Átlagember szédülésben

James Stewart-portré

Hogyan válhat valakiből hatalmas sztár úgy, hogy az erőtől duzzadó, jóképű és lehengerlő pályatársaival ellentétben csak egyszerű kisembereket játszik? Hogyan tarthatja fenn ezt a perszónát kisebb-nagyobb módosításokkal évtizedeken keresztül? James Stewart képes volt erre, egy ország zárta a szívébe, hiszen könnyen azonosulni lehetett az általa játszott csetlő-botló figurákkal, ami nagyrészt a természetes játékstílusának, egyedi beszédmódjának és ismerősséget árasztó megjelenésének volt köszönhető.

Az AFI listáján minden idők harmadik legnagyobb mozilegendájává választott Stewart – aki állítólag utálta közkeletű becenevét, a Jimmyt – egy olyan amerikai ideált testesített meg, amely elérhetőbbnek tűnt a Clark Gable- és Cary Grant-jellegű alfahímeknél. Inspiráló, mégis szerethető és közeli – átlagember, aki azonosulásra késztet a többi nagy férfisztárral ellentétben, akik csak vágyálomként lebeghetnek előttünk. Ha helyén az eszünk és a szívünk és mindent beleadunk, képesek lehetünk arra, amire James Stewart figurái – hirdette a legtöbb munkája. Truman elnök egy filmje után azt nyilatkozta, hogy ha fia lenne, olyannak szeretné, mint ő. Mindenki Jimmyje a valóságban zárkózottabb, kiismerhetetlenebb, ugyanakkor aktívabb volt, mint a szerepei alapján gondolnánk, ez azonban a nézőket és a karaktereit nem érintette – egy idő után a James Stewart-perszóna annyira jellegzetessé vált, hogy ő maga is azt nyilatkozta, hogy néha nem tudja eldönteni, ő nem egy James Stewart-imitációt játszik-e.

Stewartnak kevés barátja volt, szinte soha nem osztott meg személyes gondolatokat az interjúin, a kamera előtt azonban megnyílt. A 191 cm magas, vékony, kisfiús bájú Stewart mert érzelmes lenni a vásznon, de szexuális kisugárzás alig vette körül, ami szintén ritka volt a nem komikus színészeknél – neki azonban jól beleillett az ártatlan amerikaiságába. Emellett kidolgozott egy könnyen parodizálható, mégis nagyon egyedi és különleges játékstílust: a hebegő, a félszegségét vehemenciával váltogató beszédmód és az egész testtel való játék, amelyben mintha nem tudná hová tenni a végtagjait, a védjegyévé vált. Komikus színbe vonta a szerepeit, de drámai körülmények között is működött, főleg az első korszakában.

James Stewart a negyvenes éveiig nőtlen volt, és gyakorlatilag minden partnernőjével és a korszak jelesebb színésznőivel viszonyt kezdett (például Ginger Rogersszel, Marlene Dietrich-hel és Olivia de Havillanddel), ehhez képest erős erkölcsi iránytűként működött a vásznon és azon kívül egyaránt. Az elkötelezett republikánus színész így vallott erről: „egy James Stewart-filmnek két fontos összetevője van: tisztának kell lennie és győzedelmeskednie kell benne a kisembernek az agresszorok fölött”. És valóban: ahogy megszilárdult a hollywoodi státusza, Stewart kizárólag pozitív szerepeket játszott, s még a háború utáni, érett korszakában sem léptek át bizonyos határokat a sötétebb, neurotikusabb figurái sem. Részben éppen azért vonult vissza a filmezéstől a hetvenes évek végén, mert a korszak explicitebb, erőszakos darabjaival már nem tudott azonosulni, nem találta volna bennük a helyét – még az olyan, mai szemmel ártalmatlan művek főszerepeit és üzenetét is túl ellentmondásosnak találta, mint a Ne bántsátok a feketerigót vagy Az aranytó, a Hálózatban pedig a csúnya beszéd zavarta (némileg érthetőbb módon), ezért nem vállalta őket.

