Anyámnak is csak ilyenkor jutok eszébe

Kőrösi Máté: Dívák

„Mindenkiről lehet filmet csinálni, a dívákról kellett”– mondta Kőrösi Máté dokumentumfilm-rendező a 18. Verzió nyitóestjén, a filmet követő közönségtalálkozón. Ha ezt a vetítés előtt, a film szinposzisának olvasása után halljuk, nem biztos, hogy arra gondolunk, hogy nincs égetőbb téma három huszonéves lány bukdácsolásainál. De nem is kellett volna várni a stáblistáig, már az első fél óra után rájöhettünk, hogy a rendező minden szava igaz.

Emese, Tina, Szani. Három teljesen különböző karakterrel, családi háttérrel, világnézettel és ambícióval rendelkező huszonéves lány, akiket barátságukon kívül az köt össze, hogy végre le akarnak érettségizni. Mindhármuk esetében valamilyen formában megfeneklett az állami oktatás hajója, utolsó esélyük az érettségire egy belvárosi alapítványi iskola. Ide vonul be minden reggel cigifüstben, full sminkben a három „díva”, akik úgy néznek ki, mintha három különböző időből érkeztek volna meg a jelenbe azzal a céllal,  hogy egy csajbandát alapítsanak. A menőség maszkja alatt valami bennük mégis megfogta a véletlen folytán arra tévedő rendezőt, aki a diplomafilm-témán túl kicsit önmagát is kereste. A film első félórája után kiderül, hogy a szereplők is hellyel-közzel ugyanezt kutatják, de az átlagosnál ezerszer nehezebb körülmények között. Az iskola mellett ugyanis mindhárman dolgoznak: Szani egy karaoke-bárban pultos, Tina egy moziban jegyszedő, Emese pedig egy éjszakai klubban felszolgáló. Ez még nem is lenne olyan durva (a vetítőteremben lehetett is hallani néhány „bezzeg az én időmben…”-mondatot), de ahogy elénk tárul a három életút, a Dívák egyre kevésbé látszik könnyed, dokumentarista coming-of-age filmnek.

Kép a Dívák című magyar dokumentumfilmből

A három lányt röviden bemutató első fél órában még a film gyors tempójának súlytalanságában fedezzük fel ezt a három igazán autentikus karaktert, és sejtjük – de nem igazán hisszük –, hogy igazi mélységekbe fog torkollani ez a film. Kőrösi lassan, de konzekvensen kezdi el felfejteni a lányok hátterét. Míg a film első felében az ő felvételeiből áll össze a három személyiség, később a rendező csavar egyet a már megszokott dramaturgián, és ad nekik egy elsőéves filmiskolás gyakorlatra hajazó feladatot: minden nap készíteniük kell egy rövid, kamerába beszélős videóbeszámolót. Ez a „tükörtartás” még jobban exponálja a film központi témáját, ami a lányok saját testükkel való viszonya. Itt már értjük, hogy a felszínes pótcselekvésnek tűnő sminkelés/krémezés/lakkozás mind az önszeretet gesztusa, és valami olyat pótol, ami nem igazán adatott meg Szani, Tina és Emese életében, legalábbis nem úgy, ahogy ők szerették volna.

Kép a Dívák című magyar dokumentumfilmből

Ez a dramaturgiai fordulat ráerősít a filmben első perctől jelenlévő személyességre, amit a rendező már a film elején megteremt azzal, hogy az ő belső narrációja visz végig a történeten. Kőrösi Máté első látásra teljesen más, mint alanyai, mégis nagyon könnyen kapcsolódik hozzájuk. A rendező beleszövi saját kétségeit, vívódásait, illetve – hol animált, hol élőszereplős formában – fel is tűnik a vásznon. Teljesen szembemegy a láthatatlan dokfilmes éthoszával, a „légy a falon” módszert elvetve nem hallgatja el reflexióit. Ezzel pedig finoman, nem didaktikus módon egyszerre fogja meg hősei és a nézők kezét is. Ugyanakkor nem magyarázza meg, hogy pontosan mi az, ami miatt feléjük fordította a kamerát, ezzel adva meg a folyamatos találgatás lehetőségét. Miért pont ők? Azért, mert érdekesek? Mert pofátlanok, bátrak és autentikusak? Mert még mindig jó téma az Z-generáció? Mert nehéz nekik?

Kép a Dívák című magyar dokumentumfilmből

Egyik sem, és mindegyik egyszerre. A rendező ugyanis módszeresen rombolja le az előítéleteket, és azt a prekoncepciót, hogy egy dokumentumfilmnek valami igazán szélsőséges és megosztó témát kell kibontania. Eleinte jól szórakozunk ezen három különleges, szókimondó lánnyal, nevetünk az önfeledtségükön, a hetekre előre betervezett manikűr-időpontjaikon és a rendező személyes éltterükbe való belépésének zavarán, sokszor viszont durva mélységekbe ránt film. Emese a napi videóiban arról beszél, hogy tizenhárom évesen már rendszeresen ivott, Tina megosztja, hogy kisgyerekként a szüleik válása után napokig voltak egyedül a testvéreivel. A legmeghatóbb szál talán mégis a lány, aki mindig fél arcát eltakaró szemüvegben, mindig középen megy – a gyakran öt éjszakát is végigdolgozó, önfenntartó Szani. Amikor egy már-már standup-szintű, páratlan stílusú érvelés során gyakorlatilag megsemmisíti az állami oktatás intézményét, a terem szakadt a nevetéstől – de amikor felteszi a kérdést, hogy miért nem tanítják meg azt, hogy hogy kell  kitölteni egy csekket, mert nincs mindenkinek ott egy szülő, hogy megcsinálja helyette, akkor hirtelen mindenki elcsendesült.

Kép a Dívák című magyar dokumentumfilmből

Egy fiatal felnőtt érzelmi hullámvasútjára rímelő tempóban váltja egymást öröm és bánat, őszinte, megható pillanat, és gördeszkás lassított felvételek a naplementében.A Dívák hangvétele azonban egy percre sem válik öncélúvá vagy melodramatikussá, ez pedig elsősorban a három lány hihetetlenül erős életigenlésének tudható be. A film csillogó, Z-generációs befogadásra optimalizált, pörgős felszíne mögött óriási hiány, rengeteg családi trauma, anyagi probléma, magány és mentális betegség sejlik fel, mindez persze a felnőtté válás alapból nehezített röppályáján. Szani, Emese és Tina személyisége valósággal bekúszik a bőrünk alá, de a lehető legjobb értelemben. Ehhez pedig a rendező által megteremtett bizalom, illetve az az empátia, feltétlen elfogadás és szeretet kellett, amivel Kőrösi karakterei felé fordult. A Dívák mindenféle erőlködés nélküli éri el, hogy sajnálat helyett drukkoljunk céljaikért, hogy egyre büszkébbek leszünk rájuk. A legjobb az egészben, hogy a film végén már nem is akarjuk megmenteni őket – terhelt élettörténetük okozta érzelmi érettségük és kitartásuk révén tudjuk, hogy boldogulni fognak ők egyedül is. Ennél pedig kevés pozitívabb dokumentumfilmes végkicsengés lehetséges a világon.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.