Apa csak egy van

Ant Timpson: Come to Daddy

A Come to Daddy önfeledten és öntörvényűen élteti a kedélyesen provokatív eszképizmust. Mindezt ráadásul szívvel és aggyal teszi. Máshogy nem is működne.

Irdatlanul hálátlan feladat lábujjhegyen körbejárni mindazt, ami a Come to Daddy fantasztikus expozíciójában történik – az azt követő őrületet meg pláne – mivel a rendezőként bemutatkozó Ant Timpson és a forgatókönyvet jegyző Toby Harvard alkotásának komolyabb vizsgálata a meghökkentő poénok, fordulatok, meglepetések elpofázása nélkül tulajdonképpen lehetetlen.

Timpson első filmje egy kontextusából komikusan kiragadott Shakespeare-idézettel nyit: „…az atyák bűneit meglátogatja isten a magzatokban”. Annak pedig oka van, hogy Timpson miért A velencei kalmár erkölcsi példázatba burkolt tragikomédiájából kotorta ki ezt a citátumot és miért nem Mózes „Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem” örökbecsűjét ollózta filmje elé. Annak is oka van, hogy a Shakespeare-idézetet Timpson egyből tökön is rúgja egy Beyoncé-dalszövegrészlettel („There is no one else like my daddy”). A két szövegrészlet egymásra hatása nyilvánvalóvá teszi, hogy az apa-fiú kapcsolatot kifejezetten sajátos módon vizsgáló Come to Daddy egy önironikus és metaforikus vicc, de annak bizony kegyetlen.

A Come to Daddy főhősét úgy hívják, hogy Norval (Elijah Wood). Kitűnő húzás, ilyen névvel bárki csak hipszter lehet. Ahogy a film első jelenetében megindul a kisgyerekkora óta nem látott édesapja semmi közepén álló tengerparti háza felé, szinte mindent megtudunk róla. Felnyírt bilifrizura, nyomorúságos bajusz, aszimmetrikusan lógó trendi fekete kabát, semmire se jó apró táskácska, mindenre ráfeszülő nadrág és egy olyan divatkalap, amit csak azért nem lehet eléggé megvetni, mert gyorsan lefújja Norval fejéről egy sós tengeri fuvallat. Az egy dolog, hogy jelmez szavak nélkül régen írt ilyen szépen körbe bárkit. Az pedig egy másik, hogy a szélben tovaszálló kalap egy olyan baljós horrorgesztus, amiről Norval nem tudhatja, hogy mit jelent, a néző viszont igen. Búcsút mondva az ékes fejfedőnek kopog be félve apja ajtaján a megható találkozás reményében. Nem tudja, hogy ki fog ajtót nyitni, nem ismeri apját, nem emlékszik rá. Apja (Stephen McHattie óriási munkája) kinyitja az ajtót és csak bambulja percekig rég nem látott fiát részeg tekintettel, majd pedig keblére öleli. Ez az utolsó emberi kontaktusuk. Innentől kezdve csak lejjebb van.

A film első harmada egy Polanskit idéző családi pszichodráma-szerűség, bőséges fekete humorral szállított mélyütésekkel. Megismerjük a nagyokat érző, szenvedélyesen, de nem feltétlenül őszintén kitárulkozó Norvalt, miközben a rommá piált apa személyisége fojtogató, paranoid, rémisztő ködben inog megragadhatatlanul. A szeretetre vágyó, újra szeretni akaró, szuicid múltjáról megnyíló nyámnyila Norval küzd az összeborulásért, apja viszont rejtély marad számára és a néző számára is. Zseniálisan feszült, frusztráló, bizonytalanságtól, kételytől szétrobbanó jelenetek: ahogy „véletlenül” megsemmisíti „a zeneipar fontos alakjának számító” fia „színaranyból” készült „dizájner-telefonját”, ahogy sátánrészegen élvezkedve indít pszichológiai hadviselést a szomorú önhazugságaival kérkedő fia ellen (Elton John tényleg Norval legjobb barátja?), ahogy megpróbálja rávenni az alkoholbetegségéből kigyógyult srácot arra, hogy újra tintázzon, és ahogy egy közös tengerbemerüléskor majdnem agyonhajítja egy böszme kődarabbal. A magát lassan halálba vedelő gonosz emberi roncs és a semmire se jó, világba vetett Y-generációs férfigyermek mentális és fizikai párbajából bizarr tragikomédia kerekedik. Aztán valami történik, amire senki nem számít. Cezúra. Fantasztikus, üdítő, nevetséges, harsány, de a cselekmény szempontjából teljesen logikus cezúra. 

