Alkalom szüli a kémet

Oana Giurgiu: Spioni de ocazie

A közép-kelet-európai zsidóság történetének újabb szeletét dolgozta fel az Aliyah Dada alkotócsapata: a Spioni de ocazie a náci frontvonalak mögé küldött önkéntes izraeli kémek közül emel ki néhányat, felvillantva úgy személyes történetüket, mint a furcsa, sok kérdést felvető történelmi kontextust.

Ha nem dokumentumfilmről lenne szó, el sem hinnénk, hogy nem egy jó fantáziájú író tollából született az a második világháborús sztori, amelyet Oana Giurgiu dolgoz fel a Spioni de ocazie (kb. Alkalmi kémek) című új produkciójában. Míg előző egészestés dokumentumfilmje, a 2015-ös Aliyah Dada a romániai zsidók kivándorlásáról szólt, a rendező most az izraeli kibucok olyan közép- és kelet-európai lakóit kutatta fel, akik a brit titkosszolgálat felhívására vállalták, hogy titkosügynökként visszatérnek egykori hazájukba, és segítenek kimenekíteni a fogságba esett szövetséges katonákat, megmenteni a deportálásra ítélt zsidó lakosságot. Az ejtőernyőzésben és a kémkedésben teljesen tapasztalatlan önkéntesek mellett szólt, hogy beszélték a célországok nyelvét, és fizikailag sem ríttak ki a tömegből. Meglepően sok, 250 zsidó fiatal jelentkezett arra a korántsem veszélytelen feladatra, hogy álnéven hazatér a nácik által megszállt hazájába. Végül 110 főt képeztek ki, ebből 32-en ereszkedek le ejtőernyővel, néhányan más utakon jutottak be a célországokba. Három ejtőernyős érkezett Magyarország területére, kilenc Romániába. Az ügynökök közül a németek végül tizenkettőt fogtak el, hetet kivégeztek.

Kép a Spioni de ocazie című román filmből

A két órás dokumentumfilm alaposan körbejárja az alkalmi kémek történetét kiképzésüktől a háború utáni izraeli megítélésükig, ami nem minden esetben volt egyértelműen elismerő. Az önkénteseket Kairóban készítették fel, ahol a tanulás mellett maradt idejük szórakozni, piramisokat látogatni is. A tananyag az ejtőernyők használata mellett kiterjedt az évekkel korábban elhagyott származási ország politikai és társadalmi életére, az aktuális szlengre, különböző viselkedésminták elsajátítására, amelyhez a leendő ügynökök a kairói éjszakai életből gyűjtöttek tapasztalatot. Megtanították őket különböző túléléshez hasznos cselekre is, a férfiaknak többek között tanácsolták, hogy növesszenek bajuszt, hiszen az pillanatok alatt leborotválható, segíthet az elrejtőzésben.

Kép a Spioni de ocazie című román filmből

Ahhoz, hogy az újdonsült ügynökök élesben kipróbálhassák a tanultakat, először túl kellett élniük az ejtőernyőzést. Volt olyan, aki landolás után egy napot töltött földön fekve a kukoricásban, remélve, hogy a mezőn dolgozó parasztok nem fedezik fel. A lebukásra számos esély volt: előfordult, hogy figyelmetlenségből forgalomból kivont helyi valutával látták el az ügynököt a britek, vagy, hogy az illető saját szülei elől volt kénytelen elrejtőzni a buszon, hogy nehogy felfedjék valódi kilétét. Számos hasonló anekdotát, akciófilmbe illő, üldözésről, bújtatásról, lebukásról szóló történetet tartalmaz a film, olyanokat is, amelyek Erdélyhez kapcsolódnak. Két ügynök például felkeresi Budapesten régi ismerősét, a kolozsvári származású Kasztner Rezsőt, aki egy csoport deportálásra ítélt zsidó kiváltásáról folytat tárgyalásokat a németekkel, és épp Kasztner irodájának előszobájában jönnek rá arra, hogy követik őket.

Kép a Spioni de ocazie című román filmből

A cél az volt, hogy ezt a ritka történelmi alulnézetet, az életüket kockáztató önkéntes kémek nézőpontját mutassák be, képi megoldást kellett tehát találni hozzá, mivel a kémtevékenységnek vizuális nyoma érthető módon nem maradt. A jeleneteket így színészekkel, korhű jelmezekben és díszletekben játszották újra, azonban nem mozgóképként, hanem fekete-fehér állóképek soraként használták a filmben. Ez lehetővé tette, hogy a szereplőválogatás egyetlen szempontja az eredeti szereplőkhöz való fizikai hasonlóság legyen. Így váltak az Oana Giurgiu ismerősei, munkatársai, többek között a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál szervezőcsapatának egy része alkalmi színészekké az alkalmi kémekről szóló dokumentumfilmben.

Kép a Spioni de ocazie című román filmből

Miközben Oana Giurgiu olyan klasszikus dokumentumfilmes eszközöket is bevet, mint a történészekkel, szakértőkkel készült interjúk, az archív filmfelvételek különböző városokból vagy a mindentudó (angol nyelvű) narrátor, a meglehetősen sűrű, két órás információhalmazt ezzel a markáns reenactment-megoldással hozza közelebb a nézőhöz. Alex Gâlmeanu állóképei narrációval egészülnek ki, olykor első szám első személyűvel, statikusságukat pedig Sebastian Zsemlye filmszerű zörejei oldják, az állóképsorok alá ugyanis komplett „mozgó” filmhangot kevertek, így segítve a nézői immerziót. A fotók a kémelhárítás megfigyelő szemszögére is utalnak, de átveszik a hiányzó archív felvételek szerepét is, elmosva a határt fikció és valóság között. Ez egyrészt gördülékenyebbé teszi a befogadást – a sokszereplős történet követése azért így is elég nézőpróbáló –, az ára viszont az, hogy kevesebb hangsúlyt kapnak, nem különülnek el világosan a valóban megtalált korabeli vizuális vagy írásos dokumentumok. Igaz, a film végén a színészek és valós szereplők fennmaradt arcképeit egymás mellé helyezve egyértelműen jelzik az alkotók saját hozzájárulásukat.

Kép a Spioni de ocazie című román filmből

A Spioni de ocazie olyan film, amelyet többször is érdemes megnézni, mert biztosan lesznek olyan részletek, amelyek elsőre elkerülik a figyelmünket. Érdemes például elmerülni a 40-es évek tárgyi világában, amelyet az újrajátszott jelenetekhez aprólékosan felépítettek. Az ismeretterjesztés és koridézés mellett ugyanakkor a film alaposan elgondolkodtat a hősiesség, áldozatvállalás kérdésével kapcsolatban is.

tiff 2021 című dossziénkból:



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.