Amikor az élet a legjobb és a legkegyetlenebb forgatókönyvíró

Tim Wardle: Three Identical Strangers / Három egyforma idegen

Mintha csak egy egyedi alaphelyzetű tinikomédiát látnánk, amelyben aztán előkerülnek a beszélő fejek, lévén, hogy mégiscsak egy dokumentumfilmről van szó. A boldog összeborulás után kezdődnek a gondok, végül pedig a vidám és hihetetlen történet egészen komoly morális örvénybe torkollik. Pedig mindezt nem egy különösen kreatív svéd krimiszerző írta, hanem maga az élet.

Viszonylag kevés ember fejében él élénken a sztori, hogy mi is történt 1980-ban Amerikában. Bár az ügy igazi szenzáció volt az ezzel járó médiafelhajtással együtt, tizenöt évvel később, 1995-ben került ismét a reflektorfénybe, amikor Lawrence Wright komoly oknyomozást végzett ezzel kapcsolatban, és a New Yorkerben publikálta a nem mindennapi történetet. Most, több mint húsz évvel később dokumentumfilm született minderről, amely a 2018-as Sundance Filmfesztiválon a zsűri különdíjasa volt, és még szélesebb körben ismertette meg a három egyforma idegen esetét.

A történet tényleg úgy indul, mint egy bulis tinifilm: Bobby Shafran épp első napját kezdené az egyetemen, amikor gyanúsan sok ember üdvözli Eddie-ként, idegen lányok ugranak a nyakába. Kiderül, hogy van egy ikertestvére, az elkerülhetetlen találkozásukkor döbben le igazán mindenki: van itt két teljesen idegen srác, akik megszólalásig hasonlítanak egymásra, a mi fejünkben pedig már indul is a tucatnyi ikres-helycserés mozik hamisítatlan popzenei aláfestése. Némi kutatómunka után kiderül, hogy ugyanattól az örökbefogadási ügynökségtől vették magukhoz őket a szüleik. A helyi lapban meg is jelenik a sikersztori, hogy aztán nem sokkal később csörögjön a telefon, amelynek a másik végén egy harmadik egyforma idegen legyen, és teljessé váljon a képlet: Bobby, Eddie és David hármasikrek, akik három különböző családhoz kerültek, és akik mit sem tudtak arról, hogy valójában egy ikertrió szétszakításával van dolguk. A dokumentumfilm itt ismét átcsap vidám montázsszekvenciába, dübörög a Walking on Sunshine, láthatjuk, ahogy az ikrek végigturnézzák az összes létező beszélgetőshow-t, és mindenki el van ájulva, hogy ugyanolyan nőket és cigiket szeretnek. Nagyjából eddig borzasztó kedves és vicces a történet, hogy aztán igazán életszerűvé, ezzel együtt letaglózóvá váljon a miértek keresésével.

Aki ismeri nagyjából a történetet, annak nem lesz túl nagy spoiler, mi is következik ezután, aki viszont szűz szemmel nézné a filmet, az ugorjon egy bekezdést. Az ikrek szüleikkel karöltve arra kíváncsiak, hogy miért választották szét őket kiskorukban, a kutakodás pedig zavarosabb és megdöbbentőbb vizekre evezi őket, mint ahogy azt hitték. Kiderül, hogy egy titkos ikerkísérlet részesei, amelyben a kutatók arra keresték a választ, hogy a gének vagy a neveltetés határozza-e meg az emberek személyiségét. Ezzel együtt alakul át a film oknyomozássá, ahol megszólal a New Yorker-cikket író Lawrence Wright és a kutatásban résztvevők is, egy egész sornyi kutatásetikai és morális kérdést felvetve: milyen jogon végezhetnek a tudomány nevében emberkísérleteket? Mennyiben játszott ez közre a hamarosan bekövetkező tragédiában? Miért vannak még hosszú évtizedekig titkosítva a kutatás eredményei? És vajon tényleg kijelenthető-e egyértelmű válasz a témában: génjeinkben hordozzuk tulajdonságainkat, vagy a környezetünk határozza meg azt?

A téma tehát mindenképpen megért egy filmet, bár az élményhez semmit nem tesz hozzá az, hogy a nagyvásznon, popcornt ropogtatva juthatunk hozzá. A Három egyforma idegen inkább a kis képernyőre kívánkozik, főleg azért is, mert mint dokumentumfilm nem különösebben kiemelkedő: a történet magáért beszél, a jól eltalált ritmust viszont érthetetlen módon zavarják meg a teljesen nem odaillő, statisztákkal megjelenített jelenetek, amelyekre semmi szükség, hiszen az egyszerű szürke vászon előtt hol mosolyogva, hol fátyolos szemmel mesélő ikrek vagy szüleik szavai nyomán sokkal hatásosabban elevenedik meg a történet. Mindezt alátámasztja a rengeteg korabeli fotó és videófelvétel, így semmi sem indokolja, hogy néhány arc nélküli statisztával a szánkba rágják, mi történik. Érezte ezt valószínűleg a rendező, Tim Wardle is, mert egy idő után szerencsére ezek teljesen kikopnak a filmből.

A Három egyforma idegen nemcsak alaposan körbejárva mutat be egy témát, hanem valódi gondolatébresztésre is késztet: nincsenek benne egyértelmű válaszok, és bár az ikrek és családjaik álláspontja teljesen egyértelmű, meghagyja azt a szabadságot a nézőnek, hogy több szempont felvillantásával maga próbáljon meg választ találni a kérdésre – és meg is próbálja, az élmény ugyanis nem ereszt egykönnyen. Mindezt olyan filmes köntösbe csomagolva, amely először kedvesen mosolyogtat meg, majd olyan nyomasztó oknyomozói hullámvasútra ültet, mintha egy kevésbé véres, de annál morbidabb svéd krimit olvasnánk. Pedig mindez egy színes-szagos mozgóképbe ágyazott újságcikk három srácról, akikkel mindezt tényleg megtörtént.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.