Az 1908-ban, dolgos pennsylvaniai családban született Stewart sosem tanult színészetet, csak egyetemen kezdett drámával foglalkozni. Vallásos családjának életét az üzletük határozta meg, amelyet neki kellett volna megörökölnie, a félénk, repülésről ábrándozó fiú azonban építész alapszakra ment a Princetonra, majd a sikeres diploma és az ösztöndíj ígérete ellenére nem tanult tovább, hanem 1932 nyarán beállt egy alkalmi társulatba. Itt ismerkedett meg a Henry Fonda–Margaret Sullavan házaspárral, akiknek a házassága nem volt túl hosszú életű. Sullavanba beleszeretett, Fondával pedig életre szóló barátságot kötött, közös hobbijuk lett a modellrepülők építése, a golf és a sárkányeregetés. A nyári szezon végén Stewart a Broadway-en kezdett játszani, ahol hamarosan a kritika is felfigyelt rá.

A színész 1935-ben került Hollywoodba egy tehetségkutató ügynök segítségével, aki egyetemista kora óta követte a pályáját. Az MGM-mel kötött hétéves szerződést, a stúdió azonban eleinte nem látta benne a főszereplőt, a kritika is „fiatal langaléta bugrisként” értékelte, „aki tétován beszél”. Első jegyzett filmje, a Spencer Tracy fémjelezte The Murder Man visszhang nélkül maradt, Margaret Sullavan protezsálásának köszönhetően azonban talpon maradt, a következő évben már kissé fontosabb filmek mellékszereplője volt, például A cingár férfi nyomában című krimi-vígjátékban meglepő módon gyilkost játszott, a tetőponton egy nagy kiborulással, a Féltékenységben pedig a Jean Harlow játszotta főhősnő udvarlóját. 1938-ban már kezdett kialakulni Stewart félszeg, szerencsétlenkedő, de szeretetre méltó karaktertípusa: ekkor mutatták be a keserédes háborús melodrámát, a The Shopworn Angelt, amelyben frissen besorozott vidéki bakaként a Sullavan játszotta híres énekesnőbe bolondult bele, illetve a kifejezetten szórakoztató, kritikai és közönségsikert arató Vivacious Ladyt, amelyben szórakozott professzorként feleségül veszi a tűzről pattant bárénekesnőt, Ginger Rogerst, a köztük lévő ellentétek pedig természetesen rengeteg mókás jelenethez vezetnek.

Az igazi áttörést aztán az Így élni jó hozta meg ugyanebben az évben: Frank Capra végtelenül pozitív kisugárzású vígjátéka az előzőhöz hasonló leosztással dolgozik, Stewart sznob, gazdag családja és a menyasszonya (Jean Arthur) szegény, különcökből álló családja közti különbségekre játszik rá. A film az 5. legjövedelmezőbb produkció volt az évben és még a legjobb filmnek járó Oscart is elnyerte. Stewartnak sem kellett sokáig várnia az elismerésre: a következő évben megszületett az egyik ikonikus darabja, a szintén Capra rendezte Becsületből elégtelen, amelyért jelölték a legjobb főszereplő díjára, a szobrot azonban Robert Donat nyerte el a mára feledésbe merült Isten vele, tanár úrral. A ma is erőteljesnek ható Becsületből elégtelen mintha a James Stewart-karaktertípus esszenciáját nyújtaná: a naiv, esetlen, de szimpatikus kisember, aki erején felül, mindenkit meglepve győzedelmeskedik az igazságtalanság felett, közben pedig – anélkül, hogy észrevenné a jeleket – még a szerelem is rátalál. Ekkoriban azonban Stewart még nem volt automatikus garancia a sikerre: ugyanebben az évben a Feleségem karrierje kifejezetten rosszul sikerült, az Egymásért… című Carole Lombard-os dráma és az Ez történt egy éjszaka koppintásának tűnő Mégis szép a világ is megbukott, a Marlene Dietrichhel forgatott fergeteges western-vígjáték, az Asszonylázadás viszont sikeres lett. Bár James Stewartot lesajnálóan nem szokták vonzónak tartani a vásznon, itt a szokásos ügyetlenkedése mögött tűz lángol: ráncba szedi a bűnös kisvárost és minden lakóját.

