Adaptálódás

Miloš Forman-napló III.

A két éve elhunyt cseh rendező életművét felelevenítő szubjektív portrésorozat harmadik része.

A kollegák rámszóltak, hogy fogjam kicsit vissza magam, legyek kevésbé terjengős. Azonmód, készségesen meg is ígértem, de egyúttal el is gondolkoztam azon, hogy a hosszabb néha kevesebbnek tűnik, ha jól fel van építve. Nem az én szövegeimről beszélek, isten őrizz – csakhogy épp Forman morfondírozott így a Száll a kakukk kapcsán, aminek a végleges változata úgy jött létre, hogy hét perccel hosszabb lett, mint az előző változat, de mégis rövidebbnek tűnt annál. Persze, az is megfigyelhető (és megfigyelendő), hogy amint egyre nagyobb renoméra (és ezáltal költségvetésre) tesz szert valaki, annál hosszasabban képes mesélni. A Forman filmjei is így lettek egyre hosszabbak és hosszabbak – a Tűz van, babám!-mal még az volt a finanszírozó álkifogása, hogy még 80 perc sincs, az Amadeusból meg már rendezői változat is készült, ami három órára rúgott.

De előreszaladtunk: egyelőre még a 60-as évek végén vagyunk, és az egész világ forrong: hol az ellenkultúrák fiataljai járják utcai örömtáncukat, hol a szovjetek torolják meg a szabadelvűbbnek ítélt politikai nyitásokat. A huncut cseh már első amerikai útja során eldöntötte, hogy meghódítja Hollywoodot is, és az indulótőkét meg a hivatalos amerikai meghívást úgy szedte a külföldi fesztiválokon – főleg a New Yorkin –, hogy mindenkivel összehaverkodott, akivel csak lehetett és érdemes volt, majd köttetett egy hivatalos szerződés a barrandovi filmgyár és egy amerikai producer között. Forman és újdonsült jóbarátja, a forgatókönyvíró-legenda Jean-Claude Carrière (aki nemcsak Buñuel alkotótársa volt kései éveiben, hanem a Volker Schlöndorffé, Andrzej Wajdáé, Godard-é és másoké is) épp leültek volna forgatókönyvet írni Forman tervezett nagy amerikai debütjéhez, de az először New Yorkban tűnt lehetetlennek (épp akkor gyilkolták meg Martin Luther Kinget, és egész Amerika lázongott), utána Párizsban sem volt nyugtuk (akkor zajlottak a diáklázadások), végül pedig Prágába mentek, de ott is képtelenség volt dolgozni, hiszen éppen tombolt a prágai tavasz. Így aztán megint Párizs lett az úticél, de közben a szovjetek és csatlósaik bevonultak Prágába, s hirtelen fontosabbnak tűnt kimenekíteni Forman barikádok mögött ragadt feleségét és gyerekeit (Truffaut Citroënjében!), mint filmet írni…

Elszakadás

Zűrzavaros időszak volt, senki sem azzal foglalkozott, hogy milyen lesz a csehszlovák újhullám emigránsainak új filmje. Forman karrierje akár bele is bukhatott volna: az Elszakadás (Taking Off) kínkeservvel megszült forgatókönyve végül nem tetszett a Universalnak, amire rendezőnk részéről egy többhetes, depressziós letargia volt a válasz – ezen a régi jóbarát, még New Yorkban is mellette lévő Ivan Passer próbálta átsegíteni. Szerencsére Hollywood már csak úgy működik, hogy előszeretettel reagál a világban zajló folyamatokra: az ellenkultúra, a hippi-korszak, és úgy általában véve a lázadás az Álomgyár kapuit is berúgta a Szelíd motorosokkal (Easy Rider), így aztán a Universal öltönyösei is érdeklődni kezdtek hasonlóan olcsó, hamar leforgatható, fiatalos/hippis/ízirájderes filmek iránt. A Formanék forgatókönyve pedig még épp ott hevert szem előtt…

