Agatha Christie nevet a sírjában

Rian Johnson: Knives Out / Tőrbe ejtve

Rian Johnson Golden Globe-jelölt műfajparódiája a krimit dekonstruálja úgy, hogy közben szórakozni is tudjunk rajta. A Tőrbe ejtve nem csak egy jó humorral megáldott, szövevényes történet, hanem egy emlékeztető arra, hogy van különbség „újragondolni” és „még egyszer ugyanazt gondolni” között.

A közvéleményből kiindulva, napjainkban könnyedén felszisszenünk, ha meghalljuk, hogy egy ikonikus dalnak remixe, vagy ami még gyakoribb: egy kultuszfilmnek remake-je vagy rebootja született. Ódzkodunk, mert a legtöbb kísérletből zajos kudarc lesz, ráadásul ha jól is sikerül, végső ítéletként úgyis az alkotók szemére vetjük, hogy csak másolja az eredetit. Tegyük fel, hogy a filmesek megugorják ezt az akadályt éppen azáltal, hogy megpróbálnak formabontóak lenni. A kritikának erre is megvan a maga válasza és beemeli a túlzott elemeltség vádját, az eredeti műtől való eltávolodást. Persze mindezen opció puszta válságforgatókönyv, de az a helyzet, hogy számos hasonló végkimenetelű produkciót ismerünk. Nos, a Tőrbe ejtve egyáltalán nem remake, hanem egy szerzői film, eredeti forgatókönyvvel, azonban maga a rendezője sem tagadja, hogy a film számos mű kollázsaként lélegzik a nagyvásznon. És valóban, a Tőrbe ejtve pont attól válik annyira élvezhetővé és szellemessé, hogy olvastunk már krimit Agatha Cristie-től, tudjuk ki az a Columbo és hogy ki volt az utóbbi évtized aktuális James Bondja. Rian Johnson bűnügyi filmje egy eszeveszettül okos műfajparódia tele abszurd fordulatokkal és elcsépelt klisékkel, melyek a posztmodern játékosság keretén belül remekül működnek.

A történet Harlan Thrombey (Christopher Plummer) gazdag krimiíró halála köré szerveződik. Thrombey és népes családja egy ódon kastélyban él, tele kacatokkal és értékes műtárgyakkal. A rangidős férfi halála bár öngyilkosságnak tűnik, hamarosan felmerül az idegenkezűség gyanúja. A ködös ügyet Benoit Blanc (Daniel Craig) magánnyomozó vizsgálja, aki számára az is rejtély, hogy egyáltalán ki a megbízója. Blanc sorban kihallgatja a családtagokat, akik természetesen egytől egyig flúgosak: Thrombey legidősebb lánya, Linda (Jamie Lee Curtis) merev üzletasszony; az ő fia, Ransom (Chris Evans) egy magánakvaló, elkényeztetett unoka; Walt (Michael Shannon) szánalmas és ijesztő figura, aki az öreg Thrombey legfiatalabb gyereke és apja kiadójának vezetője egyben; Joni (Toni Collette) Thrombey halott fiának özvegye, aki mindörökké hazajár, holott nem látják szívesen. A családtagok listázása még tovább folytatódik és a helyzet egyre zavarosabbá válik, ugyanis Blanc mindenkiben felfedez egy-egy gyilkos indítékot. Mindeközben Marta (Ana de Armas), Thrombey gondozónője áll a káosz centrumában, hiszen ő látta élve utoljára Harlant és nem bugyuta sejtés azt gondolni, hogy ennek köszönhetően az érintettek közül ő tudja a legtöbbet.

Ha a Tőrbe ejtvét stopperórával néznénk, feltűnne, hogy megközelítőleg 2 és fél percenként történik gyökeres dramaturgiai fordulat. Johnson forgatókönyve kacifántos viszonyrendszereket és motívumhálókat épít ki, egy hatalmas kirakósjátékot, múlt és jelen idősávjait váltogatva. Ennek ellenére a cselekmény könnyen dekódolható és a film végére egy kerek narratíva gömbölyödik ki, amiben minden részlet magyarázatot nyer. A forgatókönyv tehát elegánsan és ritmusosan működik, mint egy megolajozott óramű. Már csak ezért is jár a taps, de a film mégsem emiatt marad emlékezetes. Johnson ismeri közönségét és jól tudja, hogy nem ez lesz a világon az első film, amit látunk. Épp ezért referenciaként használja fel a popkultúrát és a krimi műfaji sablonjait is kiforgatja.

Daniel Craig például akármit csinál, génjeiben már örökre James Bond-sejtek mozgolódnak. Karaktere, Blanc, öltönyös és sármos magándetektív, aki egy röhejesen erőltetett akcentussal próbálja az ügyet megfejteni. Craig mintha valahogyan önmaga karikatúráját testesítené meg és mindezt roppant jó humorral képes tálalni. Másfelől a Szárnyas fejvadász 2049-ből a köztudatba robbanó Ana de Armas, aki tavaly minden egyes amerikai showmannek el kellett magyarázza kubai-spanyol származását, a Tőrbe ejtvében egy bevándorlót alakít. A vígjáték köntöse mögül pedig Johnson filmje elég bátor ahhoz, hogy a migráció okozta politikai mizéria felé is kikacsintson. A film egyik visszatérő poénja, hogy a gazdag fehér emberek a bevándorló Martát úgy írják le mint a „rendes kolumbiai lányt” és a „kedves, szegény családból érkező venezuelait”, vagyis fogalmuk sincs arról, hogy az alkalmazottuk honnan származik, mégis előszeretettel címkézik őt fel. És talán a Tőrbe ejtve egyetlen megoldatlan rejtélye éppen az marad, hogy Marta milyen nemzetiségű.

Ana de Armas érzékeny alakításával az élen a film teljes szereplőgárdája brillírozik, hiszen maguk a színészek is tisztában vannak azzal, hogy mennyire telített a krimiuniverzum a Tíz kicsi négertől a Sherlockon át a CSI: Miami helyszínelőkig. Ugyanakkor ez a műfajparódia nem mutat tiszteletlenséget elődei előtt, elvégre a Tőrbe ejtve az eltanult sémákat ismétli jó nebulóként, azzal a különbséggel, hogy végig ironizál. Johnson rendezésének egyetlen szépséghibája, hogy elkényezteti nézőjét. A film első felében megérteti velünk, hogyan működik ez a fikció, de amint felfogjuk a tekervényes mechanizmus kulcselemeit, a Tőrbe ejtve második fele könnyen válhat megszokottá, lapossá.

Rian Johnson már anno a Looper – A jövő gyilkosával bebizonyította, hogy képes komplex narratívát létrehozni úgy, hogy a sci-fi és a neo-noir hagyományokból merít. A krimi műfaját boncolgató Tőrbe ejtve már arról is tanúskodik, hogy a humorérzéke szintén a helyén van. Veszélyesen jól kombinál, bár tagadhatatlanul reciklál és rekontextualizál, mégis sokkal elegánsabban jár el, mint a legtöbb remake és reboot. Mert a re- előtagnál fontos meghatározni, hogy újragondolni  vagy még egyszer ugyanazt gondolni szeretnénk.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.