Az 1940-es év is jól indult Stewartnak a kedves-romantikus Saroküzlettel (a magyar színdarabon alapuló, A szerelem hálójábanként is feldolgozott történetben ismét Sullavan volt a partnere), majd jött a Philadelphiai történet, amelyért Oscar-díjat nyert a mellékszereplő kategóriában, pályája során az egyetlent. Bár az elismerést sokan kárpótlásnak tartották és tartják az előző év mellőzéséért, tény, hogy a Philadelphiai történet minden idők egyik legjobb screwball comedyje, Stewart pedig nagyot fut a fiatal író-újságíró szerepében. Rengeteg ikonikus Stewart-pillanat látható a filmben, öntudatos, osztályellenes fricskák, Katharine Hepburnnel a karjában dúdolgatott Over the Rainbow, és a csuklással megfejelt, Cary Granttel improvizált részegségjelenet. Stewart jellemző módon hazaküldte az Oscarját az apjának, ő pedig 25 éven át az üzletük kirakatában tartotta.

A következő egy évből a Hedy Lamarral forgatott ártatlan-aranyos Come Live With Me és a kritikailag megbukott, de anyagilag sikeres Ziegfeld Girl érdemel említést, 1941-től azonban ötéves szünet következett a karrierjében. Nem Stewart az egyetlen, akinek a második világháború cezúrát jelentett, az ő esete viszont annyiban különlegesebb, hogy ő részt is vett a harcokban. Olyannyira szeretett volna bevonulni, hogy bár először visszautasították a jelentkezését, mert túl könnyű volt, másodszorra elérte, hogy besorozzák. Stewart az európai hadszíntéren harcolt, a dandártábornoki rangig vitte, 1985-ben pedig Reagan elnök vezérőrnaggyá léptette elő – az amerikaiak szemében fontos mérföldkő volt a patrióta világháborús szerepvállalása, de később még a vietnami háború mellett is kampányolt. Hazatérve azonban Stewart nem találta a helyét, visszatért a családi vállalkozásukba – a bizonytalanságból ismét Capra és Az élet csodaszép billentette ki 1946-ban, a ma már karácsonyi klasszikusként (és Stewart személyes kedvenceként) értékelt film azonban a bemutatásakor nem lett sikeres. Az érzelmes, bölcs és nagyívű tanmese újabb Oscar-jelölést ért Stewartnak, ő azonban továbbra is kételkedett a tehetségében – nem függetlenül az új színészgeneráció, Marlon Brando, Montgomery Clift és James Dean felbukkanásától. Stewart néhány évig alig vállalt szerepet, inkább rádiójátékokban bukkant fel, az 1948-as On Our Merry Way című szkeccsfilm is csak azért érdemel figyelmet, mert jó barátjával, Henry Fondával játszott benne.

A jelentéktelen produkciók között azonban volt egy, amely megalapozta Stewart későbbi karrierjét: ő volt A kötél főszereplője, és bár Alfred Hitchcock filmje vegyes fogadtatást kapott, Stewart sokat ivott és alig aludt a stressztől a forgatáson, sokan pedig félrecastingolásnak értékelték a szerepeltetését (a mester eredetileg Cary Grantet szerette volna), később még három további filmet készítettek együtt, ezzel Stewart Hitchcock egyik leggyakoribb visszatérő színésze lett. Stewart valóban kicsit szürke A kötélben, négy közös filmjük közül ebben tudja érvényesíteni magát a legkevésbé – de már formálódik a háború utáni meghatározó karaktere, a tapasztalt, kelepcébe került, problémamegoldó férfié. Az új Stewart azért talált utat a közönség szívéhez, mert ők még mindig a háború előtti naiv figurát látták a barázdáltabb arc mögé – ő pedig rájött, hogy a háborús frusztrációit levezetheti a színészetben. Nem véletlen, hogy alig vállalt vígjátéki szerepeket: eljött a traumatizált, olykor megszállott és bosszúszomjas, zaklatott és robbanásra kész James Stewart időszaka.