Amikor Miloš először kezdett Amerikában tapogatózni, becsöppent egy friss musical próbáira: a Hair volt az, és egyből megtetszett neki. Persze bő tíz évre volt szüksége, hogy majd végül azt is tető alá hozza, viszont úgy tűnik, hogy a hippiközeg nagyon megragadta. Sőt, a pályája kezdetét jellemző zenés téma sem hagyja nyugodni: a prófétikus című 1971-es Elszakadásban mintha első filmjeit gyúrná össze, csak a kor amerikai kontextusában. És valóban, maga is így nyilatkozik: „utolsó cseh filmemet New Yorkban forgattam, angolul”. A film úgy kezdődik, mint az 1963-ban forgatott Meghallgatás: amatőr, néha hippicuccokba öltözött csajok dalolnak a kamerának – néha ügyesebben, néha hamisabban. A vágóképek ugyanazt a dokumentarista, „elcsípett” fílinget árasztják, ami miatt felfigyelt a cseh újhullámosokra a világ, viszont amint belép a képbe a főhősnek kiszemelt lány, már egyből működik az amerikai keretezés, azonnal látjuk, hogy itt azért a történet és a karakterek jobban felértékelődnek. A kívülről érkező Forman (és a javarészt szintén kívülről érkező forgatókönyvíró társai) sikeresen kötötték a rendező korai tehetségkutatós obszesszióját valami teljesen kortárs témával: a hippimozgalom által otthonról „elcsalt” gyerekek történetével, ami persze ironikus olvasatot kap az Elszakadásban: a nemcsak gyanútlan, hanem felelőtlen szülők ugyanolyan „beavatásban” vesznek részt, mint amilyenről sejteni vélik, hogy csellengő gyerekük kaphatott – és az ők cigi- meg alkoholfogyasztási szokásaik cinikus kontrasztba kerülnek a lenézett, loboncos hajú fiatalok szabadságvágyával. A film nemcsak utolsó jelenetében idézi meg a Fekete Pétert, hanem egész szellemiségében: szülő és gyerek közti szakadék Amerikában is ugyanolyan mély, mint Csehszlovákiában.

Forman nemcsak tematikailag és formailag (továbbra is Ondrícek fényképezte, aki miatt egyébként vitába kellett szálni az amerikai operatőrök céhével) maradt önazonos – a lehetőségekhez képest –, hanem casting- és a színészvezetési módszereiben is: tényleg megpróbálta ugyanazt a munkamódszert továbbvinni Amerikába. A szereplők javarésze ezúttal is civil (hogy ne írjak már megint amatőrt), a meghallgatásra érkező arcok tényleg felfedezésre várnak (és némelyiküket fel is fedezték később, például itt tűnik fel először filmen a pimaszul fiatal Kathy Bates – ott Bobo Bates néven –, vagy Carly Simon énekesnő). Viszont erősen feltűnő, hogy ami anyanyelven tökéletesen működött, az itt erősen botladozik. A profi színészek sokszor olajként viselkednek a víznek tűnő amatőrök között: a kettő az istennek se akar jól összekeveredni. És noha mindegyik felemásul működő jelenetre jut egy kitűnő (mint pl. az aggódó szülők első ismerkedése a marihuánával), összességében érthető, hogy miért hasalt el annak idején a mozipénztáraknál a film (persze amellett, hogy a Universal sem hitt őszintén benne, ezért nem is támogatta különösebb reklámkampánnyal), hiába lett belőle később kisebbfajta hippi-kultuszmozi.

