Amikor hasba rúg a múlt

Reisz Gábor: Rossz versek

Az élet még furcsább és még megmagyarázhatatlanabb Reisz Gábor második nagyjátékfilmjében, ami ismét egy szakítás utáni válságban lévő, a kapunyitástól rettegő és a magyar mindennapokba belefásuló harmincas férfiről szól. Bár a felszínen sok az egyezés, a Rossz versek nem tekinthető a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan 2-nek.

A Rossz versek főszereplője, Merthner Tamás gyerekként szeretett merészen kísérletezgetni festés közben, azt remélve, hogy a kész alkotást szemlélve valaki majd megfejti a mondanivalót, ami az alkotó fejében csak tudat alatt született meg. Aligha lehetne ennél találóbb hasonlattal jellemezni Reisz Gábor új filmjét, ami egy másfél órás önkeresés, tele gyerekkori emlékekkel, álomszerű jelenetekkel, hétköznapi helyzetekkel és egzisztenciális kérdésekkel. A Rossz versekre majdhogynem jobban illik a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan cím, mint Reisz első nagyjátékfilmjére, hiszen hiába tesz fel a rendező érdekes kérdéseket a szerelem természetéről és az országunk helyzetéről, válaszokat már nem tud adni.

Megoldásokkal ugyan nem szolgál a film, de egy fájdalmas, szívmelengető, nosztalgikus és személyes utazással igen: a 97 perces játékidőbe annyi humor, kreatív geg és apró életbölcsesség van belezsúfolva, hogy ezután kétség sem marad afelől, hogy Reisz tartalékai nem fogytak el a generációs életérzést megragadó VAN-nal. A rendező a csak hazánkban látható „csirkehúst reklámozó” óriásplakátoktól kezdve a Sztálinra emlékeztető Arany Jánosig számtalan tipikusan magyar nézőknek szóló humort csempészett a filmbe, de a fő témával, vagyis a szerelem és a boldogság mibenlétével már a nemzetközi közönség is rezonálni tud – nem véletlenül zsebelt be három díjat is a Torinói Filmfesztiválon.

A 33 éves Merthner Tamás (Reisz Gábor) magánéleti válságba kerül, amikor kidobja a Párizsban ösztöndíjjal tanuló barátnője (Nagy Katica). Magyarországra visszatérve a szakítás utáni magány és az elvei feladását követelő új munkája hatására elkezd számot vetni saját múltjával, a régi szerelmeire és egykori álmaira fókuszálva. Visszaemlékezik a hét (Prukner Barnabás), tizennégy (Prukner Mátyás) és tizennyolc éves (Seres Donát) önmagára, hogy megválaszolja az örök kérdést: „Hol baszódott el minden?” A múlt hol klasszikus flashback-jelenet képében jelenik meg, hol pedig erőteljesen szubjektív, már-már szürreálisba hajló – és különböző stílusirányzatokat idéző – formában. Reisz pedig végül ugyanarra a következtetésre jut, mint négy évvel ezelőtt: hogy van valami furcsa és megmagyarázhatatlan.

Szinte lehetetlen úgy vizsgálni a Rossz verseket, hogy nem vetjük össze a rendező „Így jöttem”-filmjével. Egyrészt azért, mert Ujj Mészáros Károllyal ellentétben – aki a quirky-hangulatú Liza, a rókatündér után egy magyarosított skandináv krimit készített – Reisz nem követte a „csak azért is teljesen más filmet fogok csinálni, mint amilyen az első sikerem volt” elvet, így bátran felhasználta a VAN narratív és vizuális elemeit. Másrészt pedig azért nehéz elvonatkoztatni, mert sokak számára – köztük jómagammal – meghatározó élmény volt 2014-ben egy igazi tükröt látni a mozivásznon. A VAN a kapunyitási pániktól kezdve a kelet-európai tengés-lengésen át a mindennapi szerencsétlenkedésekig megdöbbentően pontos generációs életképet vázolt fel.

A Rossz versek elméletben kibővíti a VAN-ban megalapozott szorongást azzal, hogy a főszereplő férfi és az országunk pszichéjének vizsgálata nemcsak a jelenlegi helyzet bemutatásával történik, hanem a különböző korszakokra való visszaemlékezéssel. Azonban a nagyobb merítés mégis kevesebb mondanivalót hoz magával, így a film a beteljesítetlen potenciál problémájával küzd. (Ilyen szempontból mégis összehasonlítható Ujj Mészáros X – A rendszerből törölvéjével, hiszen az is a múltban, nevezetesen a rendszerváltásban kereste a mai elkeserítő helyzet gyökerét, de nem igazán tudott bármi újat megfogalmazni a témában.)

Bár a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan is személyes film volt, a Rossz versek sokkal inkább szól Reiszről, mint az egész harmincas értelmiségi generációról. Már az is erre erősít rá, hogy maga a rendező alakítja a főszereplőt, és a VAN-ban tucatszámra megtalálható tipikus mindennapi szituációk is mellékes szerepet kapnak az álomszerű jelenetekhez képest. Azonban a megnövelt szubjektivitás ellenére sem nehéz azonosulni Tamással. Ki nem próbált volna a múltjában kutakodva rájönni, hogy miért érzi magát nyomorultul a jelenben? Ki ne tette volna fel a kérdést, hogy hol lenne most, ha a tizen-/huszon-/harmincas énje nem egy álom kergetésével – vagy éppen feladásával – töltötte volna el az értékes éveket? Ki ne érezte volna úgy, hogy ha a múltbéli énje meglátná azt, ami lett belőle, dühében hasba rúgná?

A Rossz versek tele van jó szkeccsekkel, azonban az összképet szemlélve mi is ugyanolyan tanácstalanok maradunk, mint Tamás. A film kiváló játékteret szolgáltat Reisz sokrétű kreativitásának megcsillogtatásához, de a cselekmény még a szintén egymásra dobott ötletekből építkező VAN-hoz képest is csak félig-meddig van felépítve. Végső soron mégis örömteli a tudat, hogy van egy ennyire izgalmasan egyedi rendezőnk, mint Reisz Gábor. Néha csapongó, néha önismétlő, de a miénk. És milyen jó, hogy a miénk.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.