Apokalipszis akkoriban

Sam Mendes: 1917

Sam Mendes nagyapai inspirációjú háborús története nem is annyira történet, hanem inkább egy gyönyörű mozgóképes technikai erődemonstráció, ami minden érzékszervünket támadja.

Ha a rendező utolsó két filmjében – a Bond-mozikban – még csírájában ott is volt valamennyi a színházi múltjából (a karakterek közti viszonyban tettenérhetően), az 1917 lehengerlő szinesztézikus világa végleg szakít vele. Vegytiszta mozis parádé: szinte szagoljuk a halált, együtt csúszkálunk a sárban a főhősökkel ezalatt a két óra alatt. Az emberi nyomorúság panoptikumán végigbotladozó két kiskatona látványorgiája szegényes sztori-alibit takar, de ez nem baj, hiszen ezáltal pont a háború archetipikus mivoltát, a háborús tapasztalat örökérvényűségét tudja minél jobban kidomborítani. Nem papol feleslegesen, nem bukik át sem patetikus nacionalista hőzöngésbe, sem az unos-untig ismert szépelgő háborúellenes felhangokba, hanem mindvégig a háború majdhogynem mesehős egyszerűségű kisembereire és a bajtársiasság érzésére fókuszál. Két fiatal angol katona azt a feladatot kapja, hogy a franciaországi frontot átszelve eljussanak egy a brit hadsereg egy másik alakulatáig egy nagyon fontos levéllel. A levél azért fontos, mert egy hatalmas vérontást – 1600 ember valószínű halálát – előzné meg. És azért pont ők, mert az egyikük testvére ott szolgál abban a bizonyos célalakulatban.

Bökkenőből (egyelőre) kettő van: egy németek által frissen hátrahagyott területet kell átszelniük; és talán mondani sem kell, hogy időben, konkrétan másnap hajnalig. Tehát ahhoz képest, hogy a rendező apai nagyapja tényleges első világháborúbéli katonatörténeteiből inspirálódott, szinte bármelyik háborúban játszódhatna. Ha a Gyűrűk ura Mordorba behatoló két hobbitja ugrik be, az is érthető, de az is, ha az Apokalipszis most pokoli utazására emlékeztet vagy a Ryan közlegény megmentése reverzáljának tűnik: a küldetés annyira – ez is szinte népmeseien és spoilerezhetetlenül – egyszerű, hogy mindenki egyből tud azonosulni vele. (Nem is különbözhetne jobban a rendező előző háborús próbálkozásától, a 2005-ös Bőrnyakúaktól [Jarhead]).

Igen, ez egy mese – ha valaki háborús eposzként írja körül ezt a művet, valószínűleg téved: ebben a filmben semmi epikus nincs, minden kicsi a fiatal főhős(ök)től kezdve a megtett távolságon keresztül egészen a felölelt időintervallumig. Még ellenséget is alig látni. Frappánsan passzol a film eme paradox módon intim jellegéhez az is, hogy a nagy nevek – Colin Firth, Benedict Cumberbatch, Mark Strong – csak rövid epizódszerepeket kapnak a két nagyszerű tejfelesszájú színész (George MacKay és Dean-Charles Chapman) mellett. De hát ilyen a háború: a fiatalt, a tapasztalatlant küldik előre az öregek. Ráadásul mekkora cinizmus kell ahhoz, hogy a testvéri kapcsolat erőssége által biztosítsa be a vezérkar, hogy a két katona nem fog megszökni vagy ellustulni közben…

Az 1917-tel kapcsolatban leginkább emlegetett technikai aspektus az egysnittes jelleg, illetve annak az illúziója (igazából több hosszú snittből van igen ügyesen összefércelve, a Birdmanhez és másokhoz hasonlóan). Esztétikai érvek szólnak mellette, hiszen egy olyasfajta realizmust kölcsönöz a filmnek, főleg az első felében, ami segít rögtön, már másodpercek alatt megteremteni a helyes kontextust és egy olyan ritmust produkál, ami erőfeszítés nélkül sodorja magával a nézőt. Ellene is szólhatnak érvek: egy idő után kizökkentőbb mint immerzív – elkezdjük számolgatni, hogy hol lehetett egy-egy montázspont –, és hogy üres technikai erőfitogatatásnak tűnik Roger Deakins operatőrzseni részéről. Pedig nagyon fontos szerepe van az egysnittességnek, természetesen a fluid filmszerűség megteremtése mellett: egy háborúban egész egyszerűen mozogni kell, nincs idő lacafacázni, pláne egy ehhez hasonló küldetésben. Mozgó célpontra nehezebb célozni, ezt a keserves, eszeveszett előremenekülés-érzést pedig kitűnően érzékelteti ez a képet állandóan újrakeretező, soha meg nem pihenő formai döntés. (És természetesen kitűnően lehet mutogatni az Oscarra szavazó szakembereknek is.)

Mendes és Deakins nem félnek folyamatosan regisztert váltani az idő elteltével: az első félóra-óra realizmusát egyre bátrabban írja át a szürrealizmus (annyira, hogy Vittorio Storaro, az Apokalipszis most operatőre is csettintene), hogy a nyugodt és intenzív pillanatok váltakozásával egy szinte balladai ízt is kölcsönözzenek a filmnek. Mindig meg tudnak lepni a rövidnek tűnő két óra alatt, és ezért nagy kár, hogy a legeslegvégére már nem bírtak magukkal és hagyták eluralkodni a pátoszt, ami – Thomas Newman megfelelő intenzitással zokogó vonósainak hangjával karöltve – majdnem kinyírja a finisben az 1917-et. Még szerencse, hogy őszinte emberi érzésekkel zsonglőrködnek, és nem – mondjuk – egy zászló látványától kellene ellepnie a szemeket a harmatnak. Azért is hálásak lehetünk, hogy egyfajta felemás drámai irónia lesz a film konklúziója valamiféle patrióta hepiend helyett, de az igazi, megrázó katarishoz ez egyeseknek talán nem elég.

Ha egy évszámot választ valaki filmcímnek, az szimbolikus jelentésű – mintha azt üzenné, hogy arról az egész évről, vagy esetünkben az egész világháborúról szólna. És végülis ez történik most is – azzal a csellel, hogy az 1917  minden háborúról képes szólni, és nem is akárhogy.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.