Nem kell különösebb képzelőerő, hogy a film címébe – Elszakadás, de szó szerint Felszállás is lehet – és sztorijába beleolvassuk a vasfüggöny mögül kiszabaduló, bemutatkozni vágyó alkotó történetét. És igen, a felszállás-elszakadás igencsak rögös lett: a premier bukás lett, Formannak egy lyukas vasa sem maradt a film után, rájött, hogy a korábbi módszereit addig nem tudja gyakorolni, amíg nem beszél elég jól angolul, de ami a legnagyobb érvágás volt: haza sem térhetett többé a családjához. Vízumhosszabbítást kért, amire válaszul a barrandovi filmgyártól hivatalosan kirúgták, így emigráns lett. Mondhatni Amerikában kellett maradnia. Mindent elölről kellett kezdeni, de most tényleg: többé nem lehetett cseh operatőrrel, dokumentarista-újhullámos módszerekkel az Álomgyár kapuin belül forgatni. Ha a kommunizmusban az ideológiai cenzoroknak kellett megfelelni, a kapitalizmusban a profitot váró – és elváró – stúdiófőnököknek. Apparatcsikok közül könyvelők közé. Amerikaivá kellett válnia, és a legendás manhattani Chelsea Hotelben eltöltött évek alatt úgy tűnik, többé-kevésbé sikerült is. A felszínen mindenképp: már nem saját kútfőből akart filmet készíteni, hanem „rendesen”, amerikai módra ügynökön keresztül várta a megváltó forgatókönyvet. Ami egy szép nap meg is érkezett, a feladók: Saul Zaentz és Michael Douglas.

Száll a kakukk fészkére

Persze a megváltó forgatókönyv egyáltalán nem tűnt megváltónak az elején: Michael apukája, Kirk, a lyukas állú legendás (Hollywood már akkor is letűnt fénykorából) figura már réges rég opcionálta Ken Kesey 1962-s regényét, de sikertelenül próbálta vászonra vinni, hiszen a nagystúdiók mindig is ódzkodtak az ilyen rizikós, diliházban játszódó sztoriktól. Sőt, mi több, Kirk Douglas egyik európai körútján össze is találkozott Formannal, és odaígérte neki a könyvet – csak persze a komcsi hatóságok lefoglalták, mielőtt a felforgató imperialista mű megmételyezhette volna a tiszta prágai szíveket. De ami késik, nem múlik, a filmről végül sóhajtva lemondó Kirk a fiának ajándékozta a jogokat, aki összeállt a filmproducerkedésben tapasztalatlan, de zenei mogulkodásban már igencsak jártas Saul Zaentzcel és összeszedték a filmhez való tőkét.

Persze a forgatás még így sem volt egy sétahajókázás, még (a 83-adik életévét épp eme szöveg írásakor betöltő) Jack Nicholson McMurphy főszerepére való leszerződtetése ellenére sem. Forman megszokott operatőrét, Ondríceket nem engedték egy disszidenssel forgatni a csehszlovák hatóságok, a producerek által a helyére leszerződtetett Haskell Wexler pedig már rendezői álmokat dédelgetett 1969-os Medium Cool című kultuszfilmje óta (ami egyébként épp az európai újhullámok dokumentarizmusából ihletődött formailag), és nem bízott abban, hogy ez a nem angol anyanyelvű, Amerikában újonc fickó rendesen le tudja vezényelni ezt a filmet – az intrikái miatt le is kellett cserélni a forgatás vége felé egy másik operatőrre. Helyszínt és színészeket keresni sem volt egyszerű (főleg, hogy Forman azért titokban ragaszkodott ahhoz, hogy ha nem is civileket, azért minél több ismeretlen arcot találjanak az akkor már befutott Nicholson mellé), de végül az Oscar-eső őt igazolta.

