Visky Ábel első egészestés filmje, a Mesék a zárkából, gyönyörűen egyensúlyozik dokumentumfilm és fikció, valamint mese és valóság között, mindeközben pedig a meseterápia és a drámaterápia módszereivel gyógyítja szereplőit.

Az utóbbi évtizedekben a lélekgyógyítás lehetséges metódusai prizma módjára szóródtak szét a pszichológia térképén. Hallottunk már biblioterápiáról, amely olvasmányokon keresztül segíti a pácienst, de gyakran emlegetik az általában gyerekekre specializálódó meseterápiát, valamint a drámaterápiát is, aminek során a színjátszó egyszerre jelenik meg alkotóként és önmagát kifejező egyénként. Ilyen formában a drámaterápia összefüggésbe hozható a dokumentumfilm egyik válfajával, a dokufikcióval, ahol valós személyek bújnak fiktív köntösbe. A francia új hullám égisze alatt Jean Rouch megalkotta az etnofikció alműfaját (Én, a néger; Emberi piramis), amiben etnikai paraméterek alapján kiválasztott civilek életét, környezetét vette górcső alá, azzal a csavarral, hogy tudatosan beavatkozott alanyai hétköznapjaiba és sajátos játékszabályai által fikciót csempészett filmjeibe. A dokufikció különös egyvelege olyan alkotásokban is megjelenhet, amelyeket alapvetően játékfilmeknek tartunk, erre példa az Isten városa, ahol egy fiktív regény filmes adaptációjában a bűntől tépett negyed igazi lakói kerülnek a nagyvászonra.

Visky Ábel első egészestés filmje, a Mesék a zárkából, gyönyörűen egyensúlyozik dokumentumfilm és fikció, valamint mese és valóság között, mindeközben pedig a meseterápia és a drámaterápia módszereivel gyógyítja alanyait. A vállalás nem kevés rizikófaktorral rendelkezett, hiszen a rendező magyarországi börtönlakókkal és azok családjaival dolgozott együtt a projekt keretén belül, ezáltal számos etikai kockázattal szembenézve. A végeredmény egy szívszorító alkotás lett, amiben a hosszú csendek, a nagy nevetések, a fantáziadús „mesebetétek” és az önreflexív kikacsintások probléma nélkül megtalálják a helyüket.

A Mesék a zárkából koncepciója is rámutat arra, hogyan simul egymásba dokumentumfilm és fikció anélkül, hogy ez bármi anomáliát okozzon a néző számára. Adott három börtönlakó: Gábor, Tibor és Zoltán. Az, hogy a börtönélet keservesen nehéz, nem új információ, de abba viszont ritkán gondolunk bele, hogy ezek a férfiak nem „csak” elítéltek. Apák és fiúk, netalán férjek. A bezártság számukra ezért azt is jelenti, hogy külvilági szerepeiknek a rácsok mögül kell eleget tenniük. Gábor, Tibor és Zoltán hiányzó családapák lettek, bár nem akarták ezt. A hozzájuk tartozó foghíjas családok különbözőképpen kezelik a dilemmáktól roskadozó helyzetet, ahol nincsenek feltétlenül jó vagy rossz megoldások, mindössze döntések. Ezen a ponton kapcsolódik be a történésekbe maga a film, ami feladatot ad a gyerekeiktől elidegenedett raboknak. A férfiak így meséket írnak lányaiknak és fiaiknak, amit később a film stábjával közösen leforgatnak.

Ez a dramaturgiai szerkezet kerekké teszi a teljes játékidőt és bár a forma repetitív (minden apa esetében ugyanaz ismétlődik), mégsem válik unalmassá. A szereplők őszintesége és természetessége mindent felülír, velük együtt kacagunk és sírunk, de talán ennél is fontosabb az, ahogyan vallomásaikon keresztül felszabadulnak skatulyáink alól. A film nagy erénye, hogy nem lustul el hihetetlenül izgalmas alanyait látva, hanem egy különleges képi világgal emeli a tétet. A fiktív mesék vizualitásában felfedezhető egy érzékeny fokozatosság, amely révén a képi világ egyre inkább közeledik a valósághoz. Zoltán csodafogsorról szóló meséjében az animációs technikák válnak hangsúlyossá, ehhez képest Tibor aranyhalas meséjében a zöldháttér kerül középpontba, Gábor malackás meséje pedig már nem csak élőszereplős, de „élőhelyszínes” is.

A mesebetétek létrehozása ezen túl lehetővé teszi, hogy a szereplők és az alkotók reflektálni kezdjenek önmagukra. Visky rendezésében így folyamatos a párbeszéd valóság és fantázia között. A meséket nem készen kapjuk, végső formájukat az önreflexív, forgatást bemutató jelenetek előzik meg, ezáltal kerül mozgásba a film és vele együtt a mese terápiás jellege. A dokumentumfilm szereplői egyenlő félként részt vesznek a fikció megalkotásban, majd nézőként is találkoznak az eredménnyel. És ekkor a magyar népmese motívumai hirtelen személyes metaforákká változnak: legyen a mese hőse egy kislány, aki szeretetből megmenti apját vagy egy fiú, aki a szüleit keresi, az apák velünk egyszerre ébrednek rá arra, hogy saját (bal)sorsukat és vágyaikat szőtték bele a fantázialevesbe.  

A közös alkotás öröme és a hétköznapok bánata szorosan egybefonódik, a mese elviselhetővé teszi a valóságot, a valóság mögöttes tartalmakkal tölti fel a mesét. A Mesék a zárkából épp ezért nem pusztán film, hanem komoly családterápia, ami újraértékel és átértékel viszonyokat. A projekt talán nem gyógyítja be az összes sebet, de annyi bizonyos, hogy tisztánlátást nyújt szereplőinek. Visky Ábel első rendezése különösen merész vállalás volt, de kiállta a próbát. A Mesék a zárkából magas labdát passzol az eljövendő magyar dokumentumfilmeknek.