Alattuk a múlt, felettük a jövő

Simon Stone: The Dig / Ásatás

Hiába szól a brit történelem egyik legjelentősebb régészeti felfedezéséről, a Netflixen debütáló Ásatás kellemesen visszafogott alkotás, ami nemcsak az archeológia és a brit kultúra rajongóinak csalhat mosolyt az arcára és könnyet a szemébe. Simon Stone filmje fellengzősség nélkül beszél életről, halálról és az egész emberi civilizációról.

A 1939-es Suffolk megyei ásatás folyamata – mely során a Basil Brown által vezetett kutatócsapat egy angolszász hajósírra bukkant – John Preston 2007-ben publikált történelmi regényében elevenedett meg először részleteiben. Ebből írt forgatókönyvet Moira Buffini, amit aztán az ausztrál származású Simon Stone álmodott nagyvászonra – pontosabban inkább a tévéképernyőre, ugyanis a Netflix égisze alatt valósult meg a projekt. Bár a talált leletek fontossága felbecsülhetetlen, a történet első ránézésre nem kívánkozik mozgóképre: Indiana Jones-filter nélkül a régészet nem éppen a legdinamikusabb és látványosabb szakma, maga az ásatás háttértörténete pedig nem tartogat izgalmas konfliktusokat és fordulatokat. Stone ahelyett, hogy mindenáron hollywoodi eposzt akarna faragni belőle, megtalálja a szépséget az eseménytelenségben, és pont ezzel tud mégis grandiózussá válni a történet.

Carey Mulligan az Ásatás (The Dig) című filmben

Az Ásatás két valós személy, az özvegy édesanya Edith Pretty (Carey Mulligan) és az autodidakta helyi régész, Basil Brown (Ralph Fiennes) különleges kapcsolatáról szól. Pretty azzal bízza meg a szakmai körökben lenézett Brown-t, hogy ássa fel a birtokán található három dombot, hátha rábukkannak valami érdekességre. Megkezdődnek az ásatások, először lelkes, de képzetlen segítőkkel, majd mikor rátalálnak egy hajósír maradványaira, a nemzeti jelentőségre hivatkozva egy cambridge-i kutatócsapat is beszáll a munkába, akik legszívesebben Pretty-t és Brown-t is kisemmiznék a felfedezésből. Miközben tucatnyi régész ás egyre mélyebbre a múlt kincseinek meglelése érdekében, a felettük repkedő vadászrepülőgépek jelzik, hogy fogytán az idejük.

Lily James az Ásatás (The Dig) című filmben

Bár a filmrendezőként a 2015-ös Apa és lányával (The Daughter) debütáló Stone inkább felforgató színházi rendezéseiről híres, az Ásatásból egyértelműen látszik, hogy a filmnyelvet remekül beszélő alkotóról van szó. A forgatókönyv önmagában még kevés lenne ahhoz, hogy a történet működjön, de a mindent átjáró melankolikus hangulat és az ásatás szépségét bemutató képsorok berántanak a második világháború előtti időkbe, ami néha olyan távolinak érződik, mintha egy többszáz évvel ezelőtti korszak lenyomata lenne – miközben az egzisztenciális bizonytalansággal átszőtt atmoszféra ismerős lehet. Az angol vidék gyakran válik a filmekben a szereplők lelkivilágának kivetülésévé vagy akár egy önálló karakterré; egyszerre tud embertelenül zord és léleksimogatóan szép lenni. Az Ásatásban mindkét változat jelen van: a végtelen mező hol a kutatócsapat fiatal szerelmeseinek romantikus díszlete, hol a régészeti munkát kegyetlenül megnehezítő sártenger.

Carey Mulligan és Ralph Fiennes az Ásatás (The Dig) című filmben

Igazi tisztelgés a régész-szakma előtt a film, ami ahelyett, hogy megpróbálná „szexivé” tenni az ásatást, őszintén mutatja meg, mennyire körülményes és időigényes folyamat történelemre bukkanni a földben. Hiszen egy-egy apró lelet megtalálását végeláthatatlan mennyiségű lapátolás és kaparás előzi meg, itt azonban ez nem tűnik unalmas vagy monoton tevékenységnek. Az Ásatás az a régészeknek, ami az oknyomozó újságíróknak Az elnök emberei vagy a Spotlight – Egy nyomozás részletei: óda a nagy felfedezéseket megelőző hosszadalmas és fárasztó kutatómunkához, amit csak a legritkább esetben végez egyedül az ember. A szakma ünneplése mellett a személyes szálakon van a fókusz ez viszont pont nem válik a film erősségévé. Míg az ásatás folyamatát, a háborús közérzetet és a történelmi elmélkedéseket remekül tálalja a film, a karakterek meglehetősen kidolgozatlanok. Ám ezen segít az erős színészgárda, akik a puszta jelenlétükkel képesek ellensúlyozni a forgatókönyvi hiányosságokat. Carey Mulligan több fronton közelít az Oscar-felé: az Ígéretes fiatal nő után most egy teljesen mást kívánó szereppel csillogtatja meg tehetségét, míg minden idők egyik legismertebb színésze, Ralph Fiennes képes teljesen eltűnni a koszból néha (szó szerint) ki sem látszó munkásosztálybeli kisember szerepében. A Pretty kisfiát játszó Archie Barnes-nak elég komoly érzelmi töltetet kell elcipelni a vállán, de sikeresen megküzd a feladattal, a fiatal szerelmeseket alakító Lily James és Johnny Flynn pedig mindketten kellőképpen szépek és szimpatikusak a szerepükhöz.

Carey Mulligan és Ralph Fiennes az Ásatás (The Dig) című filmben

Az Ásatás ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a brit örökségfilmek hagyománya egyre kevésbé működik a posztkoloniális szemlélet elterjedése óta és pláne a Brexit árnyékában: bár a dicső birodalmi múltba való visszavágyás nem kap nagy hangsúlyt, és a vikingeket is az egyetlen negatívnak tekinthető szereplő nevezi „kultúra nélküli”-nek (szembeállítva őket az angolszászokkal), a történelem és az emberi civilizáció kérdéseit boncolgató film a felszín alatt hagyja a brit örökség sötétebb oldalát. Univerzális tablóként nézve viszont jóval aktuálisabbnak érződik. Az elmúlt egy évvel mögöttünk nem nehéz azonosulni a szereplőkkel, akik egy szinte az egész emberiséget érintő történelmi esemény részeseivé válva hirtelen elveszítik teljes jövőképüket – csoda, hogy a múltba menekülnek? 

A film részben a szereplők beszélgetései által, de inkább a sorok között beszél olyan közhelyesnek hangzó, de Stone tálalásában mégis működő örökzöld témákról, mint az élet-halál körforgása, az elmúlástól való félelem, a velünk élő történelem, a közösség és az emberi kitartás ereje, illetve annak kérdése, hogy merre tart az emberi civilizáció. A világháború közeledtével a Suffolk megyei ásatás résztvevői joggal hihették azt, hogy miközben ők minden erejükkel próbálják megtalálni és megőrizni a civilizáció kezdeteinek nyomait, ugyanez a civilizáció hamarosan elpusztítja saját magát. Képeslapra illő gyönyörű táj és minden idők egyik legnagyobb régészeti sikere ide vagy oda, az Ásatás a nosztalgikus múltba révedés helyett inkább az emberiség jövőjével kapcsolatos bizonytalanság érzésének átadásával gyakorol hatást a nézőre.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.