Egyébként meg mi a fenét lehet elmondani még, amit nem mondtak el erről a filmről? Minden létező „látnod kell, mielőtt” típusú listán ott van, ma is szerethető és érhető történet, hiszen olyan egyszerű, bárki által átélt és átélhető, szinte fekete-fehér érzelmekről szól, amelyek senkit se hagynak hidegen. Hiszen ki ne szenvedett volna valamiféle megkérdőjelezhetetlen, betokosodott rendszer miatt, ahonnan lehetetlennek tűnik a kitörés – legyen az család, iskola, rossz párkapcsolat, szar munkahely, katasztrofális politikai rendszer, netán Európa szerencsétlenebbik fele? Az egyént érő intézményesített igazságtalanság műfajtól, sőt műnemtől függetlenül is az egyik legkönnyebben kiaknázható érzés a náci haláltáborokról szóló megrázó drámákban is, de a kafkai bürokráciát kigúnyoló szatírákban is. Még makulátlan protagonista sem kell hozzá, egy olyan feleselős antihős is megfelel, mint McMurphy, aki egyébként valószínűleg joggal került börtönbe vagy közmunkára elkövetett hülyeségei miatt. Igen, a felszínen a háború utáni évek barbár orvosi szokásairól szól a film (ne feledjük, lobotómiát még ijesztően sokáig végeztek világszerte, akár a 60-as években is!), viszont a szabadság eszméjének csíráját az indián Főnökbe elültető McMurphy figurája annyira univerzális, kultúrákon és korokon átívelő toposz, hogy ugyanúgy működik 2020-ban, a koronavírus miatt lezárt és hülyébbnél hülyébb katonai rendeletekkel kényszerszabadságra küldött Erdélyben is, mint a 70-es években, a megbukottnak tekinthető hippikorszak utolsó lézengő képviselői számára, vagy a 80-as években egy vasfüggöny mögött szenvedő polgárnak. Lucifer-szerű figura McMurphy, a fény hozója, az örök elégedetlen, a mindannyiunkban ott lakozó visszapofázó gyerek, amelyet a társadalom megpróbál minél hamarabb megzabolázni, hogy mire az iskolapadokba kerülünk, már alig legyen velünk meló, és futószalagon érkezzünk a kisbetűs életbe, dolgozzunk, adózzunk és szaporodjunk, ha arra érdemesnek nyilváníttatunk…

A Száll a kakukkban tettenérhető még valami a régi Miloš Formanból – főleg ahogy néha el-elmélázik az elmegyógyintézet lakói arcán, meg a nagy bulijelenet féktelensége is a Tűz vant idézi –, de érzékenységét leszámítva már igazi amerikai mozi, jól elhatárolható felvonásokkal, jelenetekkel, ok-okozati összefüggésekkel, tűpontosan világított beállításokkal. Legalábbis formailag. A hangulatát illetően viszont benne van a hazájából „megszökni” kényszerülő rendező minden keserűsége, beilleszkedés-képtelensége (majd -kénytelensége) és McMurphy utolsó jelenete talán egy-az-egyben idézi a forgatókönyve elutasítása miatt letargiába került, mozdulni sem képes rendezőt. (Agy)halál vagy alkalmazkodás – nagyjából ezek közül választhatott Forman, és kínkeservesen az utóbbi mellett voksolt.

Nemcsak az egyszeri átlagpolgár vevő erre a sztorira, hanem az amerikai Filmakadémia-tag is. Ők meg amúgyis mindig (na jó, nem mindig, de egy jó ideje, Vietnam óta mindenképp) előszeretettel díjaznak efféle „balos”, az ellenkultúrák lázadását és szabadságigényét megidéző filmeket, akkor is, ha maga Hollywood teljesen ellenkező (piaci) logikák alapján működik. Hirtelen a kényesnek tartott elmegyógyintézet-kontextus már nem lett akadály a forgalmazásra, a film nemcsak várakozáson felül teljesített, hanem végre beindította Forman amerikai karrierjét is (és mellette Zaentz produceri, Brad Dourif és Christopher Lloyd színészi karrierjét stb.). Az első dolga az volt, hogy visszament New Yorkba és nekilátott, hogy összehozza első amerikai élménye, a Hair megfilmesítését.

De ez a jövő hét zenéje.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.