A Zónán innen és túl

Csapón kívül 41.: Stalker / Sztalker, 1979

Az orosz Andrej Tarkovszkij 1979-es filmje, a Sztalker a filmtörténet egyik sokat emlegetett alkotása, a mindenkori filmes kánon egyik alapfilmje, képi világát kritikusok és filmlexikon-szerkesztők egyaránt magasztalták, magasztalják. A negyven éve bemutatott mű egy cannes-i díjat hozott a rendezőnek (a 33. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon az Ökumenikus zsűri díját).

  • A filmet 1977-ben kezdték el forgatni, ám időközben a még csak negyvenöt éves Tarkovszkij szívrohamot kapott. Rövid szünet után folytatták a munkát, ám a felvett anyag nagyrésze tönkrement. A rendező ezek után kapott egy második szívrohamot is, ám keményen kitartott, s lábadozása után ismét leforgatták – némi változással – a már felvett részeket. A felvett anyag tönkremenetelének hátterében összetett okok álltak, ugyanis a forgatás idején Tarkovszkij kapcsolata nem volt kifogástalan az államvezetéssel. Bár a film szovjet-német koprodukcióként készült, és a német forgalmazó jó minőségű negatívot küldött a munkálatokhoz, az Állami Filmbizottság valahogy nem azt adta a rendezőnek… Végül a munkát Kodak 5247-es nyersanyaggal kezdték el, ám azt Moszkvában nem igazán ismerték még, így nem tudták előhívni.
  • A film alapját egy szovjet regény, Arkagyij és Borisz Sztrugackij Piknik az árokparton című műve jelentette, de a könyv tulajdonképpen csak egy kiindulási pont volt. A rendező a Zóna motívumát (azt, hogy az egy titokzatos hely) és a sztalkerek, a vezetők figuráját vette át, a többi a saját teremtménye. Ezek ellenére az írópáros forgatókönyvírói, illetve írói kreditet kapott a filmért, Tarkovszkij pedig kizárólag rendezőként tűnik fel. Az érdekesség az, hogy az író-testvérpáros később egy Stalker (oroszul Машина желаний, kb. A kívánsággép) című regényt is megjelentetett, ami a Sztalker forgatókönyvének korai változatán alapul.
  • A Zóna a film titokzatos helyszíne, amiről nem lehet tudni, hogy atomrobbanás, esetleg földönkívüliek, meteorbecsapódás vagy titkos kísérletek okozták-e kialakulását. Az inspirációt egy nukleáris katasztrófa következtében szennyezetté vált térség jelentette: egy 1957-es robbanás után Cseljabinszk város környéke vált elhagyott, szellemvárosnak beillő „zónává”. Forgatási helyszínnek a rendező eredetileg egy régi kínai bányát és környékét akarta, ám az nem sokkal a forgatás megkezdése előtt egy földrengés következtében beomlott. A forgatást így egy észtorországi helyszínre költöztették át, a Jägala folyóra épült erőmű környékére. A hangmérnök, Vladimir Sarun szerint ez a helyszín erősen szennyező és veszélyes volt. Véleménye szerint Anatolij Szolonicin színész, a rendező asszisztensként is dolgozó felesége, Larisza, és maga a rendező is az ottani vegyszennyzés miatt vesztette életét rákban néhány éven belül.
  • A katasztrófa tovább követte a filmet: állítólag az első verzió nyersanyaga Ludmila Fejginova vágónál volt otthon. A vágó – és vele a nyersanyag is – egy lakástűz áldozata lett később.
  • A film 163 percében 142 vágás van, ami azt jelenti, hogy átlagosan 88 másodpercenként van vágás, de akár négyperces vágatlan intervallumot is találunk a filmben. Ugyanilyen jól jellemzi Tarkovszkij stílusát, hogy a film első kilenc és fél percében egyetlen párbeszéd sem hangzik el.
  • A filmet sok szakértő hasonlítja az 1939-es Óz, a csodák csodája című alkotáshoz, mivel mindkét film játszik a színekkel: már-már fehér fekete, szépiás tónusból kiindulva a film végéig eljutnak a színes képekig, követve a helyszín demitizálódásának, demisztifikációjának folyamatát. Továbbá mindkét műben egy olyan hely a központi motívum, ahol teljesülnek (vagy legalábbis a hősök azt hiszik) a kívánságok. Maga Tarkovszkij úgy nyilatkozott a Zónáról, hogy „a néző kételkedhet a Zóna létezésében, tekinthet rá mítoszként vagy viccként… vagy lehet az is, hogy a főhősünk kitalációja az egész”.
  • Bár Nyugat-Európa pozitívan fogadta a filmet, a helyi, szovjet reakció megoszlott. Az Állami Filmbizottság, azaz a Gaszkino több ízben is kritizálta azt, többnyire a lassúságát kifogásolták. Az anekdota szerint Tarkovszkij reakciója csak ennyi volt: „két néző véleménye érdekel: az egyiket Bressonnak, a másikat Bergmannak hívják”.
  • Nem árt tisztázni a film címét sem: az eredeti cím (Сталкер) igazából nem is létezik oroszul, hanem az angol stalker szó cirill betűs, fonetikus átirata, amit aztán vissza kellett „latinosítani” más nyelvekre. Angolul viszonylag egyszerű és evidens (Stalker), de a magyar szokás az, hogy a címeket, neveket az eredetihez a lehető legközelebb álló fonetikus átirattal magyarítjuk. Ezért Tarkovszkij a rendező (és nem pl. Tarkovsky), és ezért Sztalker a film címe.
  • Aki mindenképpen „meg akarja érteni” ezt a filmet, annak nem árt megfontolnia Tarkovszkij szavait: „akik jelentést keresnek a film nézése közben, elszalasztanak mindent. Az ideális néző úgy mozizik, mint egy utazó, aki az éppen bejárt országot figyeli meg.”
  • A film temérdek más alkotást inspirált, főleg a poszt-apokaliptikus videójáték műfajában. Egyet konkrétan cím szerint is: a S.T.A.L.K.E.R.: Shadow of Chernobyl (folytatása a S.T.A.L.K.E.R.: Call of Pripyat) című játékban egy sztalker bőrébe bújhatunk és szabadon mászkálhatunk a Zónában.


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.