeli és Cirk jövőbeli bűnei egy szolgálóit kacagva feláldozó rendszer öröksége. Tell és Cirk egy háborús bűnöket elhazudó rezsim megnyomorított ivadékai. A pokol nem az a hely, ahol végzik, hanem az, ahol megszülettek. Tell ezzel tisztában van, ezért szárnyai alá veszi a fiút.

Kép a The Card Counter című filmből

Schrader fonákjára fordítja a bosszúfilmek cselekményét. Tell megváltásának lehetősége Cirk megváltásában rejlik (némileg hasonlatos ez Travis Bickle és Iris viszonyához). Ha eléri, hogy Cirk ne kövesse el azokat a hibákat, amiket ő elkövetett, akkor talán végre minden rendben lesz. Egyaránt önzetlen és önző hazardírozás ez emberi sorsokkal (lőjük el a kötelezőt: a lét a tét), bizarr egyensúlyozás a képletes szentté válás és a kárhozat között húzódó hajszálvékony határmezsgyén. Amikor pedig Tell felfedi magát a fiú előtt – az igazi önmagát – az simán az utóbbi évek egyik legrémisztőbb és leggyönyörűbb jelenete, amit szétvet valami megragadhatatlanul ambivalens, félelmetesen törékeny reményteliség. Schrader dilemmája ragyogóan eredeti: vezeklésünk érdekében meg lehet-e erőszakkal menteni valakit a végzetétől?

Míg Tell terve a fiúval látens spirituális motivációi ellenére is merőben racionális, addig a szerencsejátékosokat menedzselő La Lindával (Tiffany Haddish imádni való) közös jeleneteit átjárja a féken tartott érzéki vágy meglepő humánummal és szinte gyermeki romantikával ábrázolt feszültsége. Furcsa, emberségében idegen ellenpontja ez a tisztítótűzbe menetelő Tell kíméletlen, szikár szekvenciáinak, de működik. Hatalmas ereje van egy őszinte érintésnek, még nagyobb egy ezer színben fürdetett botanikus kertnek, első csók pedig a Drive óta nem volt ennyire szexi és katartikus. Nincs semmi naivitás abban, ahogy Schrader ezt a bimbózó szerelmet Tell fátumszerű bűnhődésének idilli alternatívájaként ábrázolja.

Kép a The Card Counter című filmből

A fentiekből feltehetően nyilvánvalóvá vált, hogy a The Card Counter nem szerencsejáték-film. Az irónia csúcsa, ahogy Schrader a pókerjátszmákból kiöl minden stresszt, ahogy kezei között a kártyázás a tényleges feszültség feloldásaként intermezzóvá törpül. Tell nem azért játszik, hogy nyerjen, de még csak nem is a játék izgalmáért. Ellentétben A svindler, A Cincinnati kölyök, a Kaliforniai pókerparti (California Split), a Pókerarcok (Rounders), vagy A hazárdjáték (The Gambler) főhőseivel, Tell nem saját legnagyobb ellensége, bármikor abba tudja hagyni. Schradert épp ezért jobban érdekli az a jelenség, amikor a pókeresek komfortzónájukon kívül esve elvesztik a mentális balanszot és hibát hibára halmozva csúsznak le pszichés csődspirálokba. Ahogy a kontroll- és rutinfüggő Tell – akinek neve amúgy a jó vagy rossz lapjárást eláruló testbeszédre utal – megpróbálja elkerülni a megtisztulását veszélyeztető metaforikus „tiltelést”, az a The Card Counter.

A metaforizáltság kiterjed a közegre is. Schrader a csillogástól megfosztott, nyomasztóan emberietlen kaszinóbelsők sűrű, büdös, szürke levegőjében az amerikai rémálmot látja megtestesülni. Ahhoz, hogy valaki nyerjen, valakinek veszítenie kell – pénzt, életet, józanészt és merev gerincet. Amerika, ahogy emberek életével kockázik igazságtalan háborúkban. Amerika, ahogy ösztönzi a menekülést a valóságból. Sehol egy rohadt Danny Ocean (bár a pályája csúcsán lévő Marcello Mastroiannit idéző Isaac még nála is menőbb), mindenütt csak üres arcok, statisztálnak a megállíthatatlan feledésnek. A játék eltereli a figyelmet a játék okáról. Amerika, a pótcselekvések hazája. Amerika, ahogy mindezt tagadja. A legszabadabb nemzet lobogójának színeibe öltözött seggfej minden pókerversenyt megnyer, miközben részeg tahó haverjai azt kántálják, hogy „USA! USA! USA!”. Tellt körbeveszi mindaz, amit gyűlöl és mindaz, ami azzá tette, ami. Próbálj meg így nem „tiltelni”.

Kép a The Card Counter című filmből

Ahogy A hitehagyott, úgy a The Card Counter is kvázi-minimalista stílusú mű, struktúrája ismétlésekre, málhás monotóniára, valamint ellipszisekre épül. Schrader újfent letérdepel Bresson, Ozu és Dreyer előtt (akiknek alapműveit az 1972-es A transzcendentális stílus a filmben című esszéjében elemezte), ugyanakkor 2018-as mesterművéhez képest idei remekében a valós és a transzcendens minőségek között  éreztetett átlépés jóval kevésbé jelentős. Schrader kontemplatív stílusa ismét feltárja a főszereplő konfliktusainak mélyét, de előző filmjének távolabbra és mélyebbre – más világokba – nyúló stilisztikai sűrűsége itt hibádzik. Nehéz megítélni, hogy azért, mert a cselekmény nem is „kéri” ezt, vagy azért, mert egyszerűen most nem jött össze. Alexander Dynan monokróm színekkel festett, dekomponált, statikus vagy lassan mozgó képeivel idézi ugyan Ozut és Bressont (sokkoló kivételt és zavarba ejtő esztétikai konfrontációt képeznek Tell pszichotikus flashbackjei), rideg kompozícióit viszont Robert Levon Been (a Black Rebel Motorcycle Club frontembere) suttogásokkal, drone-búgásokkal, dögös szintifutamokkal és a történetre reflektáló hipnotikus dalaival kitömött filmzenéje a kelleténél talán több konkrétummal zavarja össze.

Ettől még a The Card Counter nem lesz kevésbé hatásos film. Dehogy lesz. Sőt. Az elkerülhetetlen vérontást követő végtelenségig kitartott utolsó kép beteljesületlen érintésében – akármennyire is sovány vigasz – ott van az békesség, amit szerencsére nem csak Tell élhet át. Schrader ilyet még nem csinált velünk.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.