A film második harmadában a pszichológiai kamaradráma klausztrofób pszichológiai horrorba vált. Norval hangokat kezd hallani a ház mélyéről (a ház úgy néz ki mint egy „’60-as évekbeli UFO”), téveszmék és hallucinációk uralkodnak el rajta, félti életét valamitől, ami lehet akár apja, de akár valami más is (a találkozás kísértő csalódásélménye?). A kialvatlanság és a pánik uralkodik el rajta. Az első harmad rideg állóképei, lassú svenkjei, a két karakter közé sokat mondóan bekomponált nagy terek eltűnnek, a párbeszéd-orientált családi tűzfészek meghökkentően könnyedén és magabiztosan engedi át a terepet a Norvallal együtt remegő kamerának. Mi történik ebben a filmben? Norval mit képzel és mit nem? Vagy kit képzel és kit nem? Mindannyian a hatalmasat alakító Elijah Wood tágra nyílt, rémülten kocsonyásodó szemgolyói vagyunk. Aztán megint történik valami. Cezúra.

A ’70-es évek horrormiliője egy csapásra eltűnik, és megindul a film utolsó harmada, mint egy hógolyóból kinőtt, ész nélkül pusztító lavina, ami tolja maga előtt Peter Jackson vériszamos korai csodáit, Sam Raimi kaotikus és önironikus kaszabolásait és James Gunn vérbő humorral sokkoló első pár filmjét. Az apa-fiú kapcsolat boncolgatása új szintre lép. Ez a magyarázás felvonása, hiszen van itt bőven mit magyarázni. Timpson pedig alapvetően jól magyaráz, nem magyarázkodik. Ettől még a zsánereket valagon rúgó modulációk folyékonysága megszakad ebben a szakaszban, Timpson szkeccs-jelleggel kezdi sorjázni meredek jeleneteit, a logika pedig néha felmondja a szolgálatot. Mindezt azonban nem kell a szívünkre venni. A Come to Daddy az utóbbi évek egyik legvakmerőbb és legszabadelvűbb torz kis mirákuluma, ennyivel nem lehet két vállra fektetni. Oké, nem minden történés értelmezhető az ok-okozatiság felől, és akkor mi van? Viszont valaki valakit valamiért halálra ver egy tekercs celofánnal, de előtte még szétszurkálja a hímtagját egy pecsenyevillával. Valakit meg egy szaros tollal vallat valaki. Mármint konkrétan. Kifejezetten jó látni, ahogy egy film végre el tudja gurítani a gyógyszert, el tudja engedni a formákat, a nagy egész rendjét, a középutat, a megfeleléskényszert és az elvárásokra mit sem ügyelve azt csinál, amit csak akar. Önfeledten és öntörvényűen élteti a kedélyesen provokatív eszképizmust. Mindezt ráadásul szívvel és aggyal teszi. Máshogy nem is működne. Elfelejtettük, hogy van ilyen.

A legszebb pedig az, ahogy a Come to Daddy tündöklő káosza a film epilógusában a túl korán elszakadt családi kötelékek nem csekély áldozattal járó újraszövésének megható metaforájává nemesedik. Az apák bűnei tényleg gyermekeikre szállnak, abban az értelemben, hogy nekik kell viselniük a következményeket. De azért a helyzet nem menthetetlen. Az utolsó képek üzenete: kegyetlen és szemét emberekben is rejlik empátia, csak fel kell hozzá nyitni pár rég elfeledett sebet. Minden brutális fordulat és véres, elszállt, abszurd téboly ellenére Norval jól tette, hogy nem rohant a hülye kalapja után. Csak az a nagy kár, hogy felnőtté érésének eszelős története végén nem csendül fel Beyoncé édesapjához írt dala. There is no one else like my daddy”, ugyebár.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.