Amilyenek mi voltunk

Cooper Raiff: Shithouse

Cooper Raiff kitűnő bemutatkozása rettenetesen romantikus, de egy pillanatra sem felszínes, öncélú, triviális, didaktikus vagy sokat látottságában ismerős. 

Minden, amit az életről tudtál, úgy illan semmivé a féktelen bulizás és a véget nem érő párzási időszak mindenre rátelepedő hormon- és sörszagú homályában, ahogy először belépsz a kollégiumi szobádba. Újjászületsz, szó szerint: csecsemő vagy, anyátlan, nem vigyáz már rád senki, nincs támpont, a bénító társas magánynál csak a mély önsajnálat és az ösztönös menekülésvágy gyomroz meg jobban. A kollégistalét veszedelmes szívás tud lenni, főleg akkor, ha még csak nem is próbálkozol beilleszkedni az új otthon, az új életforma ijesztő zűrzavarába. A priccsén gubózó, paplanját görcsösen szorongató, feltörő könnyekkel küzdő elsőéves Alex (Cooper Raiff) figyelmét erre a kíméletlen igazságra a mindennemű hátrahagyott szépséget röhejes szarkazmussal jelképező – lakonikus feliratokban kommunikáló – plüsskutyája hívja fel. Közben a korai alkoholizmussal kacérkodó szobatársa sátánrészegen összeszarja magát.

Kép a Shithouse című filmből

Alexnek nincsenek barátai, leszámítva azokat, akiket édesanyjának és húgának hazudik a menedéket nyújtó telefonbeszélgetéseik során. Nem akar lealjasodva adaptálódni, nem akarja elveszteni önmagát, nem akar úgy tenni, mint mások. Szemében kolis társai ugyanolyan elveszettek, mint ő, ugyanakkor velük ellentétben Alex nem akarja jelentéktelen dugásokkal és megszégyenítő részegséggel tompítani a kirepülés, a leválás, a felnövés fájdalmát. Ezzel szemben Maggie (Dylan Gelula) olvasatában a kollégisták a maguk egyszerű módján épp így tudnak két lábra állni. A fiú kikapcsolt agyakat lát maga körül, a lány viszont olyan szabadon eresztett, esendő túlélőgépeket, akik próbálkoznak, hibáznak, így tanulnak. Alexnek egy igazi, szerető ölelés kell, Maggie-nek egy sör és egy laza kamaty. Alex nagyokat érez, Maggie pedig mindent megtesz azért, hogy senki meg ne tudja, hogy ő is. Látszólag egymás ellentétei, de csak látszólag. Mindkettejüknek igaza van és egyiküknek sincs. A Shithouse megismerkedésük és bimbózó szerelmük története.

Kép a Shithouse című filmből

Raiff mindössze 21 évesen íróként, rendezőként, főszereplőként, producerként és vágóként totális auteur-üzemmódban, petákokból tákolta össze megtévesztően egyszerű és tiszta, meghökkentően földközeli és intimitásában példaértékű tinirománcát. A generikus felnövésfilmek tumultusában önmagában is helytálló, sajátos, egyedi és meglepően önazonos Shithouse legnagyobb érdeme az, hogy mindezt annak ellenére lehet róla megállapítani, hogy a személyes tapasztalataiból nyilván nagyban merítő fiatal szerző művét első látásra meghatározzák sokat citált alkotások is. Raiff érezhetően nagy Linklater-rajongó. Ahogy Alex sodródik a folyosókon és a meredek bulikban, ahogy Rachel Klein távolságtartó és mégis érzékeny, lényeglátó kamerája már-már naturalista-dokumentarista módon időzik el a tinédzserlét nyomorain és szépségein, az a Henyéket (Slacker) idézi, a Tökéletlen időket (Dazed and Confused) és az Everybody Wants Some!!ot meg sem kellene említeni, miközben a Shithouse gerincét jelentő, hosszan és vágatlanul és megindító természetességgel áradó párbeszédfolyamok  egyértelműen a Mielőtt-trilógiában gyökereznek. Azzal azonban, hogy kipipálgatjuk a Raiffot ért hatásokat nem vagyunk beljebb. Raiff nem Linklater, a precíz megfigyeléseken alapuló kordokumentációnál és az idő múlásánál jobban izgatja az introspekció, a kitárulkozás, a szenzitivitás, valamint az ilyen és ehhez hasonló filmekből érthetetlen módon hibádzó mezítlábas, pőre, szűretlen őszinteség. Filmjében egy videónapló bensőségességével és hitelességével beszéli el azt a gyógyító-építő kínt, ami ezzel a korral, ezzel az időszakkal jár: felnőtt szarságokkal foglalkozni, miközben még ott szorongatjuk ölünkben a plüsskutyánkat.

Kép a Shithouse című filmből

Melankolikus, szégyenlősen kontemplatív, folyamatosan kérdezgető film a Shithouse – akárcsak egy tinédzser – de Raiff egy percig sem borúlátó, minden szomorkás, kedves, vagy épp rohadtul vicces (Raiff humora száraz, esetenként morbid és valahogy mégis humánus) momentuma mögött szívvel és lélekkel teli optimizmus lüktet. Igazi önmagunk megismerése és az első igazi szerelem megtalálása ugyanis az élhetetlennek csak tűnő egzisztenciális válságállapot legédesebb gyümölcse. Alex és Maggie tökéletesre csiszolt – organikus, nem túl improvizatív, de nem is mesterkélt és túlírt – dialógusaiban Raiff a két sebzett, törékeny, útkereső fiatal legfontosabb problémáit és érzéseit tárja fel minden képmutatástól mentes hanyag eleganciával, mintha mi sem lenne könnyebb. Magyarán, ahogy az valóban megtörténhetne. Még az is lehet, hogy valóban meg is történt.  Ilyen szövegeket, ilyen jeleneteket csak legbelülről lehet írni.

Kép a Shithouse című filmből

Azt pedig hosszú bekezdéseken keresztül lehetne elemezgetni, hogy a Shithouse Raiff és Gelula nélkül miért nem működhetne. Elképesztően valódi, ezért pedig – igencsak ironikus módon – atipikus, amit csinálnak. Elég a jelenlétük. Amikor a forgatókönyv épp megbicsaklana, amikor mintha kilógna valamiféle lóláb, minduntalan gyönyörűen mentik a menthetőt. Csak két fiatal, akik egy jót beszélgetnek, szerelembe esnek, csalódnak és összezavarodnak, közben meg így vagy úgy, de elkezdenek felnőni. A türelmet tanulni kell, ahogy a figyelmet, a hallgatást és a megnyílást is. A többi jön magától és nem lesz semmi baj. Van élet azon túl is, amit gondolunk és akarunk, olykor éppen karnyújtásnyira tőlünk, a szemünk előtt. Mindennek a megértéséről szól ez az egész. Rettenetesen romantikus, de egy pillanatra sem felszínes, öncélú, triviális, didaktikus vagy sokat látottságában ismerős. Ettől különleges és fontos film a Shithouse. Raiffot a szereplők és viszonyuk igazisága érdekli, a műfajtól elvárt karikatúrák közelébe sem merészkedik: senki sem végletesen cool, béna, ribancos, tahó vagy sík hülye. Olyanok, amilyenek mi voltunk, vagyunk, leszünk. A gatyájába szaró srác is. A Shithouse simán a 2020-as év egyik legjobb filmje.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.