Atomtitánok a szorítóban

Adam Wingard: Godzilla vs. Kong / Godzilla Kong ellen

A DC, a Marvel és az Universal (utóbbi elhasalt) moziverzumai mellett a Warner is indított még 2014-ben egy „kisebbet”: már az akkori Godzilla belengette, hogy a mozi két leghíresebb toronyház-méretű titánja majd egyszer egymáshoz fogja csapkodni a körülöttük lévő felhőkarcolókat. Négy MonsterVerse-epizód után (mert most már minden, mindenhol sorozat) el is érkezett a nagy összecsapás ideje: Godzilla Kong ellen.

A 2014-es, Gareth Edwards rendezte Godzilla (újkori filmes divat szerinti) reboot-remake-jét ahhoz képest jól fogadták a kritikusok, valamivel kevésbé jól a nézők: viszonylag jól megírt emberi karakterei, a meglepő döntés, hogy a film legnagyobb nevű főszereplőjét, a Totál szívással akkoriban épp a csúcson lévő Bryan Cranston karakterét a játékidő felénél megölik, illetve az a kreatív döntés, hogy a szörnycsatákból egészen a mozi végéig csak becsukódó ajtókon, minden elmosó esőn vagy más hasonló módon kaphatunk el egy-egy pillantást, a feszültségépítés oltárán beáldozva a monstre látványt – nos, ezekből logikusan következett a reakció. Ezután három évvel a „vörös sarokban” pedig Kong kezdett el készülni, és bár első látásra nem volt nyilvánvaló a két film közötti kapocs (hiszen a Kong: Koponya-sziget a ’70-es években játszódik, míg a Godzilla némi sci-fivel megfejelt kortárs sztoril; illetve a két szörny mérete sem volt akkor még egy lapon említhető), mostanra Kong felnőtt, így méltó ellenfele lehetett japán szörnykollégájának.

Kép a Godzilla vs. Kong című filmből

Ennek ellenére még egy közbeeső epizódot ki kellett várni, amíg a két nagynevű kaiju (illetve ebben a filmes univerzumban titán) összecsaphatott. 2019-ben Godzilla, a szörnyek királya előbb még maga alá gyűrhette a japán Toho stúdió egyéb szörnyeit: a háromfejű sárkányt, Gidorah-t, és Rodant, a tűzmadarat a gigantikus molylepke, Mothra segítségével. Ez utóbbi film már eléggé magasra tette a lécet – legalábbis ami a CGI-pusztítást és a sokszázméteres szörnyetegek pofonparádéját illeti, a forgatókönyv és az emberi karakterek tekintetében már annál több kívánnivalót hagyott maga után, és amiatt sem lehet a legjobb szörnyfilmek között emlegetni, hogy ezek az összecsapások jórészt mind hóviharban, tomboló hurrikánban vagy éppen vízben zajlanak, így sokkal inkább fárasztó, mint amennyire valóban látványos látványmoziról van szó.

Kép a Godzilla vs. Kong című filmből

A Godzilla Kong ellen ehhez képest szinte felüdülést jelent – bár továbbra sem vitte túlzásba a karakterdrámát, a pusztítás ezúttal is gigantikus, emiatt pedig két óra után meglehetősen súlytalan is. De legalább ezúttal már napfényben is láthatunk titán-harcot, s az a kevés, ami az emberekből is belefér, már legalább nem fejfájdítóan buta, és néha még a látványvilág is túlmutat a sablonokon. A sztori ugyan nincs túlbonyolítva, de azért nem csak kifogásnak érződik: Godzilla látszólag ok nélkül ismét felbukkan a tenger mélyéről, hogy összeromboljon pár épületet, ezért egy Apex nevű cég által felbérelt tudós, Nathan Lind (Alexander Skarsgård) fogja magát és az ismerőse, Ilene Andrews (Rebecca Hall) 100 méteres gorilláját, hogy elmenjenek a Föld középpontjába, ahonnan állítólag ezek a marhanagy titánok előmásztak, hogy megkeressenek egy olyan erőforrást, ami esélyt adhat az embereknek a pusztító szörnyek ellen. Közben a B-sztoriban az előző filmből megismert Madison (Millie Bobby Brown) a saját feje után menve kezdi el nyomozni az Apex cég szándékait, mert gyanús neki, hogy az előző részben az emberiség megmentőjeként nyugalomba vonuló óriásgyík talán mégsem ok nélkül támadott ismét.

Kép a Godzilla vs. Kong című filmből

Godzilla és Kong amúgy nem első alkalommal csapnak össze a vásznon, hiszen 1962-ben a japán, illetve 1963-ban az amerikai mozinézők (egy néhány új jelenettel megtoldott, eléggé megvágott, félig amerikai-félig japán verzióban) már végignézhették a két mozis ikon csatáját, és bár a King Kong vs. Godzilla nem tartozik még a szörnyfilmes klasszikusok közé sem, egyvalamiben mindenképpen jobb döntést hozott, mint kései utódja: felfogta magáról, hogy nem túlzottan komolyan vehető, és gyakorlatilag végig egységesen vígjátéki hangulattal turbózta fel az épületrombolást. Mert talán az önirónia hiányzik legjobban a (többek között) fejszét lóbáló, süket-néma nyelven jelelő brutálmakit, radioaktív tüzet lehelő atomsárkányt és földalatti, Amerikától Hong-Kongig repítő hipervasutat is felsorakoztató filmből.

Viszont ezúttal legalább nem próbálkoztak ismét a környezetszennyezés és túlnépesedés veszélyeivel riogatni a készítők egy rosszul tálalt powerpoint-bemutatóban, hanem hagyták, hogy a két szörny egymásnak essen, fél Hong-Kongot szétrombolja, és ezúttal még lássunk is belőle valamit. Az alakítások (emberszereplőink részéről) korrektek, sőt, még Kong és Godzilla is viszonylag szimpatikus szereplőkké tudtak avanzsálódni, a lyukas Föld közepén játszódó jelenetek pedig kifejezetten kreatívan néznek ki, és ezekkel együtt nem csak a mérhetetlen rombolás terén teszik látványossá a filmet.

Emellett mostmár az egész sorozatra visszatekintve azt is elmondhatjuk, hogy a Warner-féle MonsterVerse a Marvelé után határozottan a második legkoherensebbre sikeredett moziverzum (nem, a DC még a restaurált Igazság Ligájával sem rúghat labdába), 7 év alatt négy egészen nézhető szörnyes katasztrófafilmmel gazdagítottak minket, és hát ezektől a neves monstrumoktól többet talán nem is várhattunk el. Az már egy másik kérdés, hogy ha folytatni szeretné a Warner ezt a Szörnyiverzumot, akkor hová is tudná még fokozni a romboláspornót, márpedig  vélhetően (legalábbis a Godzilla Kong ellen mozibevételeit elnézve) nem ez volt az utolsó menet. Ami önmagában nem baj, bár egy kicsit most már jó lenne a filmmel és szereplőivel együtt nevetni azon, hogy milyen gigantikus méretű marhaság is ez.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.