„Ha nem öl meg, megszokod”?

Aurel: Josep

A Franco-diktatúra elől nem csak a „vakondlétbe” (ld. A végtelen lövészárok / La trinchera infinita) menekültek emberek százai: spanyolországi százezrek keresték a túlélést a szomszédos Franciaországban, ám a fogadásukra improvizált táborokban (ember)baráti segítség helyett inkább csak szenvedés várt rájuk. A Josepben egy művészember portréja révén bontakozik ki ezrek sorsa.

Őróluk kevesebb szó esik, mint a német munka- és haláltáborok áldozatairól, egy róluk készült film azonban, különösen egy francia alkotó részéről, a történelmi múlttal, a múltbeli hibákkal való, szimbolikus erejű szembenézésnek tekinthető. A film rendező-rajzolója, Aurel (polgári nevén Aurélien Froment), több francia lap (köztük a Le Monde) illusztrátora ugyanis a katalán, szintén grafikus Josep Bartolíról (1910–1995) készített megrázó erejű életrajzi filmdrámát. Az alkotás külön szépsége, hogy kézi rajzokkal és animációs eszközökkel kel életre az 1939-ben induló történet.

A Josep erős képpel indít: egy villogó szemű, vicsorgó farkast látunk, agyarai között egy játékbabával. Mivel a germán hiedelemvilágban a farkas a győzelem szimbóluma volt, könnyű értelmezni a film nyitószimbólumát: itt áll, agyarai között az Ártatlansággal és a Tisztasággal maga a megtestesült Fasizmus, amely egyre nagyobb teret hódít Európában – íme az előttünk álló történet látványos és nyugtalanító kormeghatározása. Aztán gyorsan idősíkot váltunk, és napjaink problémáival szembesülünk. Egy kamaszfiú kerül kényelmetlen helyzetbe: az ápolónő távollétében anyja őt bízza meg, hogy maradjon néhány órán át a „halálszagú” nagyapja mellett. Csakhogy az öregről hamarosan kiderül, hogy megfáradt testében a lélek nagyon is él, elméje friss és emlékezete élénken szárnyal: unokája rajztehetsége felidézi benne egy különös helyzetben – ott, a farkas árnyékában – szövődött, különleges barátság történetét. A jelen és a repedt szemüveges nagypapa alakja keretezi a narráció révén kibontakozó történetet, amely aztán kap egy jövőbe néző csavart a végére, amikor egy szinte némafilmes jelenet erejéig a film kilép a keretből.

A nagyapa visszaemlékezéseiben egy francia csendőr és egy spanyol menekült köt életre szóló barátságot egymással. Az idősíkok váltakozásával az animáció stílusa is megváltozik: míg a keretben folyamatosak a mozdulatok, részletesen kidolgozott az animáció, gazdagabb a hangzásvilág, a múltbeli részek minimalista animációval készültek, szinte grafikaszerűek. Egymásba áttűnő állóképek sorából bontakozik ki Josep (Sergi López) és Serge (Bruno Solo) története, s ezáltal a táborban rekedt menekülteké is. Részletesen megismerjük az életkörülményeiket: hideg, éhség, betegségek nyomorítják őket, s ha ez nem lenne elég, őreik is válogatott eszközökkel, rendszeresen megalázzák őket. A verbális és a fizikai erőszak itt a mindennapok része, ráadásul a spanyolok között sincs egység, mégis van a koncentrációs táborban is emberség, bajtársiasság, humor, ébredhet szerelem és mindenkit egyformán gyötörhet a honvágy.

A rajzolás, a művészet jelenléte érzékeny önreflexív szálat ad filmhez: egy apró rajzfüzet s egy ceruza teremti meg a kapcsolatot fogoly és őrzője között, a művészet lehetősége az első emberi megnyilvánulás az embertelenségben. Josep pedig mindent és mindenkit lerajzol: az őröket, az önmaguk kíséretére fogyott társakat, a szögesdrótra kapaszkodva a kinti világba értetlenül bámuló gyermekeket. Ebben a kegyetlen valóságban, groteszk, karikatúraszerűen kidolgozott vagy képeskönyvi, egyszerű, néha szinte elnagyolt firkák között megbújik egy csodálatos finomsággal megvalósított jelenet: egy papírfecnire rajzolt női portrén boldog mosoly vonul át, amikor megsimogatják.

A vonalas füzet csíkjai, a szögesdrótok és barakkokat alkotó deszkák körvonalai közé egyenlóségjel kerül, ahogy a kegyetlenkedő őrök, a disznók és a csótányok közé is – és amint ez utóbbi megtörténik, többé már nem csak a címszereplő Josep gondolatait látjuk testet ölteni: itt Aurel szól ki a filmből és fejti ki egy-két ceruzavonással a saját véleményét is. A zsarnoki őrök tehát napjaink zsarnokai is egyben, s Aurel a közelmúlt történéseire reflektáló mondatokat ad szereplői szájába. „Az idegenekre való vadászat elkezdődött”, márpedig ahogy egy fáradt és morcos ápolónő megállapítja, „jó sok van belőlük”, az őrök egy újabb aljas húzása apropóján pedig felmerül a kérdés, hogy: „mi az a pont, amíg az ember engedelmeskedik a parancsoknak?”

Aurel tehát nem fukarkodik a kritikával, bár a Josep elsősorban különleges szépségével egészíti ki a spanyol polgárháborúval és következményeivel foglalkozó, talán az évforduló (45 éve ért véget a Franco-rendszer Spanyolországban) apropóján, nagyjából egyidőben elkészült történelmi filmdrámák (Mientras dure la guerra, A végtelen lövészárok / La trinchera infinita) sorát. Európa történelmének ezt a sötét részletét valóban jóval kevesebben ismerik, mint a szintén szögesdrótok között lezajlott holokausztét – egyébként a Josep tematizálja a francia csendőrség utóbbiban játszott szerepét, a Gestapóval való együttműködését is. Bár ez csak egy apróbb részletnek tűnhet az alkotáson belül, Aurel ebben a kérdésben sem kertel, s nem csak a probléma felszínét piszkálja: a filmbeli csendőrt csak a teljes önfeláldozás oldozhatja fel bűne alól. S hogy még egy bűnüket a franciák fejére olvassa: a film többször hangsúlyozza, hogy a feketék iránti gyűlölet sem újkeletű probléma, tisztelettel rajzolja meg a francia hadseregben szolgáló szenegáli katonák alakját (erről a hadosztályról is nagyjából megfeledkezett az utókor).

A animációs stílushoz hasonlóan a színhasználat is szépen megkülönbözteti egymástól a film egyes idősíkjait: a távoli múltban fakóak a színek, a szögesdrót egyik oldalán szinte teljesen hiányoznak, a másikon a kutyájával szaladgáló, léggömbös kislány alakja viszont tarka; a jelen felé haladva aztán egyre élénkebbek a színek. A legszínesebb figura a film legrejtélyesebb szereplője, Frida Kahlo, a mexikói festőlegenda alakja. Az életrajzírók feljegyezték, hogy Bartoli Kahlo (egyik) szeretője volt, szerelmi és művészi szövetségük színpompás képekben jelenik meg a filmben is. Kahlo és a feje körül repkedő kolibri első felbukkanása inkább csak poén, avagy az oral history jellemzése: az emlékek olykor csalhatnak, az emlékező akaratlanul is átszínezheti a történetet, de megteheti ezt a hallgató is; önreflexív kikacsintás ez az unokára, a nézőre s talán az egész utókorra. Később újra megjelenik Kahlo, amint a híres Kék Házat festi: tarka, színpompás, élettel teli, s már körül is ölel bennünket a film optimista, életigenlő végkicsengése: „amikor a színeket befogadod, akkor szelídíted meg a félelmedet”.

A Josep tehát rendkívül gazdagon megrajzolt film, rajzfilm a szó legklasszikusabb és legnemesebb értelmében (természetes lépés alkotója részéről, hogy képregényt is készít belőle), ugyanakkor aktuális mondanivalót megfogalmazó, nem szájbarágós, mégis tanulságos történelmi dráma az emberiség múltjának egy kevésbé ismert pillanatáról. Beválogatták a cannes-i és az annecy-i versenyprogramba, több nagy európai fesztiválon megfordult (vagy megfordul még a következő hónapkban), legutóbb az online térbe költözött, bukaresti AnimEst vetítette, de jelölték az öreg kontinens legjobb animációs filmjének járó Európai Filmdíjra is. Szurkolunk, hogy megkapja.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.