Miközben nagyobb szabadságot kapott a Universal stúdiótól, a hitchcocki nyitás mellett az ötvenes évek elején elindult Stewart új korszakának másik iránya is: a westernek. A színész főleg a műfaj megreformálójának tartott Anthony Mann-nel dolgozott együtt, és még a morálisan ambivalensebb világképet közvetítő darabokban is azt látta, hogy fontos történelmi időszakot dolgoznak fel és inspirálóak a nézőknek. 1950-ben még azért vállalta A 73-as Winchestert, hogy cserébe filmre vihesse a Barátom, Harveyt, a szekér azonban beindult, még ugyanebben az évben jött a Törött nyíl (az egyetlen nem Mann-film a sorozatban), majd 1952-ben A folyó mentén, ’53-ban A meztelen nyom és a Cowboy az aranyásók között, ’55-ben a Férfi Laramie-ből. Ezután ritkulni kezdtek a Stewart-westernek, amelyeket egyébként végig ugyanabban a kalapban játszott végig a színész – de milyen is volt James Stewart westernhősként? Kíméletlen, rendíthetetlen és igazságos. Az egymástól nehezen megkülönböztethető, de többségében izgalmas és kompakt, olykor pedig egészen erős ötvenes évekbeli filmjei testvérviszályról, az indiánok és a telepesek konfliktusáról, korrupt városiakról, fejvadászatról és a kisközösségek békéjét aláásó bűnökről szóltak, Stewart pedig legtöbbször igazságtevőként lépett fel, aki – a színész előző korszakához hasonlóan – többre képes, mint első ránézésre gondolnánk. Viszont a múltja is terheltebb: számos filmjében ebből fakad a kiábrándultsága, érdessége, keménysége, amely persze néha repedezni látszik, és időnként még a régi Stewartot idéző humor is beszüremlik.

Érdemes szót ejteni a westernfolyamot „kiváltó” Barátom, Harveyról is: a képzeletbeli óriásnyúlról elhíresült, szerethető film egészen szélsőségesen értelmezi a bohókás Stewart-perszónát, ugyanakkor sikeresen elbizonytalanít, hogy ki is a bolond valójában. Stewart eredetileg színpadon játszotta a szerepet, az ’50-es filmváltozatban Oscarra jelölték érte, később pedig megismételte egy 1972-es tévéfilmben is, amit ő maga még jobbnak értékelt. A történet főhőse magához hajlítja a merev és üres valóságot, amelyből valóban érdemes a képzelet birodalmába menekülni, mint arról a „szent bolond” szelíden meg is győzi a környezetét és a nézőket is – pontosabban a hálás utókort, ugyanis a Barátom, Harvey is később lett igazán népszerű. Stewart fürdőzik a szerepben, nem csoda, hogy gyakran hivatkozott Elwood P. Dowd karakterére a kedvenceként.

Stewart és a Barátom, Harvey rendezője, Henry Koster nagyon jól kijöttek egymással, ami számos további együttműködést eredményezett, például az első repülős katasztrófafilmet, a Göröngyös légi utakat 1951-ben (amelyben ismét Marlene Dietrich bukkant fel) vagy a Mr. Hobbs szabadságra megyet 1962-ben – Stewart mindkétszer a szórakozott professzor imázsát vette elő. Nem úgy Hitchcock műveiben, amelyekben a régi „kisember a nagyok ellen” szereptípus kapott újabb változatokat. A nézői pozícióval játszó, legendás, 1954-es Hátsó ablakban kerekesszékhez szegezve is képes volt egy gyilkossági ügy felderítésére, az 1956-os Az ember, aki túl sokat tudott című önremake-ben az esetlenségét legyőzve kellett nemzetközi mentőakciót indítania, az 1958-as Szédülésben pedig a saját józan eszét megkérdőjelezve vált egyre megszállottabbá – talán ebben a filmben ment a legmesszebbre a kimondatlan határok között játszó színész. A Szédülés szintén utólag nyerte el kultikus státuszát és érdemelte ki a helyet Hitchcock kulcsművei között, a felfokozott hangnemű, kifacsart romantikus thrillert részben azért érte kritika, mert Stewart túlkorosnak tűnt benne. Miután a hasonló alaphelyzetet mozgató, szintén Kim Novakkal közös, de sokkal B-filmesebb Boszorkányos szerelem is megbukott, a színész nem is vállalt több nagy romantikus főszerepet, Hitchcock pedig Cary Grantre bízta a következő filmjeit (aki mellesleg idősebb volt Stewartnál).

A Hitchcock-sorozat után James Stewart ismét főleg westernekben alakított maradandót, a kivételt az 1959-es Egy gyilkosság anatómiája jelentette, ami újabb Oscar-jelölést kínált Stewartnak. A feszült, sötét és szókimondó tárgyalótermi filmben Stewart egy jószándékú, bölcs, de szokás szerint lesajnált ügyvédet játszik, aki a szövevényes és sok buktatót kínáló ügyben bizonyítja, hogy többre képes, mint gondolnánk – még ha a győzelme áttételes is, hiszen nem ő és nem is az ügyfele, hanem annak felesége kap elégtételt. Ezt követően a hatvanas évek westernadagja már a hanyatló egészségű, a koránál némileg idősebbnek kinéző Stewartot szerepeltette. Az 1961-es, drámai mélységű, szokatlan témát érintő, a teljes érzelmi skálát végigzongorázó Együtt vágtattak forgatása során állítólag a rendező, John Ford kifakadt, amiért Stewart és partnere, Richard Widmark egyaránt rosszul hallottak és vendéghajjal próbáltak fiatalabbnak tűnni: „Ötven év ebben az átkozott szakmában, és hogyan végzem? Két süket parókát rendezek.” Az 1962-es Aki lelőtte Liberty Valance-t a műfaj klasszikusa lett, A vadnyugat hőskora pedig valószínűleg épp a westernes múltja miatt érezte úgy, hogy kötelező beemelnie Stewartot is a panoptikumába.

Az öregfiús, bár a korszaknak megfelelően erőszakosabb és véresebb westernek sora az 1964-es Cheyenne ősz emlékezetes Wyatt Earp-mellékszerepével, az 1968-as Firecreek őrlődő kisvárosi seriffjével (aki Henry Fondával kerül szembe) és A banditával folytatódott – utóbbiban Stewart meglepően tündököl az udvariasan bankot raboló és rossz útra tévedt öccsét a bitóról kiszabadító úriember szerepében. Stewart a kedélyes The Cheyenne Social Clubbal (ismét Fondával) és a több szempontból szívszorító A mesterlövész mellékszerepével búcsúzott a műfajtól; utóbbi bár John Wayne hattyúdalának számít, Stewart orvoskaraktere is emlékezetes ízekkel gazdagítja a melankolikus darabot.

A nyolcvanas évekre James Stewart többé-kevésbé nyugdíjazta magát: hallás- és memóriaproblémái miatt az 1997-es halála előtti két évtizedben csak néhány kisebb szerepet vállalt, az új érában nem találta a helyét – 1985-ös Oscar-életműdíját is azzal köszönte meg, hogy nagyon hálás, hogy még emlékeznek rá. Pedig nem olyan nagy csoda ez: egy James Stewart-filmet megnézve az lehet az érzésünk, hogy ő minket képvisel, a történet végén pedig minden bizonnyal győzni fog, ezáltal elégedetten távozhatunk. James Stewart megharcolja a váratlan krízisbe került átlagemberek harcait, legyen szó nőügyekről, banditákról vagy egyéb katasztrófákról – legyőzi önmagát és mindenki mást is, csak, hogy a kedvünkben járjon.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.