Az élet nagy kérdései

Woody Allen: Rifkin’s Festival / Rifkin fesztiválja

Woody Allen töretlen lendülettel rendez, a Rifkin fesztiválja azonban csak az ő és a filmtörténet legelszántabb rajongóit célozza.

Woody Allen az egyik utolsó rendező, aki egyszerre képes fenntartani a művészi integritását és rétegrendezőkön túlmutató népszerűségét még úgy is, hogy a helyzete egyre tarthatatlanabbá válik. Újra és újra fellángoló (pontosabban: felszított) gyerekmolesztálási ügye a mai közhangulatban sokak számára vállalhatatlanná tette őt, legutóbbi filmje, az Egy esős nap New Yorkban pedig ilyen szempontból pont a legrosszabbkor jött ki, még a színészei is megtagadták őt a #metoo hullámain. Ezek után kétséges volt, hogy Allen rendezhet-e, rendez-e még, a napokban 86 éves rendező azonban nem állt le: leforgatta a Rifkin fesztiválját, amely azonban gyakorlatilag visszhang nélkül maradt – bő egy évvel a világpremier után jutott csak el a magyar mozikba, a világsajtó sem igazán törődött vele.

Kép a Rifkin fesztiválja című Woody Allen-filmből

Woody Allen 49. filmjéről írni szinte már politikai tett, ezért is bocsátom előre, hogy az én mérlegemen csupán esztétikailag mérettetett meg a Rifkin fesztiválja. Ami egy menthetetlenül köldöknézegetős és a megszokottnál kevésbé fantáziadús film Allen megszokott stílusában, problémafelvetéseivel, hangulatával. A rendező néhány Amerikában játszódó film után ismét visszatért Európába, ezúttal a spanyol San Sebastian adja a mediterrán városi kaland helyszínét, ahol történetesen egy nagy múltú filmfesztivál is honos. Ide látogat az amerikai filmkritikus, Mort Rifkin (akit végig a keresztnevén emlegetnek, így a film címe némileg érthetetlen) és felesége, aki PR-osként egyengeti egy sármos francia rendező útját. A többit mindenki könnyen kitalálhatja. New Yorkból kilépve minden összezavarodik.

Kép a Rifkin fesztiválja című Woody Allen-filmből

A Rifkin fesztiválja ízig-vérig filmrajongókról és filmrajongóknak szóló film, ennél filmesebb nem is lehetne, Allen mégsem az önreflexió lehetőségéért, inkább legnagyobb kedvencei előtti tisztelgésért választotta ki szereplőit és a helyszínt. Mort képzeletében ugyanis a világ leghíresebb filmjelenetei elevenednek meg, íródnak át a saját és ismerősei főszereplésével: az Aranypolgár, A hetedik pecsét, A nap vége, a Kifulladásig, a Jules és Jim, Az öldöklő angyal, a 8 és 1/2, az Egy férfi és egy nő vagy a Persona ikonikus képsorai talán még azok számára is ismerősek, akik a teljes filmeket nem látták. Az újrajátszásoknak viszont annál több motivációja nincs, mint hogy a főhősünk film geek – egy idő után pedig már inkább kínos, mint jóleső érzés felismerni, hogy éppen melyik klasszikusba írta bele magát Woody Allen.

Hiszen mondanom sem kell, hogy Allen összes főhőséhez hasonlóan Mort is egy rendezői alteregó, ezúttal legalább egy hozzá korban és fizikumban közel álló férfi személyében. A rajzfilmfigura külsejű Wallace Shawn több klasszikus Woody Allen-filmben szerepelt már, de most kapott először abszolút főszerepet, amiért érezhetően hálás. Mellette Gina Gershon, Louis Garrel (akiben nem csak Enyedi Ildikó látta meg a csábító harmadik felet) és Elena Anaya inkább csak a kötelezőt hozzák. A Rifkin fesztiválja látványosan gyengébb castinggal fut a Woody Allentől megszokottnál, de a legutóbbi botrány óta nem is sok A-kategóriás színész van, aki mer még főszerepet vállalni a filmjeiben.

Kép a Rifkin fesztiválja című Woody Allen-filmből

A Rifkin fesztiválja olyan tipikusan alleni témákat és motívumokat dob fel, mint a hipochondria, a filmrajongás, a féltékenység és a csábítás, és természetesen az élet értelméről is filozofálgat, de ezúttal az író-rendező kevesebb ütős poénnal, emlékezetes epizóddal – vagy egyáltalán ötlettel – rukkolt elő. A szereplők rengeteget beszélnek filmekről (az egyik jobban sikerült jelenetben Mort úgy tesz, mintha nem látná a felesége és a rendező vonzalmát, és zavarában a francia új hullámról monologizál), de a számtalan bedobott referencia inkább kioltja egymást, nem tudnak elmélyülni és a cselekmény épülését sem szolgálják.

Amit viszont jól megragad Allen, az a filmfesztiválok világa: az a meseország, ahol színtiszta élvezet minden pillanat és ahova ha belecsöppenünk, nem akarjuk otthagyni. Vittorio Storaro giccsbe hajló, meleg fénybe burkolózó képei hívogatóak. Fesztiválhelyszínen filmet forgatni egyébként remek móka, ezt tette azóta a Competencia Oficial is Velencében – csak fergeteges humorral, polgárpukkasztással, éleslátással. De ha más nem, a Rifkin fesztiválja remek promóciós anyag a San Sebastian-i Filmfesztiválnak, ahol egyébként a premierje is volt 2020-ban.

Kép a Rifkin fesztiválja című Woody Allen-filmből

De vajon tényleg csak ennyi lenne? – a kérdést akár Mort is feltehetné, aki szokás szerint azon mereng, hogy van-e több az életben a felszínnél, az élet nagy kérdéseire vágyik, ahogyan a filmekben látjuk őket. És ezek sorából természetesen a halál sem marad ki. Allennél mindennapos dolog az élet értelmetlenségén és a halálfélelmen humorizálni, de a Rifkin fesztiválja ezen a téren komolyabbnak tűnik a megszokottnál – még ha A hetedik pecsét Halálja itt el is vicceli a hosszú élet titkát. Woody Allen látványosan összegez: újraforgatja a kedvenc filmjei jeleneteit, folyamatosan filmekről beszélteti a karaktereit egy imádnivaló mediterrán kisvárosban, a főszereplőt pedig elnevezi Mortnak – csak nem ez az utolsó filmje? Azért az elég rossz vicc